#larkinre

[colrp]

a bo:ribo:riben

Larkin bizonytalanul tette egymás után a lábait, tekintete nehezen szakadt el a rácsokat rángató kétségbeesett barátjáról, hogy aztán a meglehetősen ingerültnek mutatkozó Duncanre tapadjon. –  Duncan… – visszhangozta ő is kapitányuk nevét, mire a férfi felé kapta a fejét. Ökle Larkin számára felfoghatatlan sebeséggel csapódott be jobb orcájába, a következő csapást pedig a rácsok szolgáltatták hátralendülő koponyájának. A szűk cellában Duncannek elég volt pár lépést megtenni, hogy a matróza arcában legyen és onnan üvöltse rá teljesen jogos szemrehányásait. – Meg se szólalj, Larkin! – Görbe, szőrös mutatóujját Jamesre bökte, majd két kézzel rángatta meg a nehéz kabátka felöltőjét. – Megmondtam. Elmondtam százszor is, hogy hagyjátok ezt az őrült tervet, de hallgattatok ti rám? Nem, a rohadt életbe már! Duncan továbblépett Harvey irányába, mire Larkin kihasználta az alkalmat, hogy letörölje a kapitány felfröcsögött nyálát rohamosan dagadó arcáról. Jelen pillanatban nem lett volna túl szerencsés nagy nyilvánosságot keríteni a mozdulatnak. – Mert ennek a taknyosnak nem elég a tisztességes munka, neeeeeem, neked arany kell, mi öcskös? – Kérdésének hangsúlyt adott hatalmas tenyerének csattanása a fiú tarkóján. Larkin saját sajgó állkapcsát feledve összerezzent, és láthatólag Duncan is megbánta a kifejtett erő mennyiségét, mert hátrébb lépett egy fél lépést. Arca azonban továbbra is azt üzente a két bálnavadásznak, hogy szíves örömest szétverné a képüket, ha amúgy az irántuk érzett szeretete nem akadályozná túlzottan a művelet végrehajtásában. Mindezt persze kevésbé szofisztikáltan közölte volna, ha az arckifejezése helyett az ajkai formálják mondanivalóját. – Majd adok én neked aranyat, istenfattya. Mit gondoltatok, hogy majd elcsórjátok a koronát, aztán szarevő vigyorral a képeteken elügettek a naplementébe? Hogy a hercegnő nemhogy megmutatja nektek az utat a kincstárba, hanem sorban le is pippant titeket, hogy még inkább a kedvetekre tegyen? – Mintha csak annyira tetszene neki a gondolat, felröfögött, majd a fejét rázva cammogott vissza többi matróza társaságába. A fal tövében leereszkedett az alacsony kőpadra, de a szemeit továbbra is a két jómadáron tartotta. – Ha fontos nektek az az átkozottul nyomorult életetek, most eltakarodtok a szemem elől.

Larkin megragadta Harvey zubbonyát, és a Duncanéktől ellentétes sarokba húzta barátját. Bár pillanatnyilag hármat látott belőle, a többiek azonban nem csak emberi, de erőfölényben is voltak, a kapitány fenyegetése pedig olyan dolog volt, amit James életében először bölcsnek talált meghallani. – Jól vagy, Harv? Csak reggelig kell kibírnunk, az már nem olyan sok idő. Rekedtesen felnevetett. Tettetni, színlelni, ez a lényeg. Akkor az előttük álló pár óra máris nem tűnik olyan borzalmasnak. – A nyaktiló pedig kegyesebb lesz hozzánk, mint a legénység, ha tovább packázunk velük. Igyekezett nem belegondolni abba, amit nyilván Duncan is érezhet; Mi lesz a családjával, ha őt megölik? Értesíti bárki is Sarah-t az ő halálhíréről? Szomorúak lesznek? Vajon elmorzsol egy könnycseppet is a lánya, vagy továbbra is boldogan kapaszkodik majd annak a katonának a karjába, akit helyette hív apának? Vajon újra látja valaha a kis Liliant? Érdekes, a vég közeledte mennyire megváltoztatja az ember fontossági sorrendjét. Larkin Emmettre nézett, és elöntötte a hála, hogy legalább ő vele van; nem egyedül kell szembenéznie mindazzal, ami rájuk vár. Egy pillanatra megdermedt, s míg barátja arcát nézte, kutatólag magába pillantott, kereste az érzelmeket, amikkel azt hitte, már évekkel ezelőtt leszámolt, de nagy megkönnyebbülésére nem is talált semmit. Ettől függetlenül feltette magában a kérdést: Vajon mit szólna Emmett, ha bevallaná a gyengeségét? Örökre meggyűlölné? Az ő örökkéjük sem tart már sokáig. James lehunyta a szemeit, és lecsúszott a fal mentén a kőre. Az őrök távoztával maradék izgalma is elpárolgott, hirtelen olyan kimerültnek érezte magát, mint még soha. Azonban máris felpattant a két szemhéja, amint meghallotta a hangot. A baljáról érkezett, de mintha a túlvilágról szólt volna. – Közeleg a gonooooosz… A nő a szemben álló cella lakója volt, csontos ujjait olyan erővel szorította a rácsokra, hogy töredezett körmei szinte világítottak tőle. Arca alultápláltságtól oly’ keskeny, hogy kényelmesen beilleszthette két fémrúd közé, így próbálva csökkenteni a távolságot, amelyet a cellák közti folyosó biztosított. Haja valaha gyönyörű loknikban hullámozhatott egyenesen a csípőjéig, most azonban a kócoknak és a mosás hiányának köszönhetően madárfészekszerű illúziót kölcsönzött viselőjének. A legrosszabb azonban a nő tekintete volt; a hatalmas fekete szembogarak mélyén ült valami meghatározhatatlan, amitől Jamest a hideg rázta. Elnézni mégsem tudott, a cserepes ajkak közül feltörő szavak megbabonázták: – Hallom már a lépteit. A falak éneklik nekem az érkezését. A mágia suttog. Ki akar törni. Már nincs sok hátra. A nő hirtelen felkiáltott, és a rácsoknak esett. Rongyai lecsúsztak a válláról, láttatni engedték csupasz, fonnyadt mellét, mire a rabok éktelen röhögésbe és cuppogásba kezdtek. Larkin nem nevetett, őt a pincében történtek túlságosan megrendítették ahhoz, hogy ne vegyen komolyan egy ennyire nyilvánvalóan fontos üzenetet. A szomszéd cella lakója azonban láthatóan küzdött, mintha valami bele akarta volna fojtani azt, amit ő most világgá kürtölt. Még egy utolsó reszelős lélegzetet vett, hogy elsüvítse utolsó mondatát: – Vigyázzatok a hattyúra! Aztán erőtlenül a földre roskadt.

[colrp]

a beating heart of stone

Gemma számára ez a vacsora is pont ugyanolyan volt, mint a többi; apja nemeseitől és tanácsadóitól körbevéve órákon át beszélgetések százaiba vonták be, miközben fenségesebbnél fenségesebb ételkölteményeket pakoltak elé, amit ő rettentő bűntudattól sújtva, nagy levegővétellel meg is kóstolt mind. Az összes fogást. Tekintete gyakran kereste Jhidráét, hiszen társalkodónője volt az, ki nem egyszer megpirította már a hercegnőt a helyes étkezés fontossága, valamint – illetve, ha őszinte akart lenni önmagához, inkább – kiálló csontjai miatt. Jhidra lassan már olyan volt Gemma számára, mint egy nővér, megütközése tehát nem is lehetett volna nagyobb annál, mint amit akkor érzett, mikor megpillantotta a hölgyet Ishqandar herceg fülébe sustorogni, aztán kiviharzani felé köpött mondandóját követően, mely pusztán annyit tett: „Nézze a műsort, Hercegnő!” Lady Jhidra felszólítása nem csupán Gemma személyét, hanem az előírt normákat is hallatlanul megsértette; ami a hercegnőt azonban felháborodásra késztette, az a puszta tény volt, miszerint valami történt a palotában, és ezek az emberek elvárják, hogy a hercegnő szép csendben, mit sem sejtve és tudva, illedelmesen ücsörögjön, és végignézze az egyébként ámulatba ejtő darabot. Szoknyáját felcsippentve Gemma is kisietett az elsötétített teremből, előtte azonban visszatekintett édesapjára, s vérző szívvel vette tudomásul a lecsontosodott, pengeéles koponyában ülő réveteg tekintetét. XIV. Ingmar csupán kísértete volt önmagának, és végre önnön lánya szeme is felnyílt, hiába próbálta oly nagyon cirádás selyemfüggönyök mögé zárni az igazságot. Ebben persze rengetegen segítségére voltak, Gemma haragja pedig másodpercről másodpercre egyre hatalmasabb lett, nem okozott tehát gondot neki, hogy mindnyájukra kiterjessze vörös ködhálóját. – Ki vele, mi történt! – Parancsa gyorsan, hirtelen pergett le a nyelvéről, a legközelebbi ajtóőrt megcélozva vele. A megszeppent férfi, nem lévén megmondva neki, mit kezdjen, vagy ne kezdjen a hercegnővel, gyorsan beavatta őt mindenbe, amiről tudomása volt. Gemma bólintott. – Legyen rá gondja, hogy az előadás végeztével a király biztonságban a szobájába jusson. Senkit nem engedhetnek be hozzá, csakis az én engedélyemmel. Személyesen magát keresem majd. – Ezután rögtön elsietett, még arra sem volt ideje, hogy saját merészségén meglepődjön. A régi Gemma volt ilyen, jutott eszébe, miközben bevetette magát egy cselédjáratba, azelőtt, hogy a szárnyait eltörték, s gúzsba kötötték volna. Hogy hol lapul a hűség, hamar megmutatkozik. Abba egyelőre bele sem mert gondolni, mi történik, ha túl késő lesz már a cselekvéshez. Rég használt folyosókon szűkölte át magát, anélkül, hogy bármi terve lett volna arról, merre keresse a két elveszett férfit. Tudta, férjének és társalkodónőjének csapataik támogatásával sokszor több esélye kínálkozik arra, hogy megleljék őket, azonban űzte valami – talán az önös kíváncsiság? – hogy ott legyen, mikor Lord Vernon imposztorát elkapják, hogy lássa, ezek a shakh emberek, trónja bitorlói, mit tesznek azzal, ki másnak mondja, s mutatja magát annál, ami. Elsőként a mágus képében tündöklő tengerész szobájába lépett be.

