#harmakinre

[colrp]

f u c k

Miközben Larkin úgy érezte, ennél a szituációnál még az időközben ötfelvonásossá bővült Halálok Halálának Halása is jobb lenne, Lady Gemma mindössze összeráncolta a homlokát, annak ellenére, hogy gyermekkora óta nevelőnők illemórák százain mondták neki, mennyire nem illő viselkedés ez egy nemes kisasszonytól, főleg ha ez a nemes kisasszony országunk leendő királynője. De hát Gemma sosem szeretett úgy viselkedni, ahogy az tőle elvárt lenne, ráadásul most már őelőtte sem volt titok, hogy vendégei a legbődületesebb ostobaságot készülnek beadni neki, tehát úgy érezte, minden joga megvan ahhoz, hogy “idejének előtte megkísértse sugárzó szépségének sorsát”. Vagy mit is mondott mindig Mrs. Havilliard, mikor grimaszolni látta a kis hercegnőt a számmisztika órák közben? – Ha ennyire jó kérdés, bizonyára alig várja, hogy megválaszolgassa, Lord Vernon! Halljuk hát! – érintette össze Gemma tettetett naiv lelkesedéssel két tenyerét, aztán összefűzte ujjait a térdén, miközben Jhidra elégedett mosollyal nyugtázta a nagyhercegnő megjegyzését. Bár mind a ketten ki akarták deríteni, mit akar ez a két férfi előttük, a shakh hölgy informálódásai kevésbé tűntek ártatlannak, vagy kíváncsiskodónak, kérdései feltevése közben inkább úgy hangzott, mint a palotaőrök parancsnoka, mikor az elkóborolt konyhásfiút, Marvin Ferhole-t betolakodónak nézi. Az eset háromszor fordult már elő, és szegény Marvin mind vörösebb lett, miközben az igazát bizonygatta.

– Ne szerénykedjék! Tudjuk, mi fán terem a harc. Bár Lady Jhidrával csak nők vagyunk, a háborúban mindenki szenvedett sebeket. Néhányan nagyobbat, mint a legtöbben. – Arcvonásaiba ezúttal mintha egy kis szomorúság is vegyült volna, de gyorsan ajkára illesztette az érmékről oly’ ismerős plakátmosolyt, mintha tiarás homloka alatt nem indultak volna el gondolatok lavinái, hogy pusztító sebességgel maguk alá temessék viselőjüket. Sokat segített ebben az is, hogy Jhidra felhorkant mellette, mintha bántaná a nagyhercegnő megnevezése. Őt senkit se hívja “Csak Nő”-nek. – Nagyon sajnáljuk, ami az édesapjával történt, Felség – nézett Larkin kissé szánakozón Gemma irányába, persze nem az arcába, mert nem akart udvariatlannak tűnni – tehát tekintetét valahová a fiatal nő kulcscsontja és a háta mögött terpeszkedő hatalmas kanapé mintázata köré igazította. Persze felesleges volt bármit is csinálnia, vagy mondania, mert Lady Jhidránál réges régen elásták magukat. A már jól ismert kanárievő macskamosollyal vizslatta a Harvey-ékat, és csak másodpercek kellettek hozzá, hogy James legjobb barátja megtörjön a csend súlya alatt. A fülbevalók említésének hallatára még Larkin is összerezzent. A pillantásba, amit Emmett felé lövellt, belesűrítette az elmúlt évek összes be nem váltott fenyegetésének újbóli ígéretét. Mit művelsz, te idióta? Hogy pont az ékszereket hozza fel! Ennyi erővel akár a jogart is megdicsérhette volna, még az sem lett volna ennyire feltűnő! Lady Gemma mosolya azonban felületesből melegebbé vált kissé, a szeplők szinte táncoltak az arcán, ahogy bőre összeráncolódott, majd kisimult a hirtelen és gyors vigyor hatására. Mit meg nem adott volna érte, ha tudja, mi jár most társalkodónője fejében! Gemma maga sem bánta volna, ha olyan neveltetésben részesül, amiben a harc a nullánál kissé nagyobb fontosságot kap, de nem is akart volna Jhidrához hasonlóan agresszív kismalaccá válni. Márpedig gyorsan piruló bőrével, szeplőivel és vörös hajával nem festett túl fenyegetően akkor sem, mikor tombolt benne a harag. – Köszönöm a bókokat, Lord Vernon! Tudja, sokan azt hiszik, a helyzetem kifogástalan, és természetesen nem hercegnőhöz méltó a panaszkodás, így nem is adom át magam a keserűségnek. Jól esik, hogy elfoglalhatom magam ezekkel a dolgokkal, nem érzem kötelességnek, hiába várják el tőlem – mosolyodott el. Csak a jóég tudta, mennyi hazugságot hordott már össze ebben a témában – a legnagyobb csupán az volt, hogy nem az, akinek hiszik. Bár már egy hónap is eltelt azóta, hogy az apja közvetlenül az esküvő előtt beavatta őt a titokba, Gemmát még mindig kétségek gyötörték. Épp ezért nem is tudott haragudni a szemben lévő kanapén terpeszkedő férfiakra – nem azt csinálták hát, mint ő? Kiadták magukat annak, akik nem is voltak? A különbség mindössze annyi, hogy Lord Vernon és unokatestvére vállán nem ült ott egy egész ország sorsának terhe. Ehhez a teherhez persze most az ő személyük is hozzáadódott; bár Gemma kezdte megkedvelni a mágust, nem lehetett biztos benne, hogy amit állít, az az igazság. Jhidra elvégre jobb emberismerő volt, mint ő, és úgy ült ott mellette, mint Ingmar nagypapa felhúzott tikktakkos órája. – Ami pedig a kérdését illeti... – tette hozzá gyorsan, mielőtt bárki is szóvá tette volna halvány szabadkozását. – Rajongója vagyok a művészeteknek. A kérésemre töltötték fel száz meg száz érdekes kötettel a királyi könyvtárat, és hozatták be a zongorát is a szalonba – intett a hatalmas hangszer irányába, ahonnan még mindig szólt a szolgáló halk, gyengéd játéka. – Sajnálatos módon én magam nem játszom rajta kifogástalanul, de hegedülni annál jobban tudok. – Jhidra megköszörülte a torkát, mire Gemma újra kiegyenesedett. Fel sem tűnt neki, hogy nagy lelkesedésében szinte belelógott göndör hajának vége a teába. – Apám nem osztozik ugyan a szeretetemen, de mikor kértem, nem tudott ellenállni nekem. Ezt elárulom önöknek; bár a nép szemében sokszor nem úgy tűnik, valójában vajszíve van  – nevetett fel halkan, felidézve az emléket. Ez az egy vigasztalta: akárki nő lánya is legyen, az apja ugyanúgy szereti, mint mindig. – Lady Jhidrával töltöm maradék időmet, sokat tanulunk egymás kultúrájáról. Jhidra, mintha csak arra várt volna, hogy a neve felhangozzék, bólintott egyet, aztán rögtön felszólalt. – Így van, Felség. Minden ilyen alkalom öröm számomra. Ami azt illeti, hamarosan mennünk is kell, még meg kell látogatnia az édesapját, illetve át kell néznünk a holnapi vacsora ülésrendjét. Elnézését kérem, hogy most jutott csak eszembe, de talán rosszul mértem fel vendégeink fontosságának mértékét. Olyan jól kijönnek Lord Vernonnal, igazán nem hagyhatjuk, hogy olyan távol üljön a királyi asztaltól. És abban a pillanatban Larkin tudta, hogy elbaszták. Jó matróz szókincséhez hűen ilyesféle szitkokat mantrázott ugyanis magában, miközben a hercegnő sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy ilyen kevés időt tudott csak a lordokra fordítani. Harvey jótanácsait követve csak azután emelkedett fel, hogy azt Lady Gemma is megtette, és mikor Jhidra kinyújtotta a kezét, hogy a férfiak légcsókkal illessék azt, Larkin kötelességtudóan engedelmeskedett neki. Arca pániktól bekövült mosolyt tükrözött, miközben kitessékelték őket a szalonból, és nem mert barátjára nézni, hátha a végén azt látja viszont rajta, amit ő maga is érzett. Tiszta terrort. Még akkor sem érzett ilyet, mikor bálnára vadásztak. Az egy dolog volt, hogy bármikor meghalhatott volna közben, de abban semmi szent nincs, ha az embert cellába zárják és vár. Larkin inkább mászott volna be önként egy hatalmas monstrum szájába, minthogy a királyi palota börtönében élje le hátralevő életét.

