#erasmushungary

[tales-from-the-port]

Kultúrsokk élmény

Sziasztok !

Ma szeretnék nektek kicsit a kultúrsokk-élményről, élményeimről írni. Ez egy nagyon fontos fogalom Erasmus-diákoknak: amikor az emberek bekerülnek egy teljesen új, ismeretlen kultúrába, az ekkor tapasztalt változatos és gyakran szélsőséges érzésekre, érzelmekre használjuk. Ezek lehetnek többek közt a túlontúli lelkesedés, zavarodottság, bizonytalanság, aggodalmaskodás…

És mint sok (valószínűleg szinte minden) mobilitásos diák, én is szembetaláltam magam ezekkel az érzésekkel. Amikor Erasmusra jelentkeztek, lehetőség van jelentkezni egy programra, ami kifejezetten ezekre az érzésekre készít fel. Én nem mentem el, mert egy korábbi előadáson már tanultam a fogalomról, és úgy gondoltam, megelégszem ennyivel 😊, de biztos nagyon hasznos, és ha időtök engedi, jelentkezzetek rá. Ha jól emlékszem, két napos volt és online zajlott.

A kulturális változásokat természetesen mindenki máshogy éli meg. Viszont van egy alapvető, négy fázisból álló folyam, amivel az átlagot lehet jellemezni. Elsőként beszélhetünk „honeymoon” fázisról, amikor megérkezünk a célvárosba. Ilyenkor nagyrészt le vagyunk nyűgözve az új hely által; ámulattal figyeljük az ismeretlen helyszíneket, rácsodálkozunk az összes parkra, lefotózzuk az összes pálmafát, és nem tudunk úgy elmenni a kikötő mellett, hogy ne érezzük azt, hogy igen, nekem most ez az otthonom. Ez az érzés általában pár hétig tart, amikor megérkezik az első kilengés, és belépünk a második fázisba: amikor rádöbbenünk, hogy igen, mi tényleg itt fogunk lakni hónapokig, és minden teljesen eltér a megszokottól. Előtérbe kerülnek a nehézségeink, nem ismerjük a bankokat – intézményeket – itt megszokott ügyintézési folyamatokat, nem tudjuk, hová forduljunk az egyre halmozódó problémáinkkal. Bónusz nehézség, ha nyelvi akadályokba is ütközünk. Beüt egy szorongásos érzés, türelmetlenek vagyunk, folyamatosan nehézségeink vannak, tehát tldr, minden borzasztónak tűnik. Viszont normális esetben eltűnik, hiszen a harmadik fázis már a fokozatos adaptációról szól, elkezdjük megszokni az eltéréseket, és már nem ellenségesen tekintünk a szokatlan dolgokra. Ahogy egyre több embert ismerünk meg, egyre jobban érezzük magunkat a kultúrában, elérve ezzel a negyedik szakaszba, ahol már egy teljesen kiegyensúlyozott véleménnyel rendelkezünk a fogadó országról. Nemcsak csodálkozva nézzük a helyi szokásokat, hanem aktívan részt is veszünk bennük, komfortosan érezzük magunkat a fogadó országban. Rájövünk, hogy vannak dolgok, amik jelen vannak itt, és igenis hiányozni fognak az életünkből hazatéréskor.