Harvey és Larkin eközben valóban mit sem sejtve igyekezett arra, amerre a palota kincseit sejtették. Sajnos a vacsorán, bármilyen előzékenyek is voltak ezek a nagyurak, útmutatót nem adtak hozzájuk, szóval innentől kezdve a két jómadár dolga volt, hogy előkerítsék a fizetségüket. Megérdemelték ők, bizony, elvégre egy ilyen borzalmas eseményt is kibírtak, mint az a vacsora volt. – Szerinted a papnő tényleg ismeri az igazi Vernont? – fordult oda hirtelen Harvey-hoz, miközben lefelé igyekeztek egy meglehetősen szűk lépcsőn. Egy pillanatra elhallgatott, majd hihetetlenül elmésen kifejezte mélyenszántó gondolatait: – Ha felismerte, hogy nem ismer, az nem túl jó. Azt tartották logikusnak, ha félreeső helyeket választanak, vagy éppen annyira egyértelműeket, ahová a hülye sem menne, ha azt sejti, követik. Próbálták bememorizálni a térképet, de ha esetleg eltévedtek volna, Larkin díszruhácskájának rejtett zsebében volt hely a papírnak, melyre valaki előzékenyen felvázolta nekik a hatalmas építmény alaprajzát. A sok fel-le, jobbra-balra rohangálástól a tengerész csak azért nem fáradt ki, mert a teste olyan jól emlékezett még a fronton töltött gyakorlatozásra. Tábornokuk minden hajnalban a napot felriasztva kezdte az edzésüket, a katonák pedig egy idő után megtanulták, hogy jobb egy hang nélkül engedelmeskedni felettesüknek, étlen-szomjan végigszenvedni a tortúrát, különben ezt az állapotot egész hátralévő napjukra rábélyegezhették. Most ellenben teli hassal kellett meglehetősen sietősen távozni, és Larkin kissé megrökönyödve vette tudomásul, hogy szívesen cserélne akkori énjével. Bár kifejezetten gyűlölte, a katonaságban semmi bonyolult nem volt. Fegyvert adtak a kezébe, megmondták, merre lőjön, aztán hazamentek szépen. Minden átkozott nap. Jó, elismeri, megvolt az a bizonyos apró hátulütője a dolognak, hogy az ellenfél fegyverét meg épp rájuk célozták, és néha (elég gyakran) kihullott mellőle egy-két jó barát is, de ha valaki nem volt képes elfogadni ezt a háborúban, azelőtt magára húzhatta a szemfödelet, hogy annyit mondott volna, Aldúria. Meglehet, Larkinnak kicsit nehezére esett az udvarias mosolygás, mikor a vacsora közben felmerült a háború, és közvetlen közelében ott ült az az ember is, kinek apja miatt tulajdonképpen az egész hercehurca kialakult. Aki felelős az összes borzalomért, amiből a vestmariak bőven kivették a részüket. Milyen egyszerű lett volna az arcába vágni azzal az ezüst kiskéssel (ami most a zsebében lötykölődik)! – Itt menjünk el jobbra. Azt hiszem, a zsákokat a folyosó végén rejtettük el… Igen, itt, a második bádogdobozban – lelkesült fel a bálnavadász. A posztoló lovagi páncélok egyikének lekapta a sisakját, és azt fejre fordítva előbukkantak a barna zsákok is, melyeket korábban nagy nehézségek árán, de sikerült begyömöszölni. Larkin felrötyögött. – Még szerencse, hogy ezek a devoniak nem olyanok, hogy embereket is pakolnak a páncélba, különben nagy szarban lennénk. Képzeld el, hogy valaki végignézné, amint kifosztjuk a kincstárat. Vajon megállítana minket, vagy csak akkor szólna a feletteseinek, hogy valami gebasz van, ha lejár a műszak? „Nekem azt mondták, hogy csak álljak egy helyben, Felség, nem tudtam, hogy megmozdulhatok!” – Láthatóan lehengerlően szórakoztatónak találta önmagát. Hogy az elterelésnek szánt viccelődése hatásos volt-e, önmaga sem tudta, ezért inkább folytatta az idétlenkedést, néha-néha Harvey arcára pillantva, hátha felfedez az arcán valamit, ami elárulná, hogy a fiú hatalmas pánikban van. Egyelőre úgy tűnt számára, hogy fiatal társa tökéletesen elégedett az események előrehaladtával, és mindezt be is biztosíthatta volna egy „Hogy érzed magad?” kérdezz-felelekkel, de jelenlegi helyzetük nem igazán volt megfelelő táptalaj egy ilyesfajta beszélgetésre. Majd ha már biztonságban visszaértek a Burtonre, ráérnek a lelkükkel foglalkozni. – Azt hiszem, ha itt lemegyünk, eljutunk a meglehetősen bonyolult pinceszerkezet közepébe. Az összes út Rómába, azaz a kincstárhoz vezet, nem is értem, miért nincsenek itt őrök, de ez ugye nekünk kedvez… - mormogta, s igyekezett nem összerezzenni a hidegtől, ami az alagsorban fogadta őket. Eleinte még meg-megvilágították a széles folyosót a falra helyezett lámpácskák, azonban minél beljebb haladtak a labirintusban, annál szűkebb, nedvesebb, és hátborzongatóbb lett a hely. A petróleum fénye már nem kísérte a két tengerészt az útján, és a hely a kétkedés magjait ültette Larkin fejébe. Már épp megosztotta volna aggodalmait, illetve esetleges javaslatait Harvey-val, miszerint forduljanak vissza, és keressenek más irányt, mikor sötétséghez hozzászokott szemei rátaláltak a hatalmas kőből kifaragott ajtóra, mely bizonyára fontos dolgokat rejtett. – A királyság vagyonát ezer százalék, hogy valahol a palotán kívül őrzik, de azért itt is van biztos egy kis aprópénzre elegendő ékszer. – Larkin izgatottan fordult barátja irányába. – Megtaláltuk, Harv! - Halkan, diadalmasan felkacagott. – Már csak az a kérdés, hogy hogyan jutunk be. Nem rejtegetsz véletlen egy feszítővasat a szoknyád alatt?

Jhidra és csapatai eközben módszeresen átkutattak minden helyet, ahol a behatolókat sejthették – ennek köszönhetően később értek a Lord Vernon személyére kiállított szobához, ahonnan a hercegnő épp kilépett. Lady Gemma állát felszegve nézett szembe társalkodónőjével, aki csupán szemöldöke felvonásával jelezte meglepettségét. – Úgy vélem, a magát Lord Vernonnak mondó személy és társa a királyi ékszerek utáni hajsza céljából érkezett hozzánk. Találtam írásokat a palota történelméről építészeti szempontból, meg a királyi család gazdagságáról szólókat is. Nem nehéz rájönni, hogy mire vágynak leginkább. Mint látja, Jhidra, az apám és én sem lettünk egyelőre megmerényelve, szóval a legbölcsebb az lenne, ha a kincstár felé irányítaná a hadseregét. Én is velük tartok. Saját hűvös, szenvtelen hangja még Gemmának is új volt, de a shakh hölgynek a szeme sem rebbent. Elfogadta a szavak mögött rejtőző jelentést, elrendelte az őröket, hogy fogják körbe a hercegnőt abban az esetben, ha mégis támadás érné őket, majd még inkább szétválasztva a csapatait, a megadott irányba navigálta őket.

[colrp]