[colrp]

mizu by tomi fluor

Ahogy Larkin kisebb-nagyobb átalakításokkal ugyan, de elkezdte felidézni a kalóztámadás félmeséjét, Harvey lelki szemei előtt felrémlettek az emlék képkockái. Sok olyan történet volt a tarsolyában, amelyeket bűn lett volna elhallgatni jövőbeli unokái elől - már ha várható élettartama elért volna a nagyszülői korig -, de mind közül a kalóztámadás esete volt az egyik legvadabb. James-szel való barátságuk alapköveit az ehhez hasonló helyzetek adták, melyekből mindketten csakis kölcsönös segítségnyújtás és bizalom árán voltak képesek élve kikecmeregni. Éjszaka támadtak. Igen, a sarkköri éjszaka jeges szele fújta vitorlájukat a Burton felé, és természetesen épp akkor, amikor a kettes számú csapaton volt a sor, hogy leróják az éjszakai őrszolgálatukat - ez volt Harvey és Larkin csapata. Míg az egyes csapat az igazak álmát aludták kabinjaikban, addig a kettesek virrasztva tartották életben a hajót. Elric és  Wilkin figyelték a gépházat, Callahan (nyugodjék békében) és Roth a kormányt, Larkin és Harvey pedig a csillagokat meg a láthatárt. Utóbbi még erre a beosztásra is pontosan emlékezett, annyira mélyen emlékezetébe vésődött az az éjjel. A közelében volt egy lámpás. Harvey pontosan tudta, barátja mire gondol, hiszen ezt az elemet szintén emlékeiből, és nem a képzeletéből meríthette. Ugyanez a lámpás világította be az éjszakába nyúló kártyázásokat, melyekkel a két fiatal bálnavadász elütötte a négyórás éjszakai műszakokat. Azokban az időkben Emmettet mással nem is igazán lehetett volna ébren tartani: ha nem kínozzák súlyos szerencsejáték-elvonási tünetek, talán álomba is ringatja a hajó körül feketéllő óceán néma hullámzása. A Déllel ellentétben a sarkkör tengerei ugyanis szelídségükról voltak ismertek, és felszínüket mindössze két dolog korbácsolhatta fel: egy másik hajó közeledése, vagy ritkább esetben egy arra tévedt bálna. Amikor hetek hajózása után egyszer csak megérezte a fedélzet ringását, Harvey már majdnem áttért a grász vallásra – de csak majdnem, ugyanis amint talpra ugrott és Észak felé tekintett, a szénfekete horizonton megpillantotta egy hajó homályos körvonalát. A kereskedő- és teherhajók sosem tévedtek ennyire Északra, egy bálnászhajó pedig nem rontotta volna mindkét legénység esélyét a fogásra azzal, hogy ilyen közel merészkedik hozzájuk. A két tengerésznek elég volt egy pillantást váltania, hogy tekintetük megeggyezzen egyvalamiben: kalózok. Na és mit akarnak a kalózok? Umaritot. Sullivan umaritját. A valóságban a találkozás sajnos nem ért véget ilyen hirtelen. A felfedezést követően Harvey és Larkin megcibálták a hajóharangokat, és míg egyikük végigdörömbölt a kabinokon, addig a másik berontott a kormányszobába, hogy kiragadja a vezetést szegény Callahan kezéből, és teljes gőzzel déli irányba kapcsoljon. Hajnalhasadásra, a teljes legénység erőbevetésével sikerült csak a Burtonnek leráznia magáról a kalózhajót, amely reggelre eltűnt a kivilágosodó láthatárról, akár egy rémálom. Ezután fél évvel az akkor Sullivan egy másik hajóján, a Gladys-en szolgáló Callahannek nem volt ugyanekkora szerencséje: egy tengerszorosban lesben álló kalózhajó ütött rajta a legénységén, melynek minden tagját lelőtték vagy a tengerbe vetették. Viszlát a túloldalon, Cal. Harvey már túl volt az emlékrohamon, amikor Larkin elért ahhoz a részhez, ahol története váratlan fordulatot vett. Vernon arcára a méltatlankodás halvány nyomai ültek ki, ahogy tekintetét unokatestvérére kapta, mintha nem számított volna a valóság és a fikció ilyen égbekiáltó elágazására. Robbanás? Most csak hülyéskedsz, ugye? Most, hogy a végére kettejük története ilyen messze szállt, Harvey úgy érezte, ráadás egyetértésére van szükség, és lebiggyesztett ajkakkal helyeslésbe kezdett. – Elkormányoztunk… – dünnyögött Larkinnal kánonban az eposzba illő kalandra. Könyökével a karfára támaszkodva, összekulcsolt ujjaival és összevont szemöldökeivel úgy ült ott, mintha csak most gondolna bele igazán, hogy tulajdonképpen mi is történt útjuk során: – Igen, szerencsénk volt, ühüm, nagy szerencsénk. Azzal mindenki elhallgatott, mígnem a nagyhercegnő lelkesen felszólalt, és Lord Vernon arcára azonnal sugárzó mosoly költözött. Hát, ezt is túlélték. Az elhallgató társalkodónő láttán Harvey valahogy úgy érezte magát, mint abban a pillanatban, amikor a Burton végre lerázta magáról a kalózhajót. Boldog vagy, buckalakó? – kérdezte a nőtől nyájas mosolya, miközben pohárköszöntő stílusban megemelte a csészéjét, és végre beleivott. Lady Jhidra emellett azokra a szigorúan kontyos tanítónőkre is emlékeztette, akik elhessegették őt a  barátaival együtt, amikor megkörnyékezték az iskola körzetét, hiszen korban oda illettek, de ruházatban nem. (Nem kell azért sajnálni őket: inkább a lányokért tévedtek néha arrafelé, mintsem a tudásért.) Lady Gemma ismételt szabadkozása heves fejcsóválást váltott ki a lordból, aki lenyelte a teáját, majd visszahelyezte csészéjét a helyére. – Felséged ne érezze magát felelősnek. Számunkra épp elég jutalom, hogy Kegyed segítségére lehetünk, és társaságát élvezhetjük – mosolygott a hercegnőre Lord Vernon. Ha Larkin épp nem Sir Gresham lett volna, most jöhetett volna az a rész, ahol Harvey mellkasa elé akasztja a kézfejét, és barátját egy kicsivel hátrébb tolja, nehogy ennél is inkább beleélje magát, akármit is vett a fejébe. Mindeközben Lady Jhidráról kiderült, hogy nem, nem boldog, és ezidáig csak arra várt, hogy újra magához ragadhassa a szót. Kérdése hallatán a hercegnőnek szánt mosoly úgy fagyott Lord Vernon arcára, hogy közben teljesen elveszítette eredeti hitelességét. – Ne kérjen elnézést, Lady Jhidra. Az érdeklődést a Gyűlés mindig tárt karokkal fogadja, és Kegyed kérdése nagyon is jó kérdés. Nagyon, nagyon jó kérdés – lengette meg a mutatóujját Lord Vernon, miközben igyekezett visszaemlékezni, mi mindent szoktak még prédikálni a városi fogdában a csuklyás novíciusok, amikor az ember zsebtolvajlásért rohad ott már harmadik napja, és a bátyja nem hajlandó beugrani érte, mondván, okuljon belőle – mintha nem ő tanította volna meg lopni. Apropó, vajon az ember bátyja mit szólna, ha tudná, hogy öt év tisztességes (habár veszélyes) munka ismét ide vezetett, vissza a tolvajláshoz? – A mágiában való… érdeklődésünk tisztán vallásos jellegű. Mindenünk, amink van, azt Tőle kapjuk, és hálából felelősséggel, csak és kizárólag jó célokra használhatjuk – magyarázott akadozva, viszont annál komolyabban. Gyakran előfordult vele, hogy belekezdett egy mondatba, és csak a közepén találta ki, hogy tulajdonképpen mire is kéne kilyukadnia. – De használhatjuk kalózok ellen is, mert… a kalózok rossz emberek, és megérdemlik, hogy… mágikusan móresre tanítsuk őket – rázta meg az öklét félszívvel. – Mert a mágia olyan, mint egy kard, de erősebb, gyorsabb, egyszóval jobb egy kardnál. Már megbocsáss, barátom. – A végére mégis sikerült belecsempészni egy kis önfényezést; ezt igazán szomjazta az önérzete, mivel ő volt az, aki már órák óta szoknyában járt-kelt. Feleletét Lady Jhidra részéről tüntető csend fogadta, ami nem is meglepő, tekintve, hogy Lord Vernon mindent csinált, csak a kérdésre nem válaszolt. Egy kurta szünetet követően Harvey látni vélte, hogy a társalkodónő levegőt vesz, mintha megszólalni készülne, ezért sietősen hozzátette: – De ennél többet sajnos nem árulhatok el, hölgyeim. – Egy pillanatra szerényen mosolyogva lesütötte szemeit, és széttárta karjait. – Nekünk, magisztereknek sok titkot kell őriznünk. – Azt meghiszem – pislogott egy laposat Lady Jhidra, örökké mosolyogva. A társalkodónő úgy dönthetett, hogy tekintéllyel fogadja a burkolt vita végét, mert ennél többet nem fűzött hozzá a monológhoz, azonban a fiúk felé lövellt pillantásából Harvey látta, hogy az ő szemében még nincs tisztázva a nevük. Végül Vernon volt az, akinek el kellett fordítania a tekintetét a hölgyről, mert az nem volt hajlandó előbb elengedni. Mi lesz, megmondasz Ülő Bikának? Mert a főnök már rég nem a király, ezt a vak is láthatta. A vestmari udvar már shakh hintóban utazott, shakh csészéből ivott, shakhul tanult, és az embert egy shakh cseléd kérte számon teázás közben. Emmett szívesen örvendett volna a palota kárára, azonban a háború óta Shakhiát érthető okokból kifolyólag annál is kevésbé kedvelte. Hogy az utolsó megjegyzést elhessegesse a levegőből, Vernon érezte, hogy ideje magához ragadni a beszélgetés fonalát. – Engedje meg Felséged, hogy megjegyezzem, mennyire illenek szemeihez a smaragd fülbevalók – mosolyodott el, természetesen csak az udvariasság határain belül. Aki ismerte Emmettet, az a hercegnő helyében hunyorogva tolta volna el magától a széles vigyorával együtt, hiszen a bókok nála általában nem jártak ingyen, főképp, ha valamelyik ékszerünket is beléjük foglalta. Lord Vernon szívesen kérdezett volna még a smaragd fülbevalókról, de akármennyire is törte magát, hogy Lady Jhidrát elkerülje a beszélgetésben, a nő éles tekintetének szúrásait még így is érezte magán, ezért kikerülve a kényes témákat, mint például a shakh okkupáció, a kényszerházasság, vagy a haldokló édesapa, egy etikett szempontjából biztonságosabb utat választott: mizu? – Feltételezem, Kegyednek nem sok ideje juthat unatkozni most, hogy magára vállalta egy ekkora delegáció vendégül látását. Remélem, nem tart tolakodónak, ha arról kérdezem, hogy mivel tölti az idejét, amikor éppen nem hercegnői kötelességeit látja el? – kérdezte, és remélte, Larkin nem veszi észre, hogy valóban érdekli a válasz. Mégis mi a fészkes fenét csinálhat egy elkényeztetett úrilány tengernyi szabadidejében? Merthogy a fiú már első ránézésre megállapította, hogy akár Lady Gemmáról is írhatták volna a mondát, amit Mary Lee annak idején annyit mesélt Emmett húgainak: ha valaki egy darab borsószemet rejtene a hercegnő tíz rétegnyi párnája alá, reggelre talán az is nyomot hagyna bőrén – innen tudjuk, hogy valóban királylány, akinek arcát valószínűleg sosem égette vörösre a nap alatt görnyedezés, és tenyerét sosem keményítette meg a munkaszerszám durva nyele. Mindenesetre Harvey soha életében nem beszélgetett még királyi sarjjal, és mezei közember lévén nem is meglepő, hogy ugyanazt a kérdést tette fel neki, amit bárki mástól kérdezett volna; voltaképpen magáról kérdezte Lady Gemmát, a szokásosnál egy kicsivel fenköltebb megfogalmazásban.