Hiába tudtam ezeket a dolgokat kiutazáskor, úgy hiszem, erre az érzésre nem lehet felkészülni teljesen. 😊 És nekem már az első hét után beütött a gondolat, hogy úristen, mit csinálok én itt?! Számomra nem voltak óriási sokkhelyzetek, sokkal inkább rengeteg apró csepp gyűlt fel belőlük abban a bizonyos pohárban. Például hogy eltűntek a megszokott boltok, Aldi, Lidl csak egy-egy van a város szélén, Spar-ról, Tesco-ról vagy Penny-ről még csak ne is álmodjunk. Rá kellett jönni, hogy itt Gadisba vagy Familia-ba járnak az emberek, amiknek a kínálatuk is eltér teljesen. Pl. olívabogyóból és olívaolajból Dunát lehetne rekeszteni, viszont konzervbabot az életben nem fog találni az ember. A halpulton frissen szelt halak vannak, a gyümölcsök feléről meg nem is hallottam soha. A buszozás nem bérlettel, hanem egy buszkártyával működik, amit minden alkalommal érinteni kell egy terminálhoz felszálláskor, és a feltöltött összegből von le 75 centet a gép. Az alapvető élelmiszerek drágábbak a megszokottnál. Az utcák mentén pedig nem hárs- vagy nyírfák, hanem narancs- és pálmafák nőnek. Angolul kábé senki nem tud. -> Számomra ezek voltak a legegyértelműbb sokkhatások, külön-külön egyik sem drámai, de együttesen elég erős volt megtapasztalni őket. Persze erre nem lehet felkészülni igazán, csak számítani rá és elviselni, hogy lesz ilyen. Nekem elég drasztikus volt, és volt az első hónap végefelé egy szakasz, amikor teli volt a fejem azzal, hogy úristen, nekem haza kell mennem innen. De higgyétek el, ez el tud, és el is fog múlni. Persze a honvágy érzés nekem sosem tűnt el teljesen, de már sokkal jobban tudom élvezni az itt töltött időt, mint ahogy azt szeptember végén képzeltem. Mindenkinek, aki megtapasztalja: ez természetes. Kitartást!

[tales-from-the-port]

Látnivalók Galíciában 1. rész – Aquarium Finisterrae

Üdvözöllek !

Arra gondoltam, nekiugrok egy bejegyzéssorozatnak, amiben végigmegyek a galíciai látványosságokon; helyeken, amiket mindenképp érdemes megtekinteni. Ezekről természetesen nem „fontossági” vagy népszerűségi sorrendben fogok írni, hanem ahogy éppen eszembe jutnak, vagy amelyik után még friss élményem van.

Elsőkörben az Aquarium Finisterrae-ről (továbbiakban: akvárium 😊 ) szeretnék írni, hiszen nemrég voltam itt második alkalommal, és még mindig élvezetes, látványos helynek tartom.

Az akvárium egy óceánparton fekvő egy tudományos központ, aminek célja, hogy a lehető legrészletesebben mutassa be a tenger és óceán világát a látogatóknak. Minden korosztály számára élvezetes és látványos kiállításokat kínál – négy kiállítóteremmel rendelkezik, amikben összesen több, mint 300 különböző tengeri élőlényt tekinthetünk meg. 1999-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt, és a Herkules-toronytól kb. 5 perc sétára található.

Érdemes akkor felkeresni ezt a helyet, amikor már rendelkezel helyi, UDC-s diákigazolvánnyal, hiszen a város legtöbb múzeumához hasonlóan diákoknak ingyenesen látogatható.

Jelenleg a Covid helyzet miatt online időpontfoglaláshoz kötött a látogatás, de alapesetben úgy hiszem, csak bármikor odamész, felmutatod a diákigazolványodat, és már be is léphetsz. 5-ig be lehet odaérkezni a helyszínre (és 6-kor zár), viszont érdemes korán kelni, mert minden délben fókaetetés van, ami a látogatók előtt zajlik. 🦭

Az akvárium egyébként meglepően nagy, én először arra számítottam, hogy (ingyenes mivoltából adódóan) egy picike lyuk lesz, amit max. 30 perc alatt kivégzek. Ezzel szemben ha részletesen, érdeklődve mész végig a kiállítótermeken, 2-3 órát is el lehet itt időzni. Rengeteg interaktív lehetőség, játék van, de az óriási akváriumok is nagyon látványosak a sok-sok tengeri hallal. Lehet kishajókat vezetni, kipróbálni különböző csomókötési technikákat, kisfilmeket nézni, ismeretterjesztő kvízjátékokon részt venni, és még sorolhatnám… De egy szó mint száz, tényleg érdekes a kiállítás, és mindenképp kihagyhatatlan célpont, ha itt tanulsz.