whats going on

Larkin, ahogy azt barátja, Harvey kérte, maga is behatóan áttanulmányozta a palotai őrségváltási rituáléról készült skicceket. Bár a félsz még mindig benne volt, a volt katonára is hamar ráragadt a Lord Vernon képében díszelgő fiatalember derűlátó hangulata – elvégre ahhoz, amiért jöttek, egyre közelebb kerültek. Úgy tűnt, az istenek is (ha létezett is bármilyen) a kegyükbe fogadták őket, hiszen ittlétük során a hercegnővel és kísérőjével elköltött kínos, vallatás-hangulatú teázást kivéve semmi problémájuk nem akadt. A kívánságaikat úgy lesték, mintha magát a királyt szolgálnák ki, s mintha tudnák, mit tervez a két bálnavadász, mindent úgy alakítottak, hogy nekik kedvezzen. Nos… Legalábbis Larkin mindaddig így gondolta, míg a fess pincér végeláthatatlan szövegelése után (aminek figyelmes hallgatását az idősebbik tengerész az ezüstnemű beható csodálatával helyettesítette) meg nem álltak a hosszú asztal közepe tájékán, ahonnan mindenkit jól láthattak – s ahol a kíváncsi tekintetek is ugyanolyan jól kifigyelhették a két imposztor minden mozdulatát. – Igazán köszönjük a segítségét – krágogta Larkin is Harvey példáját követve, hátha akkor hamarabb megszabadulnak az inastól. Tervük ebben a pillanatban elbírta volna azt a B illetve C változatot, amelytől a két fiatalember megóvta túlgondolástól fájdalomra hajlamos fejét. – Sürgősen ki kell találnunk valamit – szűrte a férfi fogai közt a nyilvánvalót. Tekintete sebesen siklott végig a hatalmas termen, barátjával ellentétben az ő idegessége ezúttal halálos nyugalomban nyilvánult meg, csupán agytekervényei dolgoztak megállíthatatlanul. Harvey szavait csupán fél füllel hallgatta, így meglehetősen értetlenül fordult arra, amerre őt sejtette. – Megvan! – kiáltott fel hirtelen Larkin, pont abban a pillanatban, amikor a harsonák felhangzottak. Barátja bordái közé bökve jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával sietősen az „OKÉ” nemzetközi körét és káját formálta. Ezután ujjait az asztalon táncoltatva a tolvajok szerte ismert kézjeles ábécét használta fel, hogy kapkodva elmutogassa neki, így egyszerűbben és feltűnésmentesen megértethetik maguk. Aztán persze egy újabb tervet kovácsolhatnak arról, miképp élhetik túl az estét, valamint távozhatnak megpakolt zsákokkal és ép bőrrel egyetemben. Nem tudhatták persze, hogy küldetésük hamarosan kudarcba fullad, hiszen a királyt követő hercegi párt kísérő Lady Jhidra – ki egyelőre kedvesen mosolyogva társalgott a még mindig morcos Ishqandar herceg feleségével – tervei szerint az első fogást követően ki is menti majd magát, s az első útja többedmagával egyenesen Lord Vernon kikötői hajója lesz. Larkin némiképp szánakozva szemrevételezte a király lassú lépteit. Ki nem tudott a betegségéről, az is könnyedén rájöhetett, hogy az öreg nincs formájában. Két oldalról őrök kísérték, kik nem csupán az esetleges támadásoktól óvták XIV. Ingmart, hanem saját magától is. Minden bizonnyal sokáig pletyka alapját szolgálta volna, ha a Tiszteletreméltó Úr eme százméteres vonalon egyszer csak Nagyra Becsülendő Orrára bukik, legfinomabb kelméből készült palástja fellibben, és az egész palota láttára közszemmé tétetik hófehér alsóruházatba bújtatott kövér hátsója. Utóbbi, hogy pontosabb legyek, betegsége következtében inkább plöttyedtnek volt titulálható. – Szeretett népem! – károgta a király, s hangja, bár gyengébben szólt, mint korábban, továbbra is átharsogta a termet. Az összegyűlt sokaságtól egy-két pisszenés hallatszott, ez azonban hamar elhalt, mikor a már-nem-sokáig uralkodó újabb reszelős lélegzetet vett. – Nem rabolnám sokáig a szót. Szeretnék köszönetet mondani mindnyájatoknak, amiért eljöttetek ezen a szép napon, hogy tiszteletetek tegyétek előttem azzal, hogy az étkemet eszitek, és a boromat isszátok. A tömegen udvarias nevetés szaladt végig a gyenge poén hallatán, Larkin azonban igyekezett nem összerezzenni, s bűntudatot érezni. Helyben vagyunk. „Aztán, mikor a legkisebb gondom is nagyobb annál, kifosztjátok a kincstáram.” – Kérlek titeket, barátaim, emeljük poharunkat lányomra, Gemmára, és hitvesére, Ishqandar hercegre, kiknél megfelelőbb királyi párt akkor sem kívánhatnék utódomul, ha választanom kellett volna. – A király elhallgatott, amint megérezte Lady Gemma finom érintését könyökén. Ingmar bólintott, aztán könnytől csillogó szemekkel a hercegnő is felszólalt. – De előtte azonban emeljük poharunkat XIV. Ingmar királyra, így kívánva neki a Magasságos áldásával telt hosszú, boldog életet! Egészségünkre! A királyét követően minden bortól gyöngyöző pohár a magasba emelkedett, ebből Larkin sem maradhatott ki. Jhidra is követte az uralkodó példáját, tekintete azonban gyorsan megállapodott a két imposztoron. Mikor biztosra ment azzal, hogy a két tengerész figyelmét kiérdemelte, szemét összecsippentve ivott, saját istenének áldásait küldve szerteszét. Megmaradt rövid halandó életed költsd el bölcsen, Ingmar király!

Miután mindenki helyet foglalt, a terem hamar megtelt hangyaként tüsténkedő pincérekkel, kik újratöltötték a kupákat, s feltálalták az előétel első, legkönnyebb fogásaként szolgáló sajtot és gyümölcsöket. A király középen ült, jobbján Ishqandar herceggel, balján pedig Gemma hercegnővel. Előbbi asztaltársa volt a Lord Vernonként pózoló Harvey, ki mellett Larkin feszengett, a hercegnő mellett egy-két helytartóval arrébb pedig társalkodónője foglalt helyet, ki az asztal előnyös U-kialakításának köszönhetően távoli székéből is Andar felé biccenthetett, jelezve, tudja a feladatát. Már ha a hercegnek volt ereje kémére is figyelni amellett, hogy a király érdeklődő kérdéseire válaszol délutáni kirándulásukat illetően. Lady Gemma ugyan már beszámolt neki a napjáról, de Ingmar már csak ilyen féltő apa, ha legkedvencebb fattyú leányáról van szó. Persze eladni őt, az nem esett nehezére. – Lord Vernon! – szólt Larkin Ser Greshamje. – Mit gondol az étekről? Ez a leves fenséges. Talán elkérhetnénk a szakácstól a receptet. – Mi lenne, ha most elszaladna a konyhába? Aztán eltévesztené az irányt, és véletlenül a kincstárban kötne ki, ahol receptek helyett drágaköveket talál. Ha már leves nincs, az igazgyöngy is jó lesz. A herceg és a király füle hallatára persze nehéz volt bármiféle tervet megbeszélni, és Larkin még kéz-argójukat sem merte túl feltűnően használni, hátha lefülelik őket.

A vacsora tehát elég eredménytelenül telt, nem úgy a Burton fennmaradó legénységének, kik szintén napjuk legfontosabb étkezésének közepén tartottak, s ezzel egyetemben alkoholgőzbe fojtották ideges gondolataik. Talán ezért tűnhetett fel nekik csak az utolsó utáni pillanatban a csend, ami oly’ szokatlan volt a dokkon, és amibe immáron az időnkénti hajófüttyöt leszámítva egyedül drága csatos csizmák csattogtak bele. Az őrsereg élén a borfoltos ruhájú Lady Jhidra menetelt, messziről szemezve Lord Vernon hajójával, nem is sejtve még, mekkora főnyereményt talál majd annak lakrészének legmélyebbik pontján. A hajó kapitánya olvasni nem tudott, de a levél hivatalossága megtette a magáét. Duncan nem tehetett mást; mikor a shakh hercegi pecséttel ellátott papirost az orra alá nyomták, vonakodva bár, de félrehúzódott, hogy utat engedjen a szigorú uraságoknak. Az idegenek a lehető legnagyobb alapossággal, kíméletlenül végigtúrtak mindent a hajón. Nem telt belé öt perc sem, mikor az egyik katona felkiáltott, és Duncan tudta, hogy a tervüknek befellegzett. Magukat annyira nem sajnálta, de annál többet gondolt a kölyökre és a másikra, kik a legjobb forgatókönyv szerint épp mit sem sejtve zsákjaikat töltik minden földi jóval. Miután a szinte lemeztelenített igazi Lord Vernon előkerült szűk kabinjából, csuklóján, bokáján és arcán kötözésről árulkodó dagadt hurkákkal és véres horzsolásokkal, nem kellett sokat noszogatni ahhoz, hogy Harvey és Larkin minden ismert csínját Jhidra tudomására hozza. A nő, katonái nagyját hátrahagyva, lova hátára pattanva gyors hátraarcot tett. Arcán a harag és az elégedettség egy olyan furcsa keveréke játszott, melyet bárki meglátva inkább elkapta tekintetét, attól félve, a shakh hölgy az ő életüket is éppúgy kerékbe töri, ahogy azt a két fiatal tengerésszel, s legénységükkel tette épp. Rekordsebességgel érkezett meg újra a palotához, onnantól azonban kerülve a feltűnést, mellékfolyosókon és oldalajtókon át közelítette meg a vacsora helyszínéül szolgáló báltermet. A kiszűrődő zene hangjára kieresztette rég benntartott levegőjét, ez ugyanis azt jelentette, még nem késett el, talán a két imposztor sem távozott még – bár biztos volt benne, hogy ha ez megtörtént volna, a herceg elsőként kezeskedik aziránt, hogy Harvey-ék fel ne szívódhassanak nyomtalanul. A szivárgó tömegben nehéz lenne őket megtalálni, mostantól azonban a markukban vannak; és Jhidra gondoskodni fog arról, hogy ki se szökhessék onnan. A desszert utáni előadást élvező népnek egyelőre nem tűnt fel a zavargás. A hercegnő társalkodónője szó nélkül hajolt le Ishqandar füle mellé. Ha a fiatalabbik tengerész nem is, Larkin mindenképp észrevette a közeledő Jhidrát, hiszen épp arra fordult, amerről a hölgy érkezett. Látta, amint az továbbra is csendben megérinti a trónörökös rojtok alá kényszerített vállát, majd súg neki valamit. Gemma ekkor figyelt fel a mögötte játszódó jelenetre, s összehúzott szemöldöke alatt értetlenül próbálta befogadni, ami a szeme elé került. Jhidra ránézett, és mondott neki valamit, de hogy pontosan mi volt az, azt Larkin a társalkodó hátából sajnos nem olvashatta ki. A nő tekintete hirtelen ugrott a férfira. Arcán ugyan bocsánatkérő, talán kedvesnek is mondható mosoly ült, de a bálnavadásznak eszébe sem jutott arra gondolni, hogy a shakh bármit is bánna – tekintete olyan dolgokat ígért, melyet közel sem lehetett szívélyesnek nevezni.