[colrp]

jhidra, ravasz mint a vidra

Gemma nagyon sokszor hálás volt azért, mert Jhidrát mellé állították. Bár legelőször természetesen még inkább korlátozva érezte magát – mintha apja legalábbis háromévesnek nézte volna, hogy bébicsőszt alkalmazott mellé –, de idővel megtanulta, hogy értékelje a shakh hölgy jelenlétét. Jhidra, nem lévén vestmari származású, sok olyan dolgot megtehetett, ami Gemma számára nem lett volna illendő: ezek közé tartozott például az, hogy számon kérte Lord Vernont a palástján éktelenkedő hatalmas szakadásnyomról. Míg az Edward Gresham bőrébe bújt James Larkin legszívesebben elsüllyedt volna a kényelmes kanapé ráncai közt, addig a hercegnő zöld íriszei kíváncsian ragyogtak fel, amint a lord megszólalt. Időhúzása és hangjának kimért udvariassága titkokat sejtetett, a trónörökös pedig szenvedélyesen imádta és utálta, ha valamit elhallgattak előle – és mindaddig nyomult előre, míg rá nem jött, mi is az a valami. Addig persze olyan nagy jelentőséget tulajdonított ennek, hogy mikor fény derült rá, csalódott, mert a titok kiléte sok esetben egyáltalán nem ért fel az elképzeléseihez. – A történetre természetesen magam is felettébb kíváncsi vagyok, de Lady Jhidra, kérem, ne gyötörd a vendégünket, hisz csak most érkezett. – Jókedvű pillantással illette társalkodónőjét, aki viszont úgy szemlélte a szemközti kanapén helyet foglaló férfiakat, mint a következő vacsoráját. – Bizonyára teljesen elbűvölted őt, és azt sem tudja, mit mondjon. Az urak elnézését kérem a társalkodónőm viselkedéséért, gyakran meglehetősen lehengerlő tud lenni. Igyon egy kis teát, Lord Vernon hátha attól megered a nyelve! Mikor látta, hogy a nagyhercegnő átveszi a szót a szolgálójától, Larkin kifújta magát, de tudta, a neheze még hátra van, hiszen Lady Gemma is pont ugyanannyira akarta hallani Harvey barátja történetét, mint ahogy a shakh nő. Ugyan James ismerte Emmettet már régóta, hogy tudja, mennyire élénk fantáziával van megáldva, meglehetősen aggódott amiatt, a fiú esetleg lefagy majd a nemeskisasszonyok tekintetének súlya alatt. – Kalózok? Milyen rettenetes! – kapott elefántcsontszín csipkével fedett mellkasához Jhidra, de sötét, számító szemeit nem érte el az a mértékű meglepettség, amit a hangja sugárzott. Fejét oldalra biccentette, mint aki nagyon sajnálja a szegény tengeren rekedt mágust és csapatát, de agya szinte hallhatóan sebesen kattogott magas homloka alatt. Larkin izzadni kezdett sötétzöld egyenruhája nehéz rétegei alatt. – És hol volt eközben a legénység? – ráncolta össze Gemma értetlenül a szemöldökét, miközben Harvey-ról bajtársára emelte tekintetét. – Nem az volna a feladatuk, hogy minden bajtól megóvják a kedves lordot? Főleg Önnek, Lord Gresham, elvégre nem csak egy őr, hanem még rokon is. – Felség? Én nem... Öh – fejezte ki magát teljesen értelmesen Larkin, aztán megköszörülte a torkát. Eddig nem sokat tett hozzá, hogy hihető legyen a sztori. – Természetesen megmondtam kuzinomnak, hogy nem gyávaság az, ha elbújik a kabinban, hiszen az ő élete mindenkiénél fontosabb a fedélzeten. – Gemma megértően bólintott, neki is mindig ezt tanították. James-Edward folytatta. – De Neil – És ez még mindig jobban hangzott, mint az első becenév (Corny), ami bosszúból Larkin eszébe jutott. –, azaz Lord Vernon nem akart megfutamodni, hanem velünk maradt a harc közben is. A kalózok természetesen éjszaka támadtak, hogy nagyobb meglepetést tudjanak kelteni, a sötétben pedig ugyebár valamivel világítani kell. Éppen a közelemben volt egy lámpás, így nem is gondolkoztam, csak beugrott, hogy tüzet fogok használni. A kalózok túl sokan voltak, csupán Har... -colással és Lord Vernon mágusbotjával nem tudtuk volna megállítani őket. A következő pillanatban a kardom segítségével elhajítottam a lámpást, az olaj szétrobbant a hajójukon, ők pedig visszasereglettek, hogy mentsék, ami menthető. Mi kihasználtuk az alkalmat, és elkormányoztunk onnan. Szerencsénk volt, hogy csupán a palástot érte fegyver. Egy pár másodpercre csend honolt a szalonban. Larkin szája egészen kiszáradt. Miután ivott egy kortyot a meglehetősen nőies teáscsészéből, arca belsejét harapdálva pillantott rá a két vendéglátó hölgyre. Lady Jhidra továbbra is kanári-arccal mosolygott maga elé, a hercegnő pedig, ködös tekintetéből ítélve, úgy tűnt, mint aki éppen átéli a két lord meséjét. Megrögzött kalandor lélek volt a szentem – és szó nélkül elhitte a szakadás keletkezésének történetét. Larkinnak csupán az volt a "szerencséje", hogy valóban támadtak már rájuk kalózok, így tudott némi igazságot is csempészni a történetébe. Nem száz százalékos hazugsággal minden történet igazabbnak csengett.

