Tudósítás egy rég elfeledett Helikon fesztiválról
Talán az egyik legkeserűbb, legintenzívebb társas szorongásos élményem a Helikon fesztiválhoz köthető, még is a fanyarságba keveredik valami édesség. A dráma fakultációsokba, azt hiszem beleívódott egyfajta egységes energia, ami csak akkor és csak ott volt jelen, aztán miután lepattantunk a haza jövő buszról, hírtelen megszakadt.
A Helikon Ünnepségek egy Keszthelyen tartott művészeti vetélkedő középiskolások számára, a vezetőségek imádják az itt elért eredményeket, lehet ráverni a nyálukat, ezt aztán lehet kommunikálni. Mi végzős dráma fakultációsok abban a kegyben részesültünk, hogy az igazgatónk kibumlizta nekünk, hogy elmehessünk eme rangos eseményre, állták nekünk a cechet a KLIK-nél, Balatongyörök fullos szállodájába kaptunk szállást.
De nekem mind ez nem számított, ha valaki szociális fóbiás nem érdekli a luxus hotel, sem a presztízs esemény, őszintén szólva fogalmam sincs, miért éreztem magam úgy rögtön a buszra felszállva, hogy engedjenek onnét ki, mert menten elhányom magam. Nem volt mit tenni, beröffentette a buszt a báttya (a buszsofőr mindenkit így hívott, ezért ez lett a gúnyneve), kivágódtuk a suli elől, nem volt többé menekvés, nem volt többé leszállás.
A székben ülve szörnyű szorongásos hullámok törtek rám, olyanok, amik a legszörnyűbb rémálmaiban érik az embert. Az izmaim megfeszültek, a kezeim hideg verejtéktől voltak csatakosak, bármelyik pillanatban el tudtam volna magam okádni. Nem bírtam sokáig ezt a pánikot, kimerített, leragadtak a szemeim, hogy vad faszságokat álmodjak.
Ébredés után már nem mardosta a gyomromat az ideg, kicsit feloldódtam, viccelődtem a barátaimmal, még szerencse, hogy voltak barátaim.
Rögtön Keszthelyre mentünk és előadtuk a darabunkat, a Csirkefejt, csak annyi lényeges volt, hogy rengeteget ittam, már mint teát, mivel egy alkoholista apát kellett játszanom, a rövides üvegeket iceteavel töltöttem fel, megittam vagy egy litert legalább, így a balatongyöröki buszúton kvázi csomót kellett kötnöm a tökömre, hogy ne hugyozzam össze magam. Szinte meg sem vártam, hogy megálljon a busz, már rohantam is be a szállodába, mivel a szükség nagyúr még a recepción is meg mertem kérdezni, hogy hol van az a fránya mosdó, had eresszem ki végre a fáradt gőzt, egy kívánatos fehér piszoár képében ért végül a megváltás.
Ezután a szorongásoktól dús, őrült emlékek már összekavarodnak. Emlékszem vittem magammal egy elalvást segítő teakeveréket, lementem a bárba vele, kértem egy csésze forró vizet, beleáztattam és felhörpintettem, felmentem a szobába belefeküdtem az ágyba és éberálomba merültem, míg a többiek a wellness részleget élvezték. Az első este B. barátom a szomszédszobában lévő ismeretlenekkel spanolt, miközben én már azt sem tudom kik körében rumot kortyolgattam, de biztos ott volt M. barátom, aztán átmentünk azokhoz az idegenekhez, akik fiatalos hévvel próbáltak lerészegedni, de engem kurvára nem érdekelt az egész. Azon az este volt a 30Y-szi koncert, ami közben én vadállat módjára ordibáltam, hogy: Szipúúáá! és próbáltam hígító hatására kialakult hallucinációkat megfogalmazni, mint például, hogy hatalmas neon zöld kígyók vannak az égen. Egy kis vörös csajnak ez annyira bejött, hogy megfogta az arcomat és azt mondta, Te milyen cuki vagy! lehet meg is akart csókolni, faszom se tudja. Egy bravúros mutatványban még átszaladtam a tömegen, mintha úsznék a levegőben, ahogy azt megtapasztaltam lerészegedéseim során. Belekiabáltam még a kihalt utcába, hogy nincs-e valakinek esetleg: LSD-je, meszkalinja, varázsgombája. De mind e veszett féktelenség közben munkált bennem a szorongás, olyan mértékben, hogy szinte egy szédületes mámoros állapotba kerültem.
A közös kajálások voltak a legrosszabbak, alig ment le valami a torkomon, de a feszültség megpattant bennem, a vécében H.-val kiabáltuk, hogy Folyik a seggpisa! A csirkemellre azt mondtuk, pisás hús. H. az egyik ebédnél a Szerb filmről beszélt, ami olyan durva szexuális perverzitásokat tartalmaz, hogy már az elmondása is kiakasztott.