[colrp]

f u c k

Miközben Larkin úgy érezte, ennél a szituációnál még az időközben ötfelvonásossá bővült Halálok Halálának Halása is jobb lenne, Lady Gemma mindössze összeráncolta a homlokát, annak ellenére, hogy gyermekkora óta nevelőnők illemórák százain mondták neki, mennyire nem illő viselkedés ez egy nemes kisasszonytól, főleg ha ez a nemes kisasszony országunk leendő királynője. De hát Gemma sosem szeretett úgy viselkedni, ahogy az tőle elvárt lenne, ráadásul most már őelőtte sem volt titok, hogy vendégei a legbődületesebb ostobaságot készülnek beadni neki, tehát úgy érezte, minden joga megvan ahhoz, hogy “idejének előtte megkísértse sugárzó szépségének sorsát”. Vagy mit is mondott mindig Mrs. Havilliard, mikor grimaszolni látta a kis hercegnőt a számmisztika órák közben? – Ha ennyire jó kérdés, bizonyára alig várja, hogy megválaszolgassa, Lord Vernon! Halljuk hát! – érintette össze Gemma tettetett naiv lelkesedéssel két tenyerét, aztán összefűzte ujjait a térdén, miközben Jhidra elégedett mosollyal nyugtázta a nagyhercegnő megjegyzését. Bár mind a ketten ki akarták deríteni, mit akar ez a két férfi előttük, a shakh hölgy informálódásai kevésbé tűntek ártatlannak, vagy kíváncsiskodónak, kérdései feltevése közben inkább úgy hangzott, mint a palotaőrök parancsnoka, mikor az elkóborolt konyhásfiút, Marvin Ferhole-t betolakodónak nézi. Az eset háromszor fordult már elő, és szegény Marvin mind vörösebb lett, miközben az igazát bizonygatta.

– Ne szerénykedjék! Tudjuk, mi fán terem a harc. Bár Lady Jhidrával csak nők vagyunk, a háborúban mindenki szenvedett sebeket. Néhányan nagyobbat, mint a legtöbben. – Arcvonásaiba ezúttal mintha egy kis szomorúság is vegyült volna, de gyorsan ajkára illesztette az érmékről oly’ ismerős plakátmosolyt, mintha tiarás homloka alatt nem indultak volna el gondolatok lavinái, hogy pusztító sebességgel maguk alá temessék viselőjüket. Sokat segített ebben az is, hogy Jhidra felhorkant mellette, mintha bántaná a nagyhercegnő megnevezése. Őt senkit se hívja “Csak Nő”-nek. – Nagyon sajnáljuk, ami az édesapjával történt, Felség – nézett Larkin kissé szánakozón Gemma irányába, persze nem az arcába, mert nem akart udvariatlannak tűnni – tehát tekintetét valahová a fiatal nő kulcscsontja és a háta mögött terpeszkedő hatalmas kanapé mintázata köré igazította. Persze felesleges volt bármit is csinálnia, vagy mondania, mert Lady Jhidránál réges régen elásták magukat. A már jól ismert kanárievő macskamosollyal vizslatta a Harvey-ékat, és csak másodpercek kellettek hozzá, hogy James legjobb barátja megtörjön a csend súlya alatt. A fülbevalók említésének hallatára még Larkin is összerezzent. A pillantásba, amit Emmett felé lövellt, belesűrítette az elmúlt évek összes be nem váltott fenyegetésének újbóli ígéretét. Mit művelsz, te idióta? Hogy pont az ékszereket hozza fel! Ennyi erővel akár a jogart is megdicsérhette volna, még az sem lett volna ennyire feltűnő! Lady Gemma mosolya azonban felületesből melegebbé vált kissé, a szeplők szinte táncoltak az arcán, ahogy bőre összeráncolódott, majd kisimult a hirtelen és gyors vigyor hatására. Mit meg nem adott volna érte, ha tudja, mi jár most társalkodónője fejében! Gemma maga sem bánta volna, ha olyan neveltetésben részesül, amiben a harc a nullánál kissé nagyobb fontosságot kap, de nem is akart volna Jhidrához hasonlóan agresszív kismalaccá válni. Márpedig gyorsan piruló bőrével, szeplőivel és vörös hajával nem festett túl fenyegetően akkor sem, mikor tombolt benne a harag. – Köszönöm a bókokat, Lord Vernon! Tudja, sokan azt hiszik, a helyzetem kifogástalan, és természetesen nem hercegnőhöz méltó a panaszkodás, így nem is adom át magam a keserűségnek. Jól esik, hogy elfoglalhatom magam ezekkel a dolgokkal, nem érzem kötelességnek, hiába várják el tőlem – mosolyodott el. Csak a jóég tudta, mennyi hazugságot hordott már össze ebben a témában – a legnagyobb csupán az volt, hogy nem az, akinek hiszik. Bár már egy hónap is eltelt azóta, hogy az apja közvetlenül az esküvő előtt beavatta őt a titokba, Gemmát még mindig kétségek gyötörték. Épp ezért nem is tudott haragudni a szemben lévő kanapén terpeszkedő férfiakra – nem azt csinálták hát, mint ő? Kiadták magukat annak, akik nem is voltak? A különbség mindössze annyi, hogy Lord Vernon és unokatestvére vállán nem ült ott egy egész ország sorsának terhe. Ehhez a teherhez persze most az ő személyük is hozzáadódott; bár Gemma kezdte megkedvelni a mágust, nem lehetett biztos benne, hogy amit állít, az az igazság. Jhidra elvégre jobb emberismerő volt, mint ő, és úgy ült ott mellette, mint Ingmar nagypapa felhúzott tikktakkos órája. – Ami pedig a kérdését illeti... – tette hozzá gyorsan, mielőtt bárki is szóvá tette volna halvány szabadkozását. – Rajongója vagyok a művészeteknek. A kérésemre töltötték fel száz meg száz érdekes kötettel a királyi könyvtárat, és hozatták be a zongorát is a szalonba – intett a hatalmas hangszer irányába, ahonnan még mindig szólt a szolgáló halk, gyengéd játéka. – Sajnálatos módon én magam nem játszom rajta kifogástalanul, de hegedülni annál jobban tudok. – Jhidra megköszörülte a torkát, mire Gemma újra kiegyenesedett. Fel sem tűnt neki, hogy nagy lelkesedésében szinte belelógott göndör hajának vége a teába. – Apám nem osztozik ugyan a szeretetemen, de mikor kértem, nem tudott ellenállni nekem. Ezt elárulom önöknek; bár a nép szemében sokszor nem úgy tűnik, valójában vajszíve van  – nevetett fel halkan, felidézve az emléket. Ez az egy vigasztalta: akárki nő lánya is legyen, az apja ugyanúgy szereti, mint mindig. – Lady Jhidrával töltöm maradék időmet, sokat tanulunk egymás kultúrájáról. Jhidra, mintha csak arra várt volna, hogy a neve felhangozzék, bólintott egyet, aztán rögtön felszólalt. – Így van, Felség. Minden ilyen alkalom öröm számomra. Ami azt illeti, hamarosan mennünk is kell, még meg kell látogatnia az édesapját, illetve át kell néznünk a holnapi vacsora ülésrendjét. Elnézését kérem, hogy most jutott csak eszembe, de talán rosszul mértem fel vendégeink fontosságának mértékét. Olyan jól kijönnek Lord Vernonnal, igazán nem hagyhatjuk, hogy olyan távol üljön a királyi asztaltól. És abban a pillanatban Larkin tudta, hogy elbaszták. Jó matróz szókincséhez hűen ilyesféle szitkokat mantrázott ugyanis magában, miközben a hercegnő sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy ilyen kevés időt tudott csak a lordokra fordítani. Harvey jótanácsait követve csak azután emelkedett fel, hogy azt Lady Gemma is megtette, és mikor Jhidra kinyújtotta a kezét, hogy a férfiak légcsókkal illessék azt, Larkin kötelességtudóan engedelmeskedett neki. Arca pániktól bekövült mosolyt tükrözött, miközben kitessékelték őket a szalonból, és nem mert barátjára nézni, hátha a végén azt látja viszont rajta, amit ő maga is érzett. Tiszta terrort. Még akkor sem érzett ilyet, mikor bálnára vadásztak. Az egy dolog volt, hogy bármikor meghalhatott volna közben, de abban semmi szent nincs, ha az embert cellába zárják és vár. Larkin inkább mászott volna be önként egy hatalmas monstrum szájába, minthogy a királyi palota börtönében élje le hátralevő életét.