– Milyen bátor! – sóhajtott fel kissé letörten Gemma, miután visszatért a földre, és rájött, mindenki arra vár, hogy megszólaljon. Néha igazán bosszantotta, mennyi udvariassági szabálynak kell eleget tennie, és előre sajnálkozott, ha arra gondolt, hogyan néz majd ki mindez, ha egyszer királynő lesz. Andar jelenléte persze nagyban megváltoztatta a dolgokat, Gemma pedig nem volt bolond, és tudta, a shakh császár inkább látná őt királynéként, semmint uralkodóként fia oldalán. – Valóban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz élete van a Rend tagjainak – tette hozzá Jhidra is, de hangján érezni lehetett, hogy ismét forral valamit. Larkin – bár természetesen nem tudta, mi jár pontosan barátja fejében – mélyen egyetértett Harvey-val abban, hogy ezt a nőt öröm lesz kifosztani. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlenségek akadályozták Önöket az úton, kedves lordok. Az apám feltétlen kárpótolni fogja ezt a szerencsétlenséget, ha sikerül találni olyasmit, amit megfelelőnek találnak – mondta a hercegnő, mintha ő viszont valóban tudta volna, mire gondol Larkin. – Elvégre mi kértük, hogy megtegyék ezt a veszélyes és nagy távot. – Felkészítik Önöket ilyesmire a kiképzés során, Lord Vernon? – Húzta ki magát Jhidra, mintha még mindig a történet hatása alatt volna. – Tanítanak a mágusoknak fizikai önvédelmet is, vagy csupán a mágiájukra hagyatkoznak? Elnézést kérek a tudatlanságomért, nem sok varázstudó emberrel találkoztam utam során. – A társalkodónő kedvesen elmosolyodott, fejét szerényen lehajtotta, mintha valóban szégyellné, amiért ilyesmiket kérdez. Gemma rosszallón nézett rá – bár naiv volt, annyira nem, hogy ne vegye észre, Jhidra mesterkedik valamiben. Larkin pedig immár negyedszerre érezte, hogy legszívesebben meghalna, mintsem ezt a társalgást folytassa.

[colrp]