Az egyetlen dolog amit sajnálok, hogy angolul nincsenek kiírások, ismertetők kirakva. Így is meg lehet fejteni a legtöbb szöveget, viszont spanyoltudás nélkül kicsit több időt vesz igénybe a fordítgatás. De persze lehet ezt is pozitívan felfogni, legalább itt (is!) fejlődik a nyelvtudásunk.

Remélem, segítettem a bejegyzéssel!

[tales-from-the-port]

Lakásvadászat

Az első teljes napunkon Spanyolországban nem tudtunk sokáig lustálkodni, ugyanis egy többék-kevésbé pihentető alvás után már indultunk is lakásokat nézni a következő öt hónapra.

A szállás keresése már az utazás szervezésekor felmerült. Nekem fontos szempont volt, hogy fix szállásunk legyen a következő hónapokra, és szerettem volna minél előbb lefoglalni a kollégiumi szobát / albérletet. Aki ismer, tudja, hogy nem szeretem a bizonytalan helyzeteket, a kockázatot, és lehetőleg még augusztusban szerettem volna bebiztosítani a lakhatást.

Eleinte kollégiumban gondolkoztunk. Több kollégium is van a városban és annak környékén, viszont ezek nem állnak összeköttetésben az egyetemmel, magánkézben vannak, és az egyetemi jelentkezéstől teljesen függetlenül lehet felvételt nyerni ezekre a helyekre. Mi Rialtát vettük számításba csak, viszont az augusztus közepei jelentkezéskor sajnos azt a visszajelzést kaptuk, hogy már elfogytak a helyek. Szóval annak, aki mindenképp kollégiumba szeretne menni, érdemes a lehető leghamarabb leadni a jelentkezést, nehogy lekéssen róla, mint ahogy mi jártunk.

Ezek után megkezdődött az albérletkeresés… A kezdeti online kutakodás után úgy döntöttünk, hogy inkább belevágunk az ismeretlenbe. Nem szerettünk volna képek alapján házat foglalni (esetleg még előleget is fizetni), hogy aztán valami kellemetlen meglepetés érjen minket beköltözéskor. Szóval kiérkezésünkkor egy 3 éjszakás hotelfoglaláson kívül semmink nem volt.

Szerencsére felvettük a kapcsolatot az ESN-nel (Erasmus Student Network), akik kirendeltek mellénk egy buddy-t – egy helyi diákot, aki segít a spanyolországi tartózkodásunk alatt, és szinte bármilyen kérdésünkkel fordulhatunk hozzá. Az ő segítségét kértük a lakáskereséssel kapcsolatban is, és Louis, a buddy-nk összekötött minket egy helyi ingatlanirodával, akik kifejezetten diákoknak adnak ki lakásokat-szobákat, akár csak 4-5 hónapokra is. (Ez nagyon fontos számunkra, mert a legtöbb Erasmus ösztöndíj ideje ennyiben merül ki, viszont az átlagos ingatlanközvetítők gyakran minimum fél évre kötnek csak szerződést.)

Szóval az első teljes napunkon már reggel 10-kor az ingatlanirodánál voltunk, és Louis tolmácsolásával elindultunk lakásra vadászni. Minél hamarabb érdemes érkezni, ugyanis gyorsan fogynak a jó lakások – minket is megelőztek páran akik augusztus végén érkeztek, de még így is elég sok helyet meg tudtunk nézni. Mindenkitől azt hallottuk, hogy ajánlott a belvároshoz minél közelebb költözni (ezt a melléket térképen bekarikáztam), ugyanis így könnyen el lehet jutni a megrendezésre kerülő programokra, bulikra. Mi nagyjából 10 apartmant néztünk meg, és ezek közül választottuk ki a nyertest. Ez nincs olyan közel a belvároshoz, 20-30 percet kell sétálni, cserébe nagyon rendezett, takaros, szinte mindennel felszerelt, és teljesen megfizethető.