A fű, csak a második este került elő, B. barátom hozta, addig nem sokszor szívtam, akkor is csak keveset, először nagyszüleim fatárolójában egyedül, másodszor szilveszterkor B.-éknél, de akkor annyira felerősítette a szorongásomat, hogy elhánytam magamat. Eredetileg nem akartam szívni, de a legrosszabb dolog a világon, hogyha mások tépnek, te pedig nem tépsz. Sötétedés után kimentünk a mólóhoz, séta közben rápöffentettem egy kisebb szivarra, de az el is fogyott mire kiértünk. Kis fémpipából szívtuk B. barátommal és C.-vel, nagy volt a szél, nem volt könnyű, de csak elpörköltük azt a kis gandzsát. Én nem éreztem semmit, B. már szemeket látott a bokrokon. Visszamentünk a hotelbe, vettem a bárba egy két decis pezsgőt, mert még mindig nem éreztem hatni a cuccot, be kellett jelentkeznünk a tanároknál, hogy rendben visszaértünk, a többiek jól ráparáztak, hogy ezt betépve, hogy fog menni, a dráma tanár megjegyezte, hogy jó sápadt vagyok, én elintéztem annyival, hogy megvisel a változás. Visszamentünk a szobában, B. és C. totál bekészültek, én megbontottam a pezsgőmet, azt hittem csak a fű turbózó fel a részegséget, pedig bevoltam tépve, össze-vissza fecsegtem, gecis pezsgőről és pezsgős szipuról. B. barátom vidám volt, ő már nem egyszer tépet a raszta fejévvel, C. pedig valami mély, szótlan tudatállapotba merült. Megérkezett H. meg egy másik csávó, asszem P. Ők is kértek a cuccból, B. bár vonakodva, de adott nekik, kértem a tömésükből egy kis pippantás, közben B. Hubertuszát iszogattam. H. és P. bekövültek a franciaágyba és tapasztalt füstölőkként hülye asszociációkon röhögtek, amiknek az volt a lényege, hogy filmcímekbe helyettesítették be a csicsó szót, az egész kapcsolódott valami csöves kannásboros veszekedéshez, aminek a szemtanúi voltak. C. egy képzeletbeli tükröt rakott be a szekrénybe. Valahogy a szobánkba keveredtek a lány fakttársak is, akiknek egy chipses zacskóval bemutattam, hogyan kell burgonyaszirmokat szipuzni, ami rendkívül elnyerte a tetszésüket, C. rám szólt, ne hülyéskedjek már, még leszívok egy kis darabot aztán meghalok itt. H. és P. az erkélyen az alattunk levőkkel beszélgetek, én kiszaladtam és megkérdeztem a lentiektől, hogy nincs-e náluk: hígító, körömlakklemosó, habpatron vagy esetleg légfrissítő szipuzni, persze nem volt náluk. Hallottam, hogy valakik kint vannak a folyosón és gondoltam tartok nekik egy kis előadást, kimentem mesterkélt tántorgással, aztán levettetem magam a padlóra és elkezdtem azt imitálni, hogy hátúszok, közben, torokból üvöltöttem, hogy: Szipúáá! Amikor azt mondták, hogy levideóznak, mint aki teljesen józan felpattantam és visszamentem. Zárva volt az ajtó, kopogás árán beengedtek a többiek, viszont nem zártuk be. Rövid idő múlva idegen tanárok jöttek be, akik valami üvöltözésről beszéltek, természetesen mi semmi ilyenről nem tudtuk, annyival hagytak ott minket, hogy büdös bagószag van, ne dohányozunk, mert az egész szálloda területén tilos. El kellett volna küldeni őket a picsába, hisz semmi közük nem volt, hogy mi mit csinálunk ott, de azért szerencse, hogy azt sem tudták milyen szaga van a fűnek, hiszen valószínű azt érezték. Végül mindenki lecsitult, csak B. pánikolt rá, arra, hogy ő még mindig be van tépve és denszelő csigákat lát a retyóban, csak bedobtuk valahogy a szunyát.
Reggel ébredéskor mellbe vágott a feszültség, nem teljesen kijózanodott állapotomban eszembe jutott az a mocskos Szerb film, előjött a szorongásos öklendezésem, ami olyan, mintha köhögnék, de nem dobtam ki a róka komát. Lementünk reggelizni, az igazgatónk lezsírozta nekünk, hogy rántottát kapjunk, én hozzá sem nyúltam, elég sértett pofát vágott emiatt. C. is hasonlóan szar állapotban volt, falfehér volt a képe, ő talán lenyelt egy a gumiállagú tojás darabkát.
Elmentünk Keszthelyre, az eredményhirdetésre, nem értünk el semmilyen eredményt, csak B. kapta meg a legjobb színésznek járó díjat. Én egy folytában hülyeségeket magyaráztam és idegesen vihogtam a saját poénjaimon. Az igazgató még meg is kérdezte jól érzem-e magamat.
A szakadt iskolabusszal hazafuvaroztak minket, én mikor leszálltam már éreztem magamban az ürességet, hogy amit az utóbbi napokban átéltem nem fogom többször és csak a szorongás maradt meg bennem.
Otthon utána néztem a Szerb film tartalmának és még más hasonló beteg horror filmének is, azóta is elfog a rémület, ha azokra a betegállatságokra gondolok. A gondolataimat Hunter S. Thompson Rumnaplójával próbáltam békésebb irányba terelni, de azért az arcomat szétkapartam. Féltem a matek érettségitől is, így a felgyülemlett feszültségeim energiáit arra próbáltam összpontosítani. Pár hétbe beletelt, míg helyre rázódtam. Viszont C.-nél a történtek után epilepsziát diagnosztizáltak.
Hasznos volt-e számomra mind ez? Igen, mert megtapasztaltam, hogy úgy is lehet szorongani, hogy közben fesztelen az ember, hogy megrészegül az agyába tóduló adrenalintól, de ma már tudom, hogy a szorongó embernek ez sem mutatja meg az igazi arcát, mert úgy próbál érvényesülni, hogy ráhúzza magára az udvari bolond szerepét.