a teazsúr

Amint a barokk körmondatba csomagolt bocsánatkérésnek vége szakadt, a teremre idegőrlő csend telepedett. A lord a hercegnő előtt kétrét görbülve pihegett, a két cseléd hasonlóképpen feszült meg, az ajtóban álló inas jobb ötlet híján haptákba vágta magát, Harvey pedig vigyázhatott, hogy a nagy némaságban nehogy kihallatszódjon gondolatbéli szitkozódása. Észben kellett tartania azt is, hogy arisztokrata álcában még egy ilyen helyzetben is kötelessége volna megőriznie a hidegvérét. Mégis, minden erőfeszítése ellenére ugyanúgy bele akart fulladni a feszültségbe, akár a két szolgáló, hiszen közrendűekként egyformán rettegték a monarchia (avagy az alsóház szavaival élve a kleptokrácia) hatalmát. Nem olyan dolog a behódolás, amiről az alattvalóként kezelt polgár egyik pillanatról a másikra leszokik csupán azért, mert volt mersze magára ölteni egy drága köpenyt. Miközben a fiú farkasszemet nézett a parkettával és a hercegnő ítéletére várt, Lady Gemma egy az inas felé intézett utasítással törte meg a csendet. Szűkszavúsága nem ébresztett reményt Harvey-ban, így az lemondóan behunyta szemeit, és csak akkor nyitotta fel őket újra, amikor cipősarkak közeledő koppanását hallotta. Alig bírt hinni a fülének, ahogy a kékeszöld ruha szegélyével szembe találva magát meghallotta a minorban megszólaló zongoradalt. A nagyhercegnő ekkor úgy mentette fel vendégeit, mintha az ő egysoros szövege is a kottába volna írva, margóján a mezzo-piano utasítással. Amikor felegyenesedett, Harvey még mindig belső válságát élte, hiszen a hercegnő továbbra sem biztosította elnézéséről. Mégis, ahogy a fiú megpillantotta a mosolygó arcot, gallérjának szorítása felengedett kissé. A hölgy - a lány - porcelánbőrét nem barázdálták a felháborodás redői, de az újdonsült trónörökös pengeéles tekintetéből sütő ellenszenv sem köszönt vissza arcáról. Bár a nagyhercegnőt ábrázoló portrékon, miniatűrökön, bélyegeken és érméken Harvey számtalanszor találkozott már egy ehhez megszólalásig hasonlító arccal, mégis olybá tűnt, mintha Lady Gemma és a portréin trónoló úrihölgy két teljesen különböző személy volnának. Míg az üres tekintetű képmásokon inkább a hercegnő fejedelmien tündöklő smaragdfülbevalóira helyeződött a hangsúly, addig a valóságban smaragdszemei csillogtak élénkebben. Bár az ezüsttallérokon körvonalazódó vonások az udvar emlékeztetőiül szolgáltak, szemtől szemben egyértelművé vált, hogy a hercegnő több, mint a monarchiát megtestesítő alakok egyike - már azok számára, akik képesek voltak felismerni, hogy valahol az etikett és a neve toldalékai alatt rejtőzik egy hús-vér lány is. Úgy tűnt, a baklövés kimenetelét árgus szemekkel figyelő pufók cseléd nem volt egyike ezen személyeknek, ugyanis amikor a fiatalember ajkai természetes válaszként szintén mosolyra húzódtak, az asszony megbotránkozva pillantott a hercegnőre, és ábrázata annál is tovább nyúlt, amikor Lady Gemma arcán nem látott felháborodást. A szolgálóasszony mindezek után legalább négy tonna aranyat és három inast várt volna engesztelésképp a lord részéről, aki ehelyett vette a bátorságot arra, hogy visszamosolyogjon a hercegnőre. Szerencsétlen nő az arcából ítélve vagy a mai fiatalság modorán nem tudott túljutni, vagy azon hüledezett, vajon mi fog történni az állásával, ha a nagyherceg fülébe jut mindez. A beszéd formális joga továbbra is a nagyhercegnőt illette, így Harvey megvárta, míg Larkin is bemutatkozik, és ő maga csak ezután bocsátkozott ismét formaságokba. - Mi pedig hálásan köszönjük vendégszeretetét, Felség. - hajtott újból fejet tisztelete jeléül, bár tekintetét mindvégig a hercegnőn tartotta. A diplomatikus szavak egész meggyőző természetességgel hagyták el a száját, de így is hallatszott, hogy Berlath sivár jégmezői adták kiejtése élét. Mivel Vernon köztudottan maga is északi szerzet volt, ez voltaképpen még kapóra is jött. Ahogy a királykisasszonyt szemlélte - már amennyire azt a jómodor engedte -, igyekezett elhelyezni őt egy skatulyába, mint azt jó szokása tartotta. Filozófiája szerint a legtöbb ember beleillett egy egész élesen körülhatárolható kategóriába: mindegyiknek másképp lehetett a kedvében járni, és mindegyik más csalira harapott. Ha egyszer az ember kipuhatolta a másik "fajtáját", abban a pillanatban már tisztában volt a gyenge pontjával is, onnantól kezdve pedig igazán nem volt nehéz kicsalogatni a zsebéből a pénzt. Bár a hercegnőtől az udvar elvárta, hogy udvariasság és formaságok vastag rétegei mögé bújjon, volt olyan erőteljes a személyisége, hogy az így is átütött az álcán. Lady Gemmának szinte már azt sem volt türelme megvárni, míg az inas elszavalja azt a királyi hosszúságú nevét: látszott rajta, hogy unja a rutint, amit az udvar írt elő számára. Vajon annyira vágyódik odakintre, a való világba, mint Emmett vágyódik idebentre, a palotába? Másodjára a hercegnő az előrébb lépő társalkodónőt mutatta be, és ahogy a shakh nő tekintete rátalált a Harvey-éra, utóbbi agyában forogni kezdtek a fogaskerekek. - A hölgy valóban elbűvölő - hízelgett a fiú, hátha ezzel nyer egy-két másodpercet. Pillanatokon belül el kellett döntenie ugyanis, hogyan volna udvarias köszönteni a nőt, aki tulajdonképpen cseléd volt csupán, a hercegnő mégis nemesi előtagot toldott a neve elé. Lady Jhidra mandulavágású szemeiben valamiféle mindentudó megértés tükröződött, miközben elnéző mosolyával megemelte jobb kézfejét, hogy Harvey a szívében valódi hálával nyomhasson rá csókot. A társalkodónő minden bizonnyal abban a hiszemben nyújtott támogatást, hogy a fiatal mágus talán tapasztalatlanságából adódóan zavarodott bele az etikettbe - pedig ha tudta volna, hogy egy szélhámost segít a trükkjeiben, keze fonákját valószínűleg inkább egy csattanós pofonra használta volna. Lady Gemma végül további udvarias szavakkal körített intést tett a szalon díványai felé. A fiúknak természetesen meg kellett várniuk, míg a hölgyek helyet foglalnak, és csak ezután ülhettek maguk is asztalhoz. Azonban mielőtt még így tehettek volna, újabb fürge inas tűnt fel Lord Vernon mögött - egy lenyalt hajú fiatalember, aki nagyjából vele egykorú lehetett. - Hadd akasszam fel a köpenyét, uram! - szólt, és már nyúlt is a lord válla felé. Harvey megadóan engedte, hogy a legény a háta mögé oldalazzon, majd legombolja róla a palástot, melyet két drágakő erősített a mellényéhez. Még szerencse, hogy a flaskát azóta már kivette a belső zsebből. - Szeretné, hogy a belsejét megvarrjuk, mire az Úr végez a teájával? - kérdezte az inas, miközben előkerült Harvey háta mögül. Emmett fejét felkapva a legényre emelte tekintetét, és annak kezében felmutatva látta, hogy a köpeny belső szaténbélésén hatalmas metszés éktelenkedik. Majd' megállt benne az ütő, ahogy szemei előtt lepergett az aznap éjjel, amikor Vernon csapatát a legénység lopott fegyvereikkel, kisebb-nagyobb dulakodások árán a hajó fenekébe terelte. Minden bizonnyal ekkor keletkezhetett a palást vágott sebe is, elvégre a lord nem adta nemesi becsületét egykönnyen. - Ó - tátogta Vernon a sérült anyagra meredve, majd torkát köszörülve, hamis határozottsággal a legényre bólintott. - Igen, az nagyszerű volna, köszönöm. Az inas engedelmesen elmasírozott, és végre az urak is helyet foglalhattak. A devoni palota szalonjának díványa volt a legpuhább ülőalkalmatosság, amit Harvey hátsója valaha is ért, mégis igen kényelmetlenül érezte magát benne, hiszen olyan feszesen kellett trónolnia rajta, ahogy azt tőle, mint lordtól elvárhatták. Mindeközben Lady Gemma hálálkodása továbbra sem ért véget, és minél hosszabbra nyúlt az udvarias szabadkozás, Harvey annál inkább azt kívánta, bár olyan ellenszenves lett volna számára a két nő, mint a király vagy a herceg, hiszen úgy sokkal könnyebb lett volna kirabolni őket. Már szinte valóban azt kívánta, bár meggyógyíthatná szegény gazdag lány édesapját, hiába volt az még nála és Larkinnál is nagyobb tolvaj. Harvey-nak egyébként nem voltak különösebb gyengeségei a nők, ha lopásról volt szó, de az ő sajátos erkölcsi kódexébe belefért egy-két kivétel és ellentmondás. - Megtisztelnek minket bizalmukkal, Felség. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy a Királyi Felség segítségére lehessünk. - biztosította a hercegnőt szándékairól. Nem érezte úgy, hogy Lord Vernon kiiktatásával valóban megfosztaná egy utolsó mentsvártól, hiszen nem hitt benne, hogy a világon bárki olyan erők birtokában lett volna, amelyek visszahozhatnák az öreget a halálból, és ez alól Vernon meg a többi szélhámos Hókuszpók sem volt kivétel. Harvey hálás volt a hercegnőnek, amiért nem kérte számon a palásttal kapcsolatban, és kár is volt előre örülnie, mivel amint elhallgatott, Lady Jhidra visszaterelte a szót a megmagyarázatlan rejtélyre. - Mondja, Lord Vernon; mi történt a palástjával? - kérdezte. Ominózus mosolyából Harvey kiolvasta, hogy a nő számítóbb személy volt Lady Gemmánál. A tolvajt az sem lepte volna meg, ha Jhidra inkább testőrként, mint társalkodónőként működött volna a hercegnő oldalán. Mindenesetre igazán kezdett elege lenni ebből a sok shakh agyafúrtságból, és magában vissza is vonta a gondolatot, miszerint Jhidra nem érdemelné meg, hogy ő és Larkin kirabolják. - Nos, ez egy hosszú történet... - dőlt előre a csészéje felé nyúlva, és elengedett egy nevetésfélét. - Ne várasson, Mylord, kérem! Furdalja az oldalam a kíváncsiság. - vágott közbe Jhidra, mire Harvey keze megtorpant a levegőben. Hogy a burkolt parancs élét tompítsa, a nő ekkor udvarias nevetésbe kezdett, és a visszaülő Lord Vernon természetesen köteles volt bekapcsolódni. Legfőképp a két fiatalember voltak azok, akiknek nem állt érdekében, hogy ismét kínos irányt vegyen a beszélgetés, így Harvey-nak nem volt választása, mint csillapítani Jhidra kíváncsiságként álcázott gyanakvását. Lord Vernon vetett egy pillantást először a hercegnő, majd Larkin felé, és ismét nevetett egy sort. - Rendben van. - Végig a hercegnőhöz beszélt, mert tudta, hogy nem illett volna magánbeszélgetést folytatnia a társalkodónővel. - Ez azonban - figyelmeztetem Kegyed - valóban egy hosszú történet. Nem szeretném rabolni Felséged idejét... - Az Urakra rengeteg időt szántam, amikor megterveztem Lady Gemma délutánját. - Valóban megtisztelő Kegyed részéről, Lady Jhidra, de ez igazán egy hosszú, hosszú történet - szabadkozott Harvey nyájas vigyorral, és Lady Jhidra válaszul kényelmesebb helyzetbe helyezkedett, mint aki készen áll egy hosszú, hosszú történetre. Mivel Harvey nem engedhette meg magának, hogy újabb csalódást okozzon a nagyhercegnőnek, kénytelen volt engedni a hölgy nyomásának. Segítségkérő pillantást vetett Larkin felé, azonban ezt a csorbát talán még ő sem tudta volna kiküszöbölni, ezért Harvey sóhajtott egyet, és ismét Lady Gemma felé fordult. - Ahogy Felséged óhajtja - hajtott fejet feszült mosollyal. Tulajdonképpen inkább Lady Jhidra óhajtotta így, de Lord Vernon időpontja akkor is a nagyhercegnőhöz szólt, és így is kellett viselkednie. - Devon felé menet támadás ért bennünket. - bökte ki végül, akár egy sajnálatos vallomást. Szünetet tartva engedte, hogy a döbbenetes információ leülepedjen hallgatóságában, és addig megpróbálta kitalálni, hogyan tovább. - Kalózok. Igen, kalózok voltak, és megpróbálták kifosztani a hajónkat. Megfenyegettek, hogy ha nem adjuk át minden vagyonunkat, lekaszabolnak. De az én... botomnak, és barátom hősiességének köszönhetően megmenekültünk. Igaz, Ed? Meséld el a Felségnek, hogyan menekültünk meg. - folytatta, majd hátba vágta Larkint, mintha kardforgatói tehetségéért gratulálna - Larkin azonban tudhatta, hogy Harvey csak át tervezte adni neki a szót. Mivel a kalózok a regénybeli testvéreikhez képest egy kissé unalmasabb formájukban ugyan, de rendszeresen terrorizálták az Északi Tenger kereskedőhajóit, ez nem is volt olyan légből kapott ötlet. A kalózok Északon ugyanúgy néztek ki és ugyanolyan hajókon szelték az óceánt, mint bármely más tengerész legénység, azzal a különbséggel, hogy pisztolyaik is voltak, amikkel meglepték az embert a saját fedélzetén, és még a ruháit is lelopták róla. Nagyjából úgy, ahogy Harvey, Larkin és a többi matróz tette aznap éjjel Lord Vernonnal.