A kuckónknak három hálószobája és egy nappalija, illetve konyhája és fürdőszobája van. Nem a lakást, hanem a szobákat béreltük ki egyenként, annak tudatában, hogy az utolsó szobába is beköltözhet bármikor egy harmadik diák. Így ez nekünk fejenként 205 euróba kerül egy hónapra, illetve a rezsi harmadát fizetjük. Itt, Galíciában átlagosan egy szoba (bőven) 300 euró alatt megáll rezsivel együtt, így a havi 520 euró ösztöndíj ezt bőven fedezni. A hároméjszakás hotelfoglalásból a másodikat még ott töltöttük, végül aztán idő előtt kicsekkoltunk, és a harmadik napon már el is foglaltuk a kis lakásunkat.

[tales-from-the-port]

Az utazás

Már bőven indulás előtt elkezdtük szervezni az utazásunkat Grétivel, a szaktársammal. Több opciót is számításba vettünk – például két korábbi Erasmusos beszámolót is elolvastunk, amik alapján a repülő – busz kombó lett volna a nyerő. Valószínűleg ez is egy teljesen járható út, és sokaknak bejön, viszont mi inkább amellett döntöttünk, hogy Bécsben szállunk repülőre, és barcelonai átszállással egészen A Corunaig repülünk. Így megúsztuk, hogy a csomagokat hurcolni kelljen a városon át, fel a buszra- le a buszról, és időben is jobban kijöttünk, szóval győzött a kényelem. Persze megvan a hátulütője ennek is, én például kicsit tartottam a repülésről és nem éreztem magam annyira komfortosan a levegőben, és lehetséges, hogy árban is húzósabb volt. Nagy szerencse, hogy A Corunának van saját repülőtere, szóval a második leszállás után már nem kellett ide-oda ingázni, egyből a hotelbe tudtunk menni.

Mi a repjegy.hu oldalán vettük a jegyünket, de érdemes megnézni a kiwi.hu-t is, ahol átláthatóan és összeszedetten lehet olcsó repjegyeket keresni.

Szeptember elsején, hajnalban indultunk, pontosan 6 nappal az első tanítási nap előtt. Szerencsénk volt, mert mindketten egész közel lakunk az osztrák határhoz, így tudtunk a bécsi reptérről indulni. Magyarországról ebben az időpontban drágább repjegyek voltak csak, szóval mindenképp érdemes megnézni a környező országok reptereit is.  

Nagyon korán indultunk kocsival otthonról, 5-6 között. Kicsivel 11 előtt indult a repülőnk – én eléggé izgatott voltam, mert utoljára gyerekként ültem repülőn. J De szerencsére minden rendben ment, az egész folyamat nagyon átlátható volt, és rendezetten zajlott. A várakozási idő is gyorsan eltelt, és az előírt indulási idő előtt pár perccel már a magasban is voltunk. Nagyon szép időnk és nyugodt utunk volt.

A barcelonai átszállás is rendben ment. Itt már tényleg magunkra maradtunk, de hamar megkerestük, hogy hol kell majd felszállnunk, utána pedig szerencsére volt időnk ebédelni egyet. A bőröndökkel sem kellett bajlódni, mert ugyanazzal a légitársasággal utaztunk tovább, így azok egyből felkerültek a következő repülőre.

Amint leszálltunk, szembe találtuk magunkat az első nagy kihívással: nagyon, tényleg nagyon kevesen beszélnek akár csak minimálisan is angolul! J Ami spanyol nyelvtanulás szempontjából hasznos, de az első napon örültünk volna, ha a sokórás utazás után nem kell Activity-t játszanunk a taxisofőrrel, vagy a hotelrecepcióssal. Mindenesetre mindent sikerült megoldanunk. A google fordító jó barátunk, és eddigi itt-tartózkodásom során rengeteg helyzetben segített ki.

A hotelbe érkezve, ahová 3 éjszakára foglaltunk szállást, nagyon kimerülten estünk be. Egy gyors bevásárlás és vacsora után kidőltünk éjszakára. De nem volt sok időnk pihenni, mert másnap indultunk is lakást vadászni – de erről majd egy következő bejegyzésben írok.