ez volt a videó, aminek okán ellátogattunk csiaturába, a mangánvárosba. annakelőtte sosem hallottam a helyről, sem útikönyvekben, sem máshol nem láttam róla. aztán ronald suny könyvében találtam meg az első említést, mint a mensevik grúzia bolsevik bástyája. sztrájkok, lázadások központja.
a hely középmagas hegyvidék egy völgyében fekszik. fő közlekedési eszköznek az ötvenes évektől a kabinlift számít. a városban nem hivatalos forrás szerint harminc körüli ilyen lanofka működik még ma is. ezen felül a település szerves részét alkotó monumentális mangánbánya is hasonló légi kötélpályákra aggasztott csillékben szállítja egyik helyről a másikra a mangánt. a személyszállító kabinok közül egyikben elkértek fejenként 20 tetrit (~30 forint), ám a többi ingyen volt.
a város megállt. ide a szovjetunió fénykora hamar ért el és korábban is lépett le, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján tudom elképzelni a nagy lelkesedést. az apró vörös zászlókkal ünnepelt újabb és újabb kabinlifteket, amiken még lenin és sztálin együtt tekint a jövőbe, a bánya folyamatos bővülését, az újabb és újabb tízemeletes blokkokat a hegyoldalakban. aztán jött a hetvenes, nyolcvanas évek, amikor már egyre ritkábban festették újra a korlátokat és egyre jobban feltűnt a folyó mangándús, fekete, iszapszerű mocsara.
ma a tízemeletes házakban már nem ritkák az üres, ablaktalan lakások. malacok túrnak a bejárat előtt, tehenek kószálnak a bánya csilléi között. a mozi bezárt, a szökőkút rég látott vizet, ám a kabinliftek még mocorognak.
turistáknak persze az egész egy nagy játszótér, ahol mindent szabad: toronyház tetejére mászni, bányában lófrálni, csillés vasúton utazni a bányász mellett.