[colrp]

udvarias mosolyok

Lady Gemma nem akart hazamenni, vissza a fényes palotába, ami az elmúlt napokban csak még elviselhetetlenebb volt számára.  Arcát beharapva nézett ki az elmúlt öt percen belül már harmadszorra díszes kocsijuk ablakán. Alig bírt megülni a hátsóján, legszívesebben tágra nyitotta volna a függönyöket is, hogy legalább nézelődhessen közben, de tudta, egy idő után ő is feszengett volna a nép tolakodó pillantásaitól. Néha oda-odapillantott férjére, de Ishqandar herceg kőből faragott arcáról egy hónap után sem tudott semmit leolvasni. Talán továbbra is azon morcoskodott, hogy vestmari ruhákat kellett húznia. Bár a fiatal nő kedvelte, ha a férje saját népe viseletét hordta, de sajnos az illemről nem ő döntött, hiába volt Új-Vestmar nagyhercegnője. Gemma, aki valahol mélyen még mindig dédelgette kislányos reményeit egy boldog, szerelemmel teli házasságról, az első pillantástól kezdve bizalmas viszonyt igyekezett kialakítani a férfival, akinek odaígérték. Bár eddig nem ért el kitörő sikereket (és nem egyszer sírta magát álomba azon aggodalmaskodva, vajon férje szépnek tartja-e egyáltalán), továbbra is bizonyítani akarta, hogy neki is lehet olyan boldog élete hitvese mellett, ahogy az apjának volt Eleanor mellett. Most is, ha Andar pillantása találkozott az övével, kellemes, sugárzó mosolyt villantott rá. Hátha a férfi egyszer már nem csak a kötelezettségének tekinti őt, és nem azért ad neki ajándékokat, mert úgy érzi ez a helyes. – Köszönöm – válaszolta shakh nyelven, miután lesimította a ruháját, és elfogadta a felkínált kart. Az is elszánt próbálkozásai közé tartozott, hogy minden délután, vacsora előtt eltöltsön egy órát társalkodónőjével, a shakh Jhidrával, hogy a nő megtanítsa őt népük bonyolult nyelvére. Gemma eleinte szánalmasan gyengén produkált, de egy hónap elteltével megtalálták első sikerélményei, és a szókincsét is folyamatosan bővítette. Bár a mondatok felépítéséről még túl sok fogalma nem volt, megesett már vele, hogy nagyjából összerakta, mit is jelenthet Jhidra "egyszerű" mondata, amit az elegánsan odaköpött neki. A shakh hölgy pár évvel volt csak idősebb volt a devoni hercegnőnél, Gemma mégis úgy érezte, társalkodónője hozzá képest végtelen tapasztalattal rendelkezik. Már önmagában az, hogy Shakhiából érkezett, ahová ő maga csak egyszer látogathatott el – akkor is szigorúan őrizték, tehát nem kalandozhatott kedvére –, irigylésre méltó volt. Valósággal csüngött Jhidra történetein, akármiről is beszélt épp a nő, legtöbbször azonban természetesen Andarról kérdezősködött – főleg, mert a nő pár hónappal korábban érkezett Devonba, mint Andar, csak hogy felkészítse Gemmát a házaséletre. Nem azért van hát a shakh társalkodó, hogy segítse őt mindenben?

Miután már a hercegnő szobájának magányában voltak, Jhidra ezúttal is saját nyelvén szólt hozzá, és ahogy annyiszor máskor, Gemma természetesen továbbra sem értett belőle egy szót sem. – Ne egyek halat ebédre? – találgatott, s közben mókázva felhúzta bal szemöldökét, és lehajította kalapját az ágyra. Jhidra elhessegette a szolgálólányt, aki az inas távozása után lépett be a szobába. Nem volt most idejük ilyesmire, a szalonban már várták legújabb vendégei. Gemma gyomra izgatott bukfencett vetett, miközben Jhidra érdes hangú kacagása betöltötte a szobát. – Csak annyit mondtam, hogy a kalapot itt hagyhatja, de úgy tűnik, a tudatalattija jobb shakh, mint Ön. Nem kéne átöltözni az utazóruhádból? – kérdezte kétkedve a hercegnő kék ruhakölteményét vizsgálgatva. Jhidra természetesen már szinte tökéletesen beszélte Új-Vestmar nyelvét, ahogy a devoni szokásokat is hamar felvette. Gemma igazán irigyelte őt érte, és bár azt még mindig nem tudta elérni, hogy a shakh hölgy tegezze őt, szerencsére sokkal személyesebb volt már a viszonyuk, mint a megérkezése pillanatában. – Kalap, halak... Nem lehet mindenki tökéletes! – Hangosan sóhajtozva megforgatta a szemeit, majd mikor Jhidra kuncogását hallotta, rájött, mennyire nem viselkedett előkelő módjára. Ismét. – Hogy az ötletét méltassam, úgy vélem, kitűnő gondolatai származnak, Lady Jhidra – Erőltetett magára fennkölt komolyságot. –, de sajnos nem lehet, már így is megváratjuk a vendégeinket. Ők egyébként is csak férfiak, észre sem fogják venni a különbséget, higgyen nekem. – Társalkodónője arckifejezését látva finoman meglegyintette őt csipkés kesztűjével, majd az ajtón kilépve rámosolygott az ott posztoló őrökre, és intett nekik, hogy indulhatnak. A két férfi lassú lépésben követni kezdte őket, a következő folyosónál pedig újabb ketten csatlakoztak hozzájuk. Gemmát már egyáltalán nem feszélyezte, hogy ennyien követik, mégis mindig fordított arra energiát, hogy mindegyik szolgálónak megköszönje a munkáját. Egy mosoly vagy bólintás csodákat tudott tenni az emberek munkamorálján. – Ugyan már! Nem lehet mindenki olyan sasszemű, mint ti – fordult vissza Jhidra felé. – Komolyan, néha úgy érzem magam, mintha nem is engem látnátok, hanem azt, ami a ruháim és a bőröm alatt van. – Tekintve azt, Gemmát mennyire foglalkoztatta, hogyan is néz ki a nehéz rétegek alatt, ez nagyon nem volt kellemes érzés számára. Azonban mióta apja, a legújabb Ingmar király betegeskedett, Gemmára sokkal több felelősség hárult, mint korábban bármikor, és a sok aggodalmaskodás a megfelelés miatt szinte csodákat tett az alakjával. A hercegnő egyébként már attól is előre félt, hogyan fog zajlani a találkozója Lord Vernonnal, de mikor a szalon ajtaja kitárult előttük, nem azt kapta, amire nagy feszengve számított.

– Köszönöm, elmehet – fordult Gemma az inas felé, amint annak bemutatója csúfos kudarccal véget ért, és visszafogott egy szemforgatást. A szolgáló elszürkült arccal becsukta maga mögött a szalon ajtaját, miközben a hercegnő kíváncsi tekintettel szemlélte az összegyűlt embereket. Rajta kívül mindenki, még a mágus kísérőjeként érkezett Rend-tag is rosszalló arccal bámult az erőlködő Lord Vernon felé. A lassan elcsendesedő szalonban még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, de Gemma még várt pár másodpercet, bólintott a zongoristának, és csak a halk zene felhangzása után mormolt el újra egy köszönömöt, ezzel is megadva az engedélyt a férfiak felemelkedésére. Valamiért azt hitte, a Lord idősebb, így mikor meglátta a köhögéstől kipirosodott fiatal arcot, ami saját éveit tükrözte, udvarias mosolya a megkönnyebbüléstől felengedett kissé. Már nagyon unta, hogy egyfolytában olyan emberekkel kell tárgyalnia, akik hatvan és a halál között leledzenek – korabeli férfiakkal meglehetősen kevésszer találkozott mindaddig, míg hozzá nem adták Shakhia herceghez, a palotában segítő fiúk meg mind fiatalok és éretlenek voltak, akik nem tudtak hebegés és pirulás nélkül a hercegnővel beszélni. A lovászfiúk közt korábban volt egy-kettő, aki úgy kerülte el a szemkontaktust, hogy inkább Gemma ruhájának kivágását bámulta, de ők mostanra rejtélyes módon mind elveszítették az állásukat. Mivel ez az információ egy volt azon áradatnyi dolgok közül, amit Gemma nagy lelkesen megosztott új férjével, úgy sejtette, ő állhat a háttérben. – Üdvözlöm a palotában, Lord Vernon! És a kisérőjét is...? – Kérdő hangsúllyal megemelte mondandója végét. – A Lord unokatestvére, Edward Gresham, Felség. A Rendet szolgálom. És persze az édesapját – felelte Larkin sietősen, és újból meghajolt, miközben átkozta magát az esetlenségéért. Nem tudta, segített, vagy rontott volna a helyzeten, ha Lady Gemma valóban úgy fest majd, mint Duncan. A hercegnőt, bár igyekezett nem mutatni, mulattatta a helyzet. Végig olyan érzése volt, mintha díszvendégeinek is épp annyira kevés kedve lenne ezeket a formaisági köröket végigfutni, ahogyan neki. Végül elmosolyodott. – Köszönöm, hogy megtiszelik a devoni udvart a jelenlétükkel. Ő itt az elbűvölő Lady Jhidra, aki Shakhia gyönyörű birodalmából érkezett hozzánk. Részt vesz a beszélgetésünkön is, amit szerény véleményem szerint ülve tudunk a legkényelmesebben eltölteni. – A dívány felé intett. Az egyik szolgáló hangtalanul az asztal körül tüsténkedett, és gőzölgő teát töltött a szépen megmunkált porceláncsészékbe. – Bizonyára Önök is elfáradtak az utazásuk során, ezért nem rabolom sokáig az idejüket, csupán szerettem volna személyesen megismerni az apám jótevőit. Sok jó ember érkezett már, hogy leróják tiszteletüket és kinyilvánítsák szeretetük a király iránt – Itt Larkin legszívesebben felhorkant volna (Meghiszem azt!), szóval inkább élt gyorsan a felajánlással, és a csésze mögé rejtette az arcát. Természetesen ő volt az egyetlen, már Harvey-t kivéve, aki hozzányúlt a kikészített dolgokhoz, a hercegnő és a társalkodónője díszként kezelték mindazt, ami az aszalon volt. Larkin kíváncsi lett volna, mi történik, ha sütemény helyett egy szál virágot kezd el rágcsálni –, ...ezért a legkevesebb az, hogy elszállásolom őket, és vacsorát rendezek a tiszteletükre. Larkin csak akkor vette észre, hogy a hercegnő befejezte a mondandóját, mikor már feltűnően hangosan csörömpölt a csészéjével, ezért Harvey-ra pillantott, remélve, hogy tekintete nem tükrözi azt a reménytelenséget, amit érzett magában. Fogalma sem volt róla, hogyan kell előkelőségekkel kellemes beszélgetést folytatni. Gemma halkan nevetve maga is megemelte a teával telt csészét.