[colrp]

jhidra, ravasz mint a vidra

Gemma nagyon sokszor hálás volt azért, mert Jhidrát mellé állították. Bár legelőször természetesen még inkább korlátozva érezte magát – mintha apja legalábbis háromévesnek nézte volna, hogy bébicsőszt alkalmazott mellé –, de idővel megtanulta, hogy értékelje a shakh hölgy jelenlétét. Jhidra, nem lévén vestmari származású, sok olyan dolgot megtehetett, ami Gemma számára nem lett volna illendő: ezek közé tartozott például az, hogy számon kérte Lord Vernont a palástján éktelenkedő hatalmas szakadásnyomról. Míg az Edward Gresham bőrébe bújt James Larkin legszívesebben elsüllyedt volna a kényelmes kanapé ráncai közt, addig a hercegnő zöld íriszei kíváncsian ragyogtak fel, amint a lord megszólalt. Időhúzása és hangjának kimért udvariassága titkokat sejtetett, a trónörökös pedig szenvedélyesen imádta és utálta, ha valamit elhallgattak előle – és mindaddig nyomult előre, míg rá nem jött, mi is az a valami. Addig persze olyan nagy jelentőséget tulajdonított ennek, hogy mikor fény derült rá, csalódott, mert a titok kiléte sok esetben egyáltalán nem ért fel az elképzeléseihez. – A történetre természetesen magam is felettébb kíváncsi vagyok, de Lady Jhidra, kérem, ne gyötörd a vendégünket, hisz csak most érkezett. – Jókedvű pillantással illette társalkodónőjét, aki viszont úgy szemlélte a szemközti kanapén helyet foglaló férfiakat, mint a következő vacsoráját. – Bizonyára teljesen elbűvölted őt, és azt sem tudja, mit mondjon. Az urak elnézését kérem a társalkodónőm viselkedéséért, gyakran meglehetősen lehengerlő tud lenni. Igyon egy kis teát, Lord Vernon hátha attól megered a nyelve! Mikor látta, hogy a nagyhercegnő átveszi a szót a szolgálójától, Larkin kifújta magát, de tudta, a neheze még hátra van, hiszen Lady Gemma is pont ugyanannyira akarta hallani Harvey barátja történetét, mint ahogy a shakh nő. Ugyan James ismerte Emmettet már régóta, hogy tudja, mennyire élénk fantáziával van megáldva, meglehetősen aggódott amiatt, a fiú esetleg lefagy majd a nemeskisasszonyok tekintetének súlya alatt. – Kalózok? Milyen rettenetes! – kapott elefántcsontszín csipkével fedett mellkasához Jhidra, de sötét, számító szemeit nem érte el az a mértékű meglepettség, amit a hangja sugárzott. Fejét oldalra biccentette, mint aki nagyon sajnálja a szegény tengeren rekedt mágust és csapatát, de agya szinte hallhatóan sebesen kattogott magas homloka alatt. Larkin izzadni kezdett sötétzöld egyenruhája nehéz rétegei alatt. – És hol volt eközben a legénység? – ráncolta össze Gemma értetlenül a szemöldökét, miközben Harvey-ról bajtársára emelte tekintetét. – Nem az volna a feladatuk, hogy minden bajtól megóvják a kedves lordot? Főleg Önnek, Lord Gresham, elvégre nem csak egy őr, hanem még rokon is. – Felség? Én nem... Öh – fejezte ki magát teljesen értelmesen Larkin, aztán megköszörülte a torkát. Eddig nem sokat tett hozzá, hogy hihető legyen a sztori. – Természetesen megmondtam kuzinomnak, hogy nem gyávaság az, ha elbújik a kabinban, hiszen az ő élete mindenkiénél fontosabb a fedélzeten. – Gemma megértően bólintott, neki is mindig ezt tanították. James-Edward folytatta. – De Neil – És ez még mindig jobban hangzott, mint az első becenév (Corny), ami bosszúból Larkin eszébe jutott. –, azaz Lord Vernon nem akart megfutamodni, hanem velünk maradt a harc közben is. A kalózok természetesen éjszaka támadtak, hogy nagyobb meglepetést tudjanak kelteni, a sötétben pedig ugyebár valamivel világítani kell. Éppen a közelemben volt egy lámpás, így nem is gondolkoztam, csak beugrott, hogy tüzet fogok használni. A kalózok túl sokan voltak, csupán Har... -colással és Lord Vernon mágusbotjával nem tudtuk volna megállítani őket. A következő pillanatban a kardom segítségével elhajítottam a lámpást, az olaj szétrobbant a hajójukon, ők pedig visszasereglettek, hogy mentsék, ami menthető. Mi kihasználtuk az alkalmat, és elkormányoztunk onnan. Szerencsénk volt, hogy csupán a palástot érte fegyver. Egy pár másodpercre csend honolt a szalonban. Larkin szája egészen kiszáradt. Miután ivott egy kortyot a meglehetősen nőies teáscsészéből, arca belsejét harapdálva pillantott rá a két vendéglátó hölgyre. Lady Jhidra továbbra is kanári-arccal mosolygott maga elé, a hercegnő pedig, ködös tekintetéből ítélve, úgy tűnt, mint aki éppen átéli a két lord meséjét. Megrögzött kalandor lélek volt a szentem – és szó nélkül elhitte a szakadás keletkezésének történetét. Larkinnak csupán az volt a "szerencséje", hogy valóban támadtak már rájuk kalózok, így tudott némi igazságot is csempészni a történetébe. Nem száz százalékos hazugsággal minden történet igazabbnak csengett.

– Milyen bátor! – sóhajtott fel kissé letörten Gemma, miután visszatért a földre, és rájött, mindenki arra vár, hogy megszólaljon. Néha igazán bosszantotta, mennyi udvariassági szabálynak kell eleget tennie, és előre sajnálkozott, ha arra gondolt, hogyan néz majd ki mindez, ha egyszer királynő lesz. Andar jelenléte persze nagyban megváltoztatta a dolgokat, Gemma pedig nem volt bolond, és tudta, a shakh császár inkább látná őt királynéként, semmint uralkodóként fia oldalán. – Valóban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz élete van a Rend tagjainak – tette hozzá Jhidra is, de hangján érezni lehetett, hogy ismét forral valamit. Larkin – bár természetesen nem tudta, mi jár pontosan barátja fejében – mélyen egyetértett Harvey-val abban, hogy ezt a nőt öröm lesz kifosztani. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlenségek akadályozták Önöket az úton, kedves lordok. Az apám feltétlen kárpótolni fogja ezt a szerencsétlenséget, ha sikerül találni olyasmit, amit megfelelőnek találnak – mondta a hercegnő, mintha ő viszont valóban tudta volna, mire gondol Larkin. – Elvégre mi kértük, hogy megtegyék ezt a veszélyes és nagy távot. – Felkészítik Önöket ilyesmire a kiképzés során, Lord Vernon? – Húzta ki magát Jhidra, mintha még mindig a történet hatása alatt volna. – Tanítanak a mágusoknak fizikai önvédelmet is, vagy csupán a mágiájukra hagyatkoznak? Elnézést kérek a tudatlanságomért, nem sok varázstudó emberrel találkoztam utam során. – A társalkodónő kedvesen elmosolyodott, fejét szerényen lehajtotta, mintha valóban szégyellné, amiért ilyesmiket kérdez. Gemma rosszallón nézett rá – bár naiv volt, annyira nem, hogy ne vegye észre, Jhidra mesterkedik valamiben. Larkin pedig immár negyedszerre érezte, hogy legszívesebben meghalna, mintsem ezt a társalgást folytassa.

[colrp]

udvarias mosolyok

Lady Gemma nem akart hazamenni, vissza a fényes palotába, ami az elmúlt napokban csak még elviselhetetlenebb volt számára.  Arcát beharapva nézett ki az elmúlt öt percen belül már harmadszorra díszes kocsijuk ablakán. Alig bírt megülni a hátsóján, legszívesebben tágra nyitotta volna a függönyöket is, hogy legalább nézelődhessen közben, de tudta, egy idő után ő is feszengett volna a nép tolakodó pillantásaitól. Néha oda-odapillantott férjére, de Ishqandar herceg kőből faragott arcáról egy hónap után sem tudott semmit leolvasni. Talán továbbra is azon morcoskodott, hogy vestmari ruhákat kellett húznia. Bár a fiatal nő kedvelte, ha a férje saját népe viseletét hordta, de sajnos az illemről nem ő döntött, hiába volt Új-Vestmar nagyhercegnője. Gemma, aki valahol mélyen még mindig dédelgette kislányos reményeit egy boldog, szerelemmel teli házasságról, az első pillantástól kezdve bizalmas viszonyt igyekezett kialakítani a férfival, akinek odaígérték. Bár eddig nem ért el kitörő sikereket (és nem egyszer sírta magát álomba azon aggodalmaskodva, vajon férje szépnek tartja-e egyáltalán), továbbra is bizonyítani akarta, hogy neki is lehet olyan boldog élete hitvese mellett, ahogy az apjának volt Eleanor mellett. Most is, ha Andar pillantása találkozott az övével, kellemes, sugárzó mosolyt villantott rá. Hátha a férfi egyszer már nem csak a kötelezettségének tekinti őt, és nem azért ad neki ajándékokat, mert úgy érzi ez a helyes. – Köszönöm – válaszolta shakh nyelven, miután lesimította a ruháját, és elfogadta a felkínált kart. Az is elszánt próbálkozásai közé tartozott, hogy minden délután, vacsora előtt eltöltsön egy órát társalkodónőjével, a shakh Jhidrával, hogy a nő megtanítsa őt népük bonyolult nyelvére. Gemma eleinte szánalmasan gyengén produkált, de egy hónap elteltével megtalálták első sikerélményei, és a szókincsét is folyamatosan bővítette. Bár a mondatok felépítéséről még túl sok fogalma nem volt, megesett már vele, hogy nagyjából összerakta, mit is jelenthet Jhidra "egyszerű" mondata, amit az elegánsan odaköpött neki. A shakh hölgy pár évvel volt csak idősebb volt a devoni hercegnőnél, Gemma mégis úgy érezte, társalkodónője hozzá képest végtelen tapasztalattal rendelkezik. Már önmagában az, hogy Shakhiából érkezett, ahová ő maga csak egyszer látogathatott el – akkor is szigorúan őrizték, tehát nem kalandozhatott kedvére –, irigylésre méltó volt. Valósággal csüngött Jhidra történetein, akármiről is beszélt épp a nő, legtöbbször azonban természetesen Andarról kérdezősködött – főleg, mert a nő pár hónappal korábban érkezett Devonba, mint Andar, csak hogy felkészítse Gemmát a házaséletre. Nem azért van hát a shakh társalkodó, hogy segítse őt mindenben?

