Haladás vagy biomassza?
Politikailag inkorrekt viccekkel fűszerezett, terjedelmileg, tematikusan és fajsúlyban is változatos esszékből összeállított könyvében Slavoj Žižek hegeliánus-marxista-kommunista sztárfilozófus és lacaniánus pszichoanalitikus alaposan, ráérősen körbejárja a haladás fogalmát, és eklektikus (de erős) érvekkel alátámasztva rámutat, hogy ami a felvilágosodás óta a nyugati világ varászszava, mára teljesen elveszítette jelentését, sőt visszájára fordult. A „haladás” ma már korántsem progresszió, hanem az erőszak, a kizsákmányolás és a hatalmi koncentráció obszcén, demagóg ideológiai fétise.
Az esszék ennek a szemantikai fordulatnak különböző vonatkozásait dolgozzák fel, pár oldaltól – a Rosszabbodás kapcsán nem nehéz észrevenni a szociálismédia-platformok elszaródásának analógiáját –, nagyon mély és részletes elemzésig (a Tekintély című tanulmányban Lacan, Kierkegaard és Hegel gondolatait szintetizálja). Alább csak néhányat emelek ki, a többi írás kapcsán lásd Treuer Tamás kritikáját.
Nincs veszélyesebb ellenségünk az ortodoxia elleni harcban, mint az ortodoxia fegyvere. Az Egy konkrét helyzet konkrét elemzése ahhoz az 1922-es lenini elvhez nyúl vissza, hogy ha egy hegymászó nem tud bevenni egy csúcsot, fogyaszon el egy flaska Actimelt térjen vissza az alaptáborba, és gondolja át, hogy a mászási stratégiájában mit lehetne egyszerűsíteni. Žižek a komplex problémákra adott radikálisan egyszerű megoldások leninista alapelvét azonosítja három kortárs gondolkodó munkájában. Yanis Varoufakis amellett érvel, hogy ma már nem kaptalizmusban élünk, hanem technofeudalizmusban; a baloldal maradék szellemi tőkéjét is elveszíti, ha ezt nem ismeri fel, és makacsul a szociáldemokrata jólléti állam – mára anakronisztikussá és fenntarthatatlanná vált – vívmányait védelmezi. Ami Ayalon, az izraeli titkosszolgálat korábbi vezetője kijelenti, hogy Izrael biztonságát csak a palesztinok reménye garantálhatja, ezért Izraelnek ki kellene engednie a börtönből a húsz éve raboskodó Marwan Barghoutit, a második intifáda vezérét, aki a kétállami megoldás híve, és mártíromsága legitimálja őt az arab világban. Valerij Zsaluznij, az ukrán hadsereg volt vezérezredese pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az ukránok csak úgy nyerhetnek az oroszok által indított háborúban, ha nagy erőkkel ráállnak a drónok és más emberi erő nélkül bevethető fegyverrendszerek fejlesztésére (A haladás ellen publikálása óta ez a folyamat, úgy tűnik, szerencsésen előrehaladt, és Európának az oroszok árnyékában élő része aktívan dolgozik egy drónfal előkészítésén.)
A „körforgásos gazdaság“ fantazmagóriája – az az ökológiai vágykép, hogy minden anyag hulladék nélkül újrahasznosul – annak a bizonyítéka, hogy a kapitalizmus még a vele látszólag teljesen összeegyeztethetetlen ideológiákat is képes magába olvasztani. A „Sustainable Development Goals“ kapcsán Žižek Kohei Saito öko-marxista nézeteit idézi, aki szerint maga a fenntarthatóság a nép új ópiuma, amely a kapitalizmus rendszerén belül kivitelezhetetlen. A csernobili és fukusimai atomkatasztrófa során az urán fűtőelemek összeolvadtak az erőmű alapozásához használt betonnal; az így keletkező kórium a legmérgezőbb antropogén anyag a világon, mely lassan beleeszi magát a földkéregbe, és mindent magához olvaszt. A Biomassza vagyunk-ban a szerző amellett érvel, hogy a „sötét felvilágosodás“ folyamán fokozatosan elveszítettük ágenciánkat és a természet feletti uralmat; olyan, reflexióra és önkorrekcióra képtelen biomasszává váltunk, amelyet a kórium ideológiai megfelelője, a mindent magába kebelező kapitalizmus fal fel.
Az esszék a vérfagyasztó biomassza-infernónál rövidebb időtávra nézve is olyan folyamatokra és eseményekre reflektálnak (Gáza és Ukrajna mellett például a 2024. júliusi francia választások, ahol sokan a fasiszta Marine Le Pen lavinaszerű győzelmét jósolták; az USA felett lebegő polgárháborús fenyegetés; a posztkolonializmus és az autoritariánus antikolonizmus harapófogójába szorult Közép-afrikai országok nyomorúsága), amelyek joggal válthatnak ki zsigeri pánikot – az egyik esszé címe konkrétan Világvége. A szövegek hullámzanak, néhol a lacaniánus beszédmód szinte követhetlenné teszi a godolatmenetet. Žižek érdeme azonban, hogy pánikreakció helyett egy konkrét szituáció konkrét elemzését kínálja – a „haladás” eszméjének aprólékos dekonstrukcióját. Az elemzés során hatalmas gondolati tőkét (sic) mozgat meg, hogy azonosítsa a neoliberalizmust épp felváltó technofeudalizmus szociológiai és ideológiai mozgatórugóit. A pánik eluralkodása helyett pedig olyan egyszerű, de érett megküzdési mechanizmusokat javasol, mint a kommunista tervgazdálkodás (józan) restaurációja (ehhez kapcsolódik egy nemrég megjelent interjú, melyben Žižek azt javasolja, hogy a baloldal, saját túlélése érdekében, karoljon fel hagyományos jobboldali értékeket és témákat is); biomassza-voltunk elfogadása és az ahhoz való alkamazkodás; valamint saját tanítványa, a kiváló Alenka Zupančič által kidolgozott elutasítás (disavowal). Ez utóbbi, a tagadással és az elfojtással szemben reflektál az elutasítás tárgyára, ami lehetőséget ad rá, hogy a minket fenyegető félelmetes és traumatikus eseményeket – itt és most: a világvégét – alaposabban megértsük és ha megakadályozni nem is tudjuk, adekvát válaszokat adhassunk rájuk.
★ ★ ★ ★ (★)
Slavoj Žižek: Against Progress. 2025, Bloomsbury.