[colrp]

v serious business

Lord Vernon éjsötét palástja szinte teljesen belepte a vajszínű selymet, amin viselője minden eleganciát nélkülözve elterült. Ahogy a plafonról lógó csillár karátjait számolgatta, Harvey arca hirtelen egész idegen jelleget öltött. Talán az álca kedvéért a homlokából hátranyalt tincsek szokatlan hiánya tette, de a szemében csillogó pénzsóvárság még annál is szembetűnőbb változást vitt a fizimiskájába. Úgy somolygott arra a csillárra, mint aki lélekben már rég egy teljesen más helyen járt, mígnem a hasán landoló párna visszariasztotta a valóságba.   – Mi... – bukott ki a száján, és nyakát kitekerve barátjára ráncolta homlokát. Larkin valahonnan a Föld nevű bolygó felől szólt hozzá, így Harvey-nak egy-két pislantásába telt felvenni a félig elmulasztott mondat fonalát, de a hallottak végül mégis alamuszi mosolyt csaltak az arcára.   – Mit ér az ember a pénzzel, ha nincs fantáziája? – tette fel a kérdést olyan hangon, mintha még mindig az udvaron gúnyolódna. Végül csakugyan eltűnődött a válaszon, és dünnyögve vállat vont. – Minek nekem csokiszökőkút... Kit érdekel! A lényeg, hogy megtehetem.   És ez abban a pillanatban végtelen elégedettséggel töltötte el. Most, hogy a királyi palota egyik hálószobájában heverészett, esze ágában sem volt megkérdezni, hogy "miért" — egyedül az érdekelte, hogy "mennyit". Míg Emmettnek egy karéj száraz kenyérért is két hétig hajóznia kellett, addig Vernonnak csak egy szavába került, hogy csapból folyjon a tányérjára a csokoládé. Amikor ily módon szemlélte a helyzetet, Harvey máris sokkal jobban érezte magát, és nem félt szinte már beteges élvezetet meríteni a tudatból, hogy kénye-kedve szerint szolgálhatja ki magát a mágus meg az udvar pénzéből. Iménti elkalandozó tekintetéről ordított, hogy ez máris sokkal többről szól, mint Reubenről és az iskoláról, de Harvey-t pillanatnyilag túlságosan lefoglalták a tévképzetei ahhoz, hogy ezt felismerje.   Larkin halvány mosolya láttán mégis észrevette magát – igaz, ezt a világért sem vallotta volna be, ahogy az méltatlankodásából is jól látszott:   – Az a mosoly... – mormolta az ég felé forduló szemekkel, és tarkója ismét a matracba bukott. – Csak azt ne mondd, hogy most elkezded megsajnálni őket, és én leszek a mumus. Nézz már erre a szoknyára, Larkin! – azzal hanyagul megragadta és felmutatta a szénfekete palást sarkát. – Ilyen színű cuccokkal nem lehetnek ők a jófiúk!   Úgy ismerte már barátját, akár a tenyerét, így a férfi még erőfeszítései árán sem tudta volna előtte leplezni, hogy vonakodik kinevetni az inast. Akárhányszor ráhagyta Emmettre a hibáit és számtalan rossz szokását, a fiúban mindig bűntudatot ébresztett visszafogott rábólintásaival. Nem szándékosan csinálta, és pont ez tette olyan idegőrlővé néma egyet nem értését – legalább adott volna egy nyaklevest, ahogyan Roy tette volna, vagy valami. De Larkin nem Roy volt, és soha nem is lesz az.   Hogy Harvey mennyit látott bele barátja reakciójába a saját lelkiismeretéből, és hogy az idősebbik valójában mennyire értett egyet a feltételezésével, sajnos sosem derült ki: a folyosón léptek zaja hallatszott, és Larkin kikukkantott az ajtón.   Miközben barátja a szolgálólányokkal volt elfoglalva, Harvey egy ideig a karátszámolással foglalta el magát.   Már éppen megunta volna a várakozást, amikor a falak által tompított trombitaszó ütötte meg a fülét. Azonnal az ágy túlsó végébe tornázta magát, és onnan sietett az ablakhoz. A nehéz, arannyal szegélyezett függönyök közé túrva pillantott le a palota előtt masírozásba kezdő őrökre – mind úgy voltak öltözve, mint Larkin, bár a zubbonyuk sötétkék, nem pedig sötétzöld volt. A menetelést vezénylő tisztek szavára az őrök szabályos sorokba rendeződtek. Ahogy egyszerre kardjaik hüvelyéhez nyúltak és előhívták belőlük pengéiket, Harvey hallani vélte az élek fémes slisszanását. Nem szerette volna a nyaka közelében tudni egyik fegyvert sem, és ez emlékeztette rá, hogy ideje volt munkához látnia. Kapkodva a palást alatt rejlő szaténmellényhez kapott, hogy Vernon láncos zsebórájáról leolvashassa az időt: odahaza, a Foknál éppen delet harangozhatott a templom.   A fiatalember a szoba közepén hagyott utazótáskához igyekezett, hogy csatjait felpattintsa. Ha a két szolgálólány felfigyelt volna a zajokra, a lord bőröndben turkáló alakjának legfeljebb apró szeleteit vehették volna ki Larkin ajtókeretet betöltő háta mögül, azonban szerencsére mindketten utóbbi egyenruhás sármjával voltak elfoglalva. Ki gondolta volna, hogy egyszer épp kapóra jön majd Lark frusztráló sikere a nőknél?   A bőrönd egy-két váltóruhát leszámítva üres volt, Harvey számára mégis örökkévalóságnak tűnt, míg rátalált az üres zsákok közé csomagolt jegyzetfüzetre és egy csavaros ezüstceruzára – nem, utóbbit egész biztosan nem tisztes fizetségért kapta, a két szép szeméért meg végképp nem.   Amint visszabotladozott az ablakpárkányhoz, tekintetét a menetelő csizmákra szegezve buzgó vonalhúzogatásba kezdett. Mire végzett az őrség útvonalainak felvázolásával, a rajzlap leginkább egy pókhálóra hasonlított, amelyet telejelöltek másodperces pontosságú időpontokkal. Erre szükség is volt, ugyanis az egész ceremónia nem tartott tovább két percnél. Bár az esti őrségváltás kezdetét még ki kellett várniuk, de Harvey most már tisztában volt az egyes szakaszok hosszával, és tudta, hogy számíthatnak egy minimum félperces időintervallumra, amikor az előző őrség már elhagyta az udvart, de a következő még nem érkezett meg.   Szinte már túl könnyű – mosolygott ki az ablakon, amikor odalent újabb esemény keltette fel az érdeklődését: cifra hintó előtt tárultak ki az udvar csipkézett kapui.   A díszes kocsi már önmagában egy jelenség volt, hiszen majd' összeroskadt a ráaggatott díszítőelemek súlya alatt. Harvey elbűvölve figyelte, ahogy a csupa alduriai telivérekből összeválogatott fogat megkerüli a napfényben káprázó szökőkutat.   Bár tudta, hogy ideje lett volna megindulnia a szalon felé, hiszen a kocsi érkezte egyben a nagyhercegnő érkeztét is jelentette – őt pedig szigorúan tilos volt megváratni –, mégsem bírta elfordítani tekintetét a jövevények felől. Minden figyelmét a leparkoló járműre összpontosítva szemlélte, ahogy a kocsis kitárja a hintó főbejárat felőli ajtaját, és kisegít belőle egy kék ruhakölteménybe öntött hölgyet, akiből a röntgenlátással nem rendelkező fiú legfeljebb kalapja karimáját vehette ki.   A kocsiból másodikként egy férfi szállt ki, aki Harvey-hoz hasonlóan köpenyt viselt fél vállán, és a fiatalember rögtön tudta, hogy magához a vestmari stílusba vedlett trónörököshöz van szerencséje. A nagyherceg kiszámított mozdulatokkal hitvese mellé lépett, majd ránézett, és behajlított karját felajánlva engedte, hogy a kisasszony belekapaszkodva kísérhesse őt tovább a palotába vezető útjukon.   A számára földöntúli mértékig idegen tánclépéseket elnézve Harvey-ban felmerült a kérdés, hogy vajon a közös vonulás minden lépését begyakorolták-e, és hogy az ifjú pár esetleg az ágyban is előre betanult koreográfiát szokott-e elvégezni. Ez egyáltalán nem lepte volna meg, tekintve, hogy a híresztelések szerint egy félig nedves konyharuha is jobb társaság volt a trónörökösnél. Addig somolygott ezen magában, amíg azon nem kapta a herceget, hogy az felnéz odalentről, és figyelmét egyenesen az ő ablakára emeli. Tekintetük pillanatnyi összetalálkozása Harvey számára felért egy áramütéssel. A herceg rezzenéstelen arccal maga elé nézett; ebből, és ajkai néma mozgásából ítélve úgy tűnt, figyelmen kívül hagyta a látottakat, Harvey-nak mégis az a sejtése támadt, hogy csak elraktározta őket későbbre. Amint a meglepetésében egy pillanatra kővé dermedt fiatalember ismét levegőhöz jutott, behúzta a függönyöket, és azonnal megkérdőjelezte magában, hogy valóban látta-e, amit látott, vagy csak a lelkiismerete játszadozott vele.   Az igazat megvallva egyáltalán nem volt olyan nehéz feladat kiszúrni a kakukktojást a függönyökkel eltakart ablakok tucatjai között, de az embereknek ritkán jutott eszébe, hogy a fejük fölé nézzenek – leszámítva azokat, akik katonai múlttal rendelkeztek, na meg azokat, akikről ordított, hogy meg tudnának fojtani egy kanál levesben. A herceg ránézésre a két kategória metszetébe tartozott. – Aranypofa – mormolta maga elé Harvey gúnyos nyájassággal, és azzal túl is lépett a különös élményen. Elhatározta, hogy ideje a tettek mezejére lépni, hiszen a nagyhercegnő hamarosan a szalonban lesz. Mire ő elfordult az ablaktól, addigra Larkin már éppen búcsút intett a kisasszonyoknak. Amikor barátja újra felé fordult, az idő szűkére való tekintettel Harvey csak egy hetyke félmosollyal kommentálta az iménti jelenetet. Barátja kifogására annál is szélesebbre nőtt a mosolya, eközben pedig célba vette az ajtót. – Láttam a csajt; ha tényleg csak az útbaigazítás érdekelt, akkor rossz híreim vannak a számodra – röhögött, és Larkin mellkasára tapasztotta a jegyzetfüzetet, miközben elhaladt mellette. – Házi feladat, Casanova. De előbb… – Az ágyról felkapta Vernon sétapálcáját, és domináns kezébe zsonglőrködte azt, majd elmosolyodott. – …a királykisasszonnyal randizunk.