Miután már a hercegnő szobájának magányában voltak, Jhidra ezúttal is saját nyelvén szólt hozzá, és ahogy annyiszor máskor, Gemma természetesen továbbra sem értett belőle egy szót sem. – Ne egyek halat ebédre? – találgatott, s közben mókázva felhúzta bal szemöldökét, és lehajította kalapját az ágyra. Jhidra elhessegette a szolgálólányt, aki az inas távozása után lépett be a szobába. Nem volt most idejük ilyesmire, a szalonban már várták legújabb vendégei. Gemma gyomra izgatott bukfencett vetett, miközben Jhidra érdes hangú kacagása betöltötte a szobát. – Csak annyit mondtam, hogy a kalapot itt hagyhatja, de úgy tűnik, a tudatalattija jobb shakh, mint Ön. Nem kéne átöltözni az utazóruhádból? – kérdezte kétkedve a hercegnő kék ruhakölteményét vizsgálgatva. Jhidra természetesen már szinte tökéletesen beszélte Új-Vestmar nyelvét, ahogy a devoni szokásokat is hamar felvette. Gemma igazán irigyelte őt érte, és bár azt még mindig nem tudta elérni, hogy a shakh hölgy tegezze őt, szerencsére sokkal személyesebb volt már a viszonyuk, mint a megérkezése pillanatában. – Kalap, halak... Nem lehet mindenki tökéletes! – Hangosan sóhajtozva megforgatta a szemeit, majd mikor Jhidra kuncogását hallotta, rájött, mennyire nem viselkedett előkelő módjára. Ismét. – Hogy az ötletét méltassam, úgy vélem, kitűnő gondolatai származnak, Lady Jhidra – Erőltetett magára fennkölt komolyságot. –, de sajnos nem lehet, már így is megváratjuk a vendégeinket. Ők egyébként is csak férfiak, észre sem fogják venni a különbséget, higgyen nekem. – Társalkodónője arckifejezését látva finoman meglegyintette őt csipkés kesztűjével, majd az ajtón kilépve rámosolygott az ott posztoló őrökre, és intett nekik, hogy indulhatnak. A két férfi lassú lépésben követni kezdte őket, a következő folyosónál pedig újabb ketten csatlakoztak hozzájuk. Gemmát már egyáltalán nem feszélyezte, hogy ennyien követik, mégis mindig fordított arra energiát, hogy mindegyik szolgálónak megköszönje a munkáját. Egy mosoly vagy bólintás csodákat tudott tenni az emberek munkamorálján. – Ugyan már! Nem lehet mindenki olyan sasszemű, mint ti – fordult vissza Jhidra felé. – Komolyan, néha úgy érzem magam, mintha nem is engem látnátok, hanem azt, ami a ruháim és a bőröm alatt van. – Tekintve azt, Gemmát mennyire foglalkoztatta, hogyan is néz ki a nehéz rétegek alatt, ez nagyon nem volt kellemes érzés számára. Azonban mióta apja, a legújabb Ingmar király betegeskedett, Gemmára sokkal több felelősség hárult, mint korábban bármikor, és a sok aggodalmaskodás a megfelelés miatt szinte csodákat tett az alakjával. A hercegnő egyébként már attól is előre félt, hogyan fog zajlani a találkozója Lord Vernonnal, de mikor a szalon ajtaja kitárult előttük, nem azt kapta, amire nagy feszengve számított.

– Köszönöm, elmehet – fordult Gemma az inas felé, amint annak bemutatója csúfos kudarccal véget ért, és visszafogott egy szemforgatást. A szolgáló elszürkült arccal becsukta maga mögött a szalon ajtaját, miközben a hercegnő kíváncsi tekintettel szemlélte az összegyűlt embereket. Rajta kívül mindenki, még a mágus kísérőjeként érkezett Rend-tag is rosszalló arccal bámult az erőlködő Lord Vernon felé. A lassan elcsendesedő szalonban még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, de Gemma még várt pár másodpercet, bólintott a zongoristának, és csak a halk zene felhangzása után mormolt el újra egy köszönömöt, ezzel is megadva az engedélyt a férfiak felemelkedésére. Valamiért azt hitte, a Lord idősebb, így mikor meglátta a köhögéstől kipirosodott fiatal arcot, ami saját éveit tükrözte, udvarias mosolya a megkönnyebbüléstől felengedett kissé. Már nagyon unta, hogy egyfolytában olyan emberekkel kell tárgyalnia, akik hatvan és a halál között leledzenek – korabeli férfiakkal meglehetősen kevésszer találkozott mindaddig, míg hozzá nem adták Shakhia herceghez, a palotában segítő fiúk meg mind fiatalok és éretlenek voltak, akik nem tudtak hebegés és pirulás nélkül a hercegnővel beszélni. A lovászfiúk közt korábban volt egy-kettő, aki úgy kerülte el a szemkontaktust, hogy inkább Gemma ruhájának kivágását bámulta, de ők mostanra rejtélyes módon mind elveszítették az állásukat. Mivel ez az információ egy volt azon áradatnyi dolgok közül, amit Gemma nagy lelkesen megosztott új férjével, úgy sejtette, ő állhat a háttérben. – Üdvözlöm a palotában, Lord Vernon! És a kisérőjét is...? – Kérdő hangsúllyal megemelte mondandója végét. – A Lord unokatestvére, Edward Gresham, Felség. A Rendet szolgálom. És persze az édesapját – felelte Larkin sietősen, és újból meghajolt, miközben átkozta magát az esetlenségéért. Nem tudta, segített, vagy rontott volna a helyzeten, ha Lady Gemma valóban úgy fest majd, mint Duncan. A hercegnőt, bár igyekezett nem mutatni, mulattatta a helyzet. Végig olyan érzése volt, mintha díszvendégeinek is épp annyira kevés kedve lenne ezeket a formaisági köröket végigfutni, ahogyan neki. Végül elmosolyodott. – Köszönöm, hogy megtiszelik a devoni udvart a jelenlétükkel. Ő itt az elbűvölő Lady Jhidra, aki Shakhia gyönyörű birodalmából érkezett hozzánk. Részt vesz a beszélgetésünkön is, amit szerény véleményem szerint ülve tudunk a legkényelmesebben eltölteni. – A dívány felé intett. Az egyik szolgáló hangtalanul az asztal körül tüsténkedett, és gőzölgő teát töltött a szépen megmunkált porceláncsészékbe. – Bizonyára Önök is elfáradtak az utazásuk során, ezért nem rabolom sokáig az idejüket, csupán szerettem volna személyesen megismerni az apám jótevőit. Sok jó ember érkezett már, hogy leróják tiszteletüket és kinyilvánítsák szeretetük a király iránt – Itt Larkin legszívesebben felhorkant volna (Meghiszem azt!), szóval inkább élt gyorsan a felajánlással, és a csésze mögé rejtette az arcát. Természetesen ő volt az egyetlen, már Harvey-t kivéve, aki hozzányúlt a kikészített dolgokhoz, a hercegnő és a társalkodónője díszként kezelték mindazt, ami az aszalon volt. Larkin kíváncsi lett volna, mi történik, ha sütemény helyett egy szál virágot kezd el rágcsálni –, ...ezért a legkevesebb az, hogy elszállásolom őket, és vacsorát rendezek a tiszteletükre. Larkin csak akkor vette észre, hogy a hercegnő befejezte a mondandóját, mikor már feltűnően hangosan csörömpölt a csészéjével, ezért Harvey-ra pillantott, remélve, hogy tekintete nem tükrözi azt a reménytelenséget, amit érzett magában. Fogalma sem volt róla, hogyan kell előkelőségekkel kellemes beszélgetést folytatni. Gemma halkan nevetve maga is megemelte a teával telt csészét.

[colrp]

szolgalok kozt - 8495. resz

James Larkinnak el kellett kezdenie sürgősen Edward Greshamként gondolni magára, mert mikor barátja kiejtette e nevet a száján, először fel sem figyelt rá, továbbra is bambán bámult csak maga elé, anélkül, hogy levette volna a szemeit a függönyök aranyozott rojtjairól. Másodszor furcsa, kérdő hang hagyta el a száját, és bár kissé elkésett reakció volt, úgy tűnt, senkinek nem tűnik fel. Talán minden őrtől meg szoknyavédőtől elvárt volt, hogy nulla agykapacitással, és a csecsemőkéhez hasonló nyálelválasztási képtelenségével rendelkezzen. Harmadszor jobb híján bólintott, de az inas már réges rég messze járt. Mikor már a szobában álltak, Larkin elnézte barátját, aki, mint egy béka, amin áthajtott egy hintó, kiterült az ágyon. – Nehogy kijöjjön az allergiád, Vernon. A szolgáknak még nem volt elég idejük kicserélni a bélésüket – röhögött fel, miközben az elcsent díszpárnát Harvey hasára hajította. – Nem tudom, honnan szeded ezeket, de ilyen képtelen kérdéseket életemben nem hallottam még. Minek neked csokiszökőkút? Azt még elcsórni sem tudjuk. Megrázta a fejét, miközben a válla visszafojtott nevetéstől rázkódott. Be kellett vallania, nem gondolta volna, hogy teljesítik a kéréseiket, de úgy tűnt, az inas tényleg mindent a szívügyének vett, ami csak Harvey száját elhagyta. Larkin megsajnálta kicsit, eszébe jutott, szerencsétlen embert a sok burzsuj nagy unalmában hogy kihasználhatja. Egyik percben még lilomért szaladjon a kertbe, aztán inkább hozzon mégis tulipánt, mert egy kisasszonynak épp azt van kedve bámulni, miközben három másik szolga a haját pödöríti. Talán egy perc szabadideje sincs, és még két idiótát is a nyakába kapott, akik csokoládészökőkutakat meg pávatollakat kívánnak, hogy végre elégedettek legyenek. – Tényleg agyalágyult – sikerített ki mégis egy halványabb vigyort, mert előbbi gondolataival barátja szemében per pillanat mindenképp népszerűtlenebb állást foglalt volna. Most az volt a dolguk, hogy beolvadjanak, és a nemesek mi mást csinálnak hát, ha nem a szolgálóikat becsmérlik? – Ha szerencsénk van, hamar odaérünk, és még felmérhetjük a terepet azelőtt, hogy más odaérne – vonta meg a vállát Harvey kérdésére, és az ajtó mellé lépdelt, hogy résnyire nyitva kilessen rajta. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan két fiatal, főkötős lány lépdelt végig a folyosón. Az egyik körülbelül tizennyolc éves lehetett, a másik pár évvel idősebb, de mindketten egy-egy hófehér, kitömött párnát hoztak a kezükben, miközben a tengerészt egyelőre észre sem véve sugdolóztak. – Úgy hallottam, valamiféle szökőkutat is akar a szobájába, amiből csokoládé folyik. Hol fog az elférni? – kérdezte kétkedőn az idősebbik, aki nyilvánvalóan magabiztosabban forgolódott már a nemesi körökben ahhoz, hogy ítéletet mondjon azokról, akik nála feljebbvalóak voltak. (Ha tudná!) A fiatalabbik bizonytalanul pillantott körbe, mint aki attól fél, ha valami rosszat mond munkaadóira, valaki előugrik az egyik szobor mögül, és megfosztja a munkájától. Ekkor vette észre Larkint, aki lezser mosollyal üdvözölte őket Vernon szobájának ajtajában, és ahogy az tőle elvárható volt, bűntudatosan össze is rázkódott a látványra, arca színe pedig hamarosan olyan vörös színt vett fel, mint amilyen Harvey ágytakarójának selyme volt. Talán a tengerész oldalán csillogó kard sem segített abban, hogy a találkozás kellemesre sikeredjen. Az idősebbik szolgáló lehajtotta a fejét, a másik pár pillanattal később sután követte a példát, és Larkin magában mulatva vette szemügyre a vöröslő fülvégeit. Nem lehetett egyszerű élete itt. Társa szerencsére kisegítette nagy zavarában, és átvette a kezdeményezést. – Meghoztuk a párnákat, Mylord. Pávatollakkal bélelve, ahogy azt kérték. Larkin – azaz Edward Gresham – biccentett. – Több, mint kedves a kisasszonyoktól, Lord Vernon most már biztosan nyugodtan fog pihenni – fűzte hozzá melegen, ügyelve arra, hogy az idősebbik lány szemeiben hosszabban elmerüljön, miközben így tett. Bár korábban nem volt semmiféle különösebb célja kisasszonyokkal a palotából ismerkedni, most igazán bánta, hogy másnapra – ha minden a terv szerint halad – már kitűzték az indulás időpontját. Igazán bájos mosolya volt, és ugyan a halványszürke szobalányruha előnytelen szabása lévén nem sokat engedett láttatni, de a figyelemreméltó domborulatokat még ez sem tudta elrejteni. – Tehetünk még valamit Önökért? – kérdezte a lány, immár kicsit merészebb mosollyal, miközben a fiatalabbik még mindig azzal küszködött, hogy eredeti bőrszínét visszanyerje. – Megtudhatnám esetleg a kisasszony nevét? Larkin még mindig nem nyitotta nagyobbra az ajtót, de nekidőlt az ajtófélfának, mint aki legszívesebben egész nap elcsevegne. Ezúttal az idősebbik lánynak is halvány pír jelent meg az arcán, de neki sikerült ezt anélkül megtennie, hogy egy paradicsomra hasonlított volna. – Marion Langley, Uram, szolgálatára. – A lány egy újabb fejhajtást ejtett meg. – Lenne valami, Miss Langley – mosolygott Larkin kedvesen, miközben kijjebb tárta a szobaajtót. Ezúttal is figyelt arra, hogy a szobalány nevét elnyújtsa, mintha csak ízlelgetné azt, és végtére nagyon is finomnak találta. – Lord Vernon és jómagam a szalonba vagyunk hivatalosak. Ha elmondanák az utat, felettébb hálásak lennénk. Hamarosan elhagyjuk a szobát, és akkor mindketten nyugodtan be tudják fejezni a munkájukat.

Marion még azt is felajánlotta, hogy elkíséri a lordokat, de Larkin kedélyesen visszautasította az idegenvezetést. Szerette volna ezúttal anélkül felmérni a palotát, hogy kéretlen szemek kövessék közben minden mozdulatukat. Ha Harvey-nak volt még elintéznivalója, természetesen megvárta benne, aztán igen illetlenül ketten indultak útnak a hosszú folyosókon a szalon felé. – Ha nem nyalom be magam, tuti nem engednek el minket kíséret nélkül – vonta meg a vállát egy vigyorral, mert Harvey egész biztosan nem engedte el a korábbi jelenetet minden szó nélkül. – Vissza, végig a folyosón, aztán az előtérben jobbra, ami a lépcsővel szembeni középső folyosó – hümmögött, miközben végigmentek a megadott útirányon. – Annak is a végén megtaláljuk a szalont, és balra a királyi, jobbra pedig a hercegi szárnyat. A lépcsőtől egyébként balra megint csak vendégszobák találhatóak, hogy minél messzebb legyenek Őfelségétől. A király igazi sznob lehet, hogy akkora kacsalábon forgó kastélyban él, ami egy kisebb falu lehetne, olyan messze élnek benne egymástól az emberek.

Percek múlva megérkeztek a szalonba, és természetesen ez a helyiség sem nélkülözött semmi pompát. A falakon halványsárga tapéta, a padlón hófehér, méregdrága szőnyeg, és minden felületen gyönyörű csipkék, arany gyertyatartók és lámpák meg csillárok voltak láthatók. A szalon legfeltűnőbb dísze egy hatalmas fehér zongora volt a jobb sarokban, ettől távolabb, a hangszernek háttal nagy kanapékat és foteleket rendeztek el. Középen egy hatalmas kávézóasztal volt kirakva, de az ülőalkalmatosságok karfája mellett is megtalálható volt egy-egy kis felület, amire használójuk a csészét és a csészealjat tehette. A szalonban egyelőre csak két szolgáló volt, az egyikük épp a teáskannát rendezgette az asztalon, egy másik pedig a zongoránál ült, és valami kellemes melódiát játszott. Egy szót sem szóltak, ahogy Lord Vernonék beléptek, csak még jobban lehajtották a fejüket, hogy kevésbé feltűnőek legyenek. Larkin szörnyen kényelmetlenül nézett körbe, miközben úgy érezte magát, mintha ő lenne a nagy, büdös elefánt egy gyönyörűszép porcelánboltban. Fájdalmas volt a gondolat, hogy mennyire nem tartozott ide – és azok az évek, amelyeket Sarah-val töltött, megtanították számára, hogy valóban így van. – Foglaljanak helyet az Urak, Lady Gemma hamarosan csatlakozik a társaságba – jelent meg mögöttük a semmiből egy újabb inas, Larkin pedig rossz lelkiismeretétől indíttatva egyből a kardjához nyúlt. Szerencsére a szolgáló olyan gyorsan és halkan, ahogy érkezett, távozott is, anélkül, hogy egy megjegyzést is tett volna vendégei furcsa viselkedésére. A jobb oldali folyosón fordult be – minden bizonnyal most ment, hogy figyelmeztesse a hercegnőt a vendégek érkezéséről. Közelebb lépett a kanapéhoz, és bár korábban ő is megfürdött, valamint az őr tiszta ruháját húzta magára a sajátja helyett, mégis túl mocskosnak érezte magát ahhoz, hogy leüljön a selyemmel szépen bevetett, krémszínű kanapéra. A bútor nem mellesleg kifejezetten kényelmesnek tűnt, de Larkin tudta, nem minden arany, ami fénylik. – Én még nyújtóztatom kicsit a lábam – jegyezte meg egy lapos vigyorral, és inkább tett pár lépést a fal felé. Egy szekrényke előtt állt meg, amire mindenféle felesleges csecsebecsét pakoltak, de mindenekelőtt könyvek sorakoztak rajta. A falon egy aranyozott keretű festmény függött, ami valamiféle idilli jelenetet ábrázolt a palota kertjében, de Larkin nem ismert fel egy figurát sem a képen. Ami azt illeti, a saját anyját sem ismerte volna fel, ha ilyen előnytelenül ábrázolják.