Harvey még mindig elámult minden egyes téren, amibe belépett. Hüvelykujját magas gallérja mögé akasztva igazított a szorításon, amelyet a szinte teljesen üres szalon látványa tekert a nyaka köré. Ismét rá kellett döbbennie, hogy a vártnál egy kicsivel nagyobb kutyát alakít, hiszen maga sem gondolta volna, hogy a király tiszteletére érkező számtalan látogató közül őt is külön fogja fogadni a nagyhercegnő. Ami azt illeti, igazán számíthatott volna a megkülönböztető bánásmódra, tekintve, hogy elvileg a Lady édesapjának segítségére érkezett; mégis, számára nem volt egyszerű feladat megszokni, hogy ő mások szemében most kivételesen valaki. – Szóval édes hármas lesz, mi? – kérdezte hamiskás optimizmussal, miközben a termet pásztázta, majd heherészett egy sort. A háta mögül felcsendülő váratlan hangra Larkinhoz hasonlóan megrezzent egy kissé. – Öh… Mármint, igen. Köszönjük. – bólintott összeszaladó szemöldökökkel, mire az inas fejet hajtott és eliszkolt. Harvey vállait megvonva és tenyereit az ég felé fordítva pillantott Larkinra, majd nagy merészen átlépte a szalon küszöbét. A fiú nem nyújtott túl elegáns látványt, ahogy leejtette magát a kanapéra, majd átvetette karját a háttámlán. Ezután mintha meggondolta volna magát, mert vett egyet a kávézóasztalra pakolt sütemények közül, és változatlan hanyagsággal helyezkedett vissza a helyére. – Miért nem ülsz le? – kérdezte, és elkezdte tömni magát a piskótákkal, akár egy előrelátó mókus. – Voam füfi if. Harvey még mindig nyammogva üldögélt, amikor az utoljára pár perce látott szolga ismét feltűnt a szalon kitárt ajtajánál. Ez a lordot nem hozta különösebben lázba, de ahogy a szolgáló megjelent és megkezdte bejelentését, rögtön követte őt két nemes módjára vonuló hölgy is. Harvey elkerekedő szemekkel ismerte fel a kékeszöld ruhát, és tudta, hogy éppen a megérkező nagyhercegnő jelenlétében üldögél, méghozzá teli arccal. A díszes ajtók kitárt szárnya mellett vigyázzban álló inas fennhangon igyekezett átbeszélni Lord Vernon kitörő köhögőrohamán. Utóbbi időközben a talpára tápászkodott, de fejhajtás helyett görnyedezve kapaszkodott Larkinba, és igyekezett nem kiköpni a tüdejét. – Bejelentem Őfelsége Lady Gemma Selina Eleanor Hillacre, Új-Vestmar Nagyhercegnője, Shakhia Hercegnéje, és társalkodónője érkezését… – szónokolt az inas eltökélten maga elé összpontosítva, míg a teremben mindenki fejét leszegve ácsorgott, leszámítva persze a két díszvendéget. – A mai délutánon Őfelsége… – folytatta volna a betanult szöveget, de a shakh hölgy a körülményekre való tekintettel leintette, ugyanis a köhögőroham egyedül rosszabbodni látszott. Eközben a két pánik határán álló szolgáló a lordhoz siettek. – Ez talán segíthet, Uram! – nyújtott a teakészletekért felelős cseléd a fiatalúr felé egy kis vizet, amit a fiatalúr leszegett fejjel, kezét megemelve utasított el. A köhögőroham csillapodni látszott, így Vernon nyelt egy nagyot, és megköszörülte a torkát. Ezután úgy hajolt meg, mintha orrával a cipője orrát igyekezne megérinteni. Ez nem lehet igaz. – Esedezem kegyes bocsánatáért, Felség. Nem állt szándékomban ily mérvű kellemetlenséget okozni kegyed számára, és az iménti viselkedésemet mélyen restellem. – szavalt Vernon, immár maga is a pánik határán. Teljes mértékben a nagyhercegnő jóindulatán múlt, hogy legyint-e az esetre, vagy rögtön kipenderíti mindkét lord szűrét a palotából.  Ha engedélyt kapott rá, Harvey nagyjából száz évvel öregebben, szaporán lélegezve és az arcába omló hajtincsekkel egyenesedett fel.