[colrp]

megismerkedni Mr Inassal

A lovak patájának macskaköveken felhangzó ritmikus klaff-klaffját egy ideig csak a két bálnavadász nevetésének hangja törte meg. A díszes kocsihoz nem illett az a fajta röhögés, ami kiszűrődött belőle, és utólag nagyon is jó ötletnek tűnt, hogy kitalálták, Larkin "Lord Vernon unokatestvére" legyen, különben megkérdőjelezhető lett volna nemcsak az, hogy Harvey mindössze másodmagával utazott, hanem az a viszony is, ami őket egymáshoz fűzte. Larkin nem tartotta valószínűleg, hogy az igazi Vernon túl közel engedi magához Szoknyája Hű Őreit (vagy hogy csak egy van belőle. De sajnos egyedül Larkin volt, aki szóba jöhetett, hiába lett volna nagyobb esélyük minél értékesebb cuccokat felhalmozni, ha sokan vannak. Több szem többet lát ugyan, de nagyobb feltűnést is kelt). Valójában fogalma sem volt semmiféle etikettről, ami a mágusokat illette, épp ezért remélte, Harvey jártasabb a témában, mint ő. Bár Larkin pár évvel tapasztaltabb volt, mint barátja, sokszor úgy érezte magát mellette, mintha könnyedén helyet cserélhettek volna. A fiú sokkal többet tudott, mint amennyit láttatott, és ez nem is volt baj – az ember sosem lehet elég óvatos azzal, mit mindent mutat meg másoknak. Larkin is szerette megtartani magának a titkait, bár a tudásával épp, hogy kérkedni szokott, semmint magában tartsa őket. Még akkor sem, ha ez a tudás nem feltétlen tartalmazott túl sok relevanciát, vagy épp alaposságot. Ez nála annyit jelentett, hogy szeretett mindenféle baromságot terjeszteni, amit ki tudja, honnan és mikor hallott, igen. – Úgy hallottam, Délen az óceán sem olyan mérges, mint nálunk – vonta össze a szemöldökét, de ahelyett, hogy borongani kezdett volna az otthonán, vagy aktívan tovább aggódott volna azon, valójában mennyire lesz könnyű a kalandjuk, inkább elvigyorodott, és hagyta a hangulatát Harvey által befolyásolni. Mielőtt megállíthatta volna gondolatait, máris szebbnél szebb jövőket festett le maga előtt, és ezekben úton-útfélen Sarah is megjelent – a leggyakoribb szereplő azonban közös gyermekük volt. – Liliannek is biztos tetszenek majd a delfinek – vágta rá lelkesen, de a vigyora egy pillanat múlva bocsánatkérő mosollyá lankadt, amint rájött, talán Harvey annyira nem örülne a kislány jelenlétének. Tudta, hogy barátja ki nem állhatja a gyerekeket. – Cserébe te is magaddal cipelhetsz valami nőt, és én egy szót sem szólok majd, ha túl hangosan élvezitek egymás társaságát. Soha többé bálna? – tette hozzá újból vakító mosollyal. Tarkója mögött összekulcsolt ujjakkal hallgatta a forgatókönyvet, s közben bámult maga elé, körülbelül olyan elégedetten, mint egy macska, aki most nyakalta be az egész tál tejet. – Minden megy majd, mint a karikacsapás. Szabadidődben talán még az egyik kikötőbeli nemeskisasszonyt is elcsábíthatod, aki majd meghalna azért, hogy megszökhessen veled, a nagy és erős bálnavadásszal – nevetett fel Larkin, ezzel talán kifejezve kicsit, mennyire lehetetlennek hangzott mindaz, amit barátja az imént kifejtett. Hümmögött egy sort, miközben mérlegelte a válaszát, meg azt, amit Harvey-tól hallott. Talán neki is többet kellett volna készülnie erre az útra, és festményeket nézni, vagy mi? – Vagy lehet, hogy pont Őfelsége lesz az. Már ha tényleg hiszel ebben, akkor a kegyeit is biztos olyan könnyen osztogatja, ahogy a tojásnagyságú ékszereit. És akkor én még ezt a fényes kardot is kipróbálhatom, miközben megküzdöm a nagyherceggel szíved hölgyéért. – Larkin megvillantotta ezüstözött (Vagy ezüst volt tán?) kardját, melynek felületén visszatükröződött bugyután vihogó ábrázata. A kocsi valóban megállt, ezért gyorsan összeszedte magát, és bár a jókedvet nehezen tudta letörölni az arcáról, komolyan bólintott barátja minden egyes szavára. A nehezen nyert komolyságot nehéz volt megtartani ugyan, mikor előkerült az a bizonyos flaska, de innentől kezdve tényleg minden csakis azon múlt, képesek-e eljátszani a szerepüket, ezért Larkin kénytelen volt Sir Greshammé vedleni az elkövetkezendő napok kedvéért.

A palota az elmúlt majdnem húsz év során nem sokat változott. Larkin még kis Jamie-ként volt itt, olyan rég, mint maga a jégkorszak, mégis mintha tegnap lett volna. Szinte látta magát, amint átfurakszik a pompás sövényzeten, és a fűben ücsörgő kislány felé közelít. Megengedte magának, hogy ráérősen körültekintsen, mintha csak valóban egy őr lenne, aki ellenőrzi, nem leselkedik-e veszély valamelyik sarkon, ami bármelyik pillanatban az ura életét veheti. Az őrök felületes pillantással illették csak, arca helyett inkább felszerelését és kardját vizsgálták meg, aztán bólintottak. Larkin viszonozta a biccentést, de eközben legszívesebben felröhögött volna, mert meghallotta Lord Vernon következő kérdését. Ez a beszéd, így kell ezt csinálni! Az inas ellenben mintha kissé megütközött volna, aztán újból mélyen fejet hajtott. – Természetesen, Uram. Erre kövessenek, Uram. Miközben a ropogós kavicsokkal kibélelt sétányon át követték a karót nyelt, pályát tévesztett udvari bolondot (már amilyen funkciót Larkin szemében betöltött), az felszegett fejjel, enyhe orrhangon tájékoztatta őket arról, milyen szívesen vannak látva, valamint a hercegi pár mennyire várja már a találkozást, hogy jobban megismerhesse a lordokat. Larkin ebben kételkedett. – Továbbá meghívja Lord Vernont és társaságát – Itt az inas megköszörülte a torkát, mintha szóról szóra akarná idézni Lady Gemmát. – "egy órácskára a szalonban, ha kipihenték az utazás fáradalmait". Kérem, értesítsék a személyzetet afelől, szándékukban áll-e megjelenni, illetve kívánnak-e egy kisebb harapnivalót. A hercegnő mindenképp el akarta mondani az Uraknak, hogy a vendégek tiszteletére rendelt vacsora, ami a holnapi este folyamán kerül megrendezésre, kétségkívül a "főattrakció" lesz, ezért a mai étek sajnálatos módon visszafogottabb, mint amit esetleg megszokhattak. Eközben besétáltak a nehéz, kétszárnyú (kétoldalról szigorúan őrzött) vasajtón át egy belső udvarba, aminek a közepén hatalmas szökőkút trónolt. A hely az jó ízlés határait feszegetve rózsabokrokkal és padokkal volt telerakva, és körbe az udvarból újabb ajtók nyíltak a palotába. Larkinék a szökőkutat kikerülve a legnagyobb, szemben lévőhőz igyekeztek, vélhetőleg a főbejáraton tértek be éppen. Közvetlen előttük lépcső indult fel két oldalt az emeletre, középen, jobbra és balra is hosszú, végeláthatatlan folyosók nyúltak el. A bálnavadász alig bírta visszafogni magát, nehogy látványosan kezdje forgatni a szemeit. Ezek a puccos harisnyás pasasok hihetetlen sokat és kitekerten tudtak károgni, anélkül, hogy közben meggyőződnének arról, figyelnek-e rájuk egyáltalán. Egy gyors pillantással megpróbálta felmérni, barátja képes-e befogadni ezt az egészet – a pompát, a nyárspolgári beszédet, a közeli találkozást a főnemesekkel, a csillogó márványpadlót, amit egészen biztosan nem kell majd tovább fényesíteniük –, de csak kikerekedett szemeiből tudta volna kiolvasni a választ, viszont akkor elmúlasztott volna sok mindent, amit látni és hallani kellett. Majd mikor megkapják az északi fekvésű lakosztályokat, kibeszélnek mindent – bár ettől kicsit úgy érezte magát, mint mikor a nők egymás közt vihorászva elkérték magukat, hogy férfiakról pletykálhassanak. Larkin mindezideáig úgy tapasztalta, igen is nehéz ilyen ördögi tervet véghezvinni anélkül, hogy titokban-egymás-közt-susmogó-kislányokká ne változzanak közben. Az inas megfeszült arccal állt meg a lépcső aljánál, hogy szembenézzen a vendégekkel. A feljárón nehéz, sötétkék szőnyeg futott végig, de nem látszott rajta, hogy valaha is ráléptek volna. A hercegnő bizonyára megőrült, és az egész palotát kitakaríttatta a vendégek tiszeletére. Vagy csak tisztaságmániás. Larkin elvigyorodott magában. Nehéz lehet egy ilyen hatalmas helyet rendben tartani, bizonyára a haját tépheti idegességében a Nagyságos Asszony. Talán mire végre találkoznak vele, tényleg olyan lesz, mint Duncan báliruhában. – A főlépcsőn haladunk fel aztán egyből az északi szárnyba vezetem önöket. A szolgálóink már minden bizonnyal felvitték az Urak utazótáskáit a lakosztályokba, ahol mindent frissen és tisztán találnak majd. Ha bármi problémájuk akadna, értesítsenek mindenképpen róla. Larkin alig tudta kivárni, mikor szabadulnak meg végre ettől a sok idegesítő devoni fontoskodó embertől. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az inas távozott végre, előtte persze újra biztosította őket mindenről, és az üzeneteket is átadta még egyszer, ha esetleg Harvey-ék azalatt az öt perc alatt elfelejtették volna mindezt, míg Lord Vernon hatalmas lakosztályba nem értek. – Én valószínűleg egy lyukat kapok csak a padláson, de neked egész helyes kis kalyibád van, mit gondolsz? – vigyorodott el végre Larkin, amint egyedül maradtak, és a levegőbe dobott egy díszpárnát.