Horrormix - 3. rész
„A mesékben minden benne van: mindaz, ami volt, és mindaz, ami még lehet.” /Boldizsár Ildikó
Ginger rohant, ahogyan csak bírt. Szinte nem is figyelte, merre halad. Pontosan tudta, a következő kanyar után egy magasan kiálló, krumpli alakú gyökér következik, majd rögtön utána több kisebb, amikre nem kellemes ráesni, szóval csak óvatosan az ugrálással. Sokszor járt már az erdő ezen részén fényes nappal, amikor nem volt ilyen sietős a dolga, és nem is követték.
Azonban most éjszaka volt, 24 óra állt rendelkezésére célja megvalósításához, és az a hátborzongató érzése volt, hogy már jó ideje a nyomában van valami.
Egy pillanatra hátralesett a válla fölött, és gyanúja rögvest meghatványozódott. Sűrű, áthatolhatatlan köd gomolygott mögötte, és rémületére minden lépésnél egyre közelebbinek hatott. Szinte érezte, ahogy a ki-kinyúló karszerű felhődarabok a hátát piszkálják. Próbált még gyorsabban rohanni, de már ereje végét járta. Ugyanakkor, ötlött fel benne, az úti célja sincs már messze. Ezzel a gondolattal mozgósította nem létező tartalék energiáit, és szaladt tovább.
Ha lett volna ideje, elgondolkozik, mi is lehet mögötte. Ginger eddig a napig azt hitte, találkozott már az erdő minden lényével, de ez a valami új volt. Érezte, ha hagyná, hogy utolérje, szörnyűség történne. Ez nem egyszerű köd, az biztos. Annál sötétebb, sűrűbb, és mintha saját akarata volna.
Csak még pár méter! A lány már érezte a mocsár jellegzetes szagát, és kezdett a növényzet is átalakulni. Egyszerre megtorpant. Egyenesen beszaladt egy fákkal körülzárt apró tisztásra. Bármerre nézett, szinte falként záródó törzseket látott. Az egyetlen kijárat amerről jött, de ott már kezdett begomolyogni a köd. Zsákutca. Legalábbis annak, aki nem néz föl. Ginger feje fölött olyan sűrűn összenőttek az ágak, hogy könnyűszerrel fel lehetett kapaszkodni rajtuk, mint egy létrán, majd átkúszni a természetes fal fölött, és már bent is van szeretett mocsarában.
Nem tudta, miért, de Ginger biztos volt benne, hogy a köd oda nem fogja követni. Gyorsan felhúzta hát magát a fal tetejére, s kifulladva, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében lerogyott egy nagyobb ág tövébe. Vett pár mély lélegzetet, majd lepillantott. Azon a ponton, ahol néhány másodperce még ő állt, most sötét felhőtömeg volt. A lány végignézte, ahogy a gomolyag betölti az egész tisztást.
„Most jöhetett rá, hogy meglógtam előle”- gondolta Ginger, mikor a valami elkezdett haragosan örvényleni. Ahogy egyre dühödtebb lett, a színe is megváltozott. Először egészen sötétszürke, majd vöröses árnyalatot öltött, és halkan morajlott. Eszeveszetten kavargott, de ahogy a lány sejtette, az ágak fölé már nem jött utána.
Ennyi elég is volt, majd később foglalkozik vele. Ginger a fal másik oldalára fordult, és leugrott.
Végre a mocsárba jutott. Ez volt az erdő legrégebbi része, tehát a legizgalmasabb is. Évszázadok óta változatlanul és változtathatatlanul. Több helyen régi romos épületeket lehetett látni, melyeket még akkor emeltek, mikor az emberek azt hitték, vissza tudják szorítani a vizet. Potyára, hiszen egy-két éven belül a természet visszahódította a területet, akárhogy próbálták is megakadályozni.
Aki bemerészkedett ide, csak csónakkal tudott közlekedni. Azzal sem messzire. Kivéve Gingert. Ő tudta, hol a legsekélyebb a víz, ismerte, melyik fűcsomóra lehet rálépni anélkül, hogy beszakadna. És ott voltak még a lápok jellegzetességei, az úszó szigetek is. olyan sűrűn összenőtt vízinövények, hogy egy ember súlyát elbírták, és ide-oda lehetett hajókázni velük.
Épphogy csak befogadta a táj látványát, jól ismert hűvös szellő csapta meg a lány arcát. Mennyire hiányzott ez már!
- Három, kettő, e…-kezdte.
- Szia Ginger!- trombitálta a fülébe kedvenc szellembarátja.
- Hahó Keelin!- válaszolt. – Hol hagytad magad?
- Itt jövök mögöttem!
Ginger átnézett a szellemlány gyomrán, és valóban. Ott jött maga mögött. Ginger felnevetett. Ezért szerette ennyire a mocsarat. Ez volt az egyetlen hely, ahol a különböző anyagok miatt az elhunytak teste konzerválódott. Így tehát nem számított, hogy Keelin már háromszáz éve halott, a szelleme mellett a zombi alakja is visszajárt. Ez utóbbi kicsit lassabb és együgyűbb volt, mint fénykorában, de persze ugyanolyan szeretetreméltó.
- Ma hogyan haltál meg?- mosolygott Keelinre Ginger. Kevés szellemnek nem ismerte a történetét, és közéjük tartozott a barátja is, aki minden alkalommal, mikor megkérdezte, más történetet mesélt el.
- Tényleg Ginger?- nézett rá unottan. – Nem emlékszel? Hisz tudod, hogy villám sújtott a fába, amelyikről egy ártatlan kismacskát próbáltam megmenteni, és lezuhantam.
Ekkor ért oda a zombi-Keelin. Szeretett rákontrázni önmagára, ezért most is átvette a szót:
- Nem is egy cica volt, hanem öt. És nem is egy fáról mentettem le, hanem egy egész erdőről! És nem…
- És nem villám csapott le, hanem egy meteorit- fejezte be Ginger és fejcsóválva elcöccögött egy sort kedvenc gyerekdalából.
- Egyébként mit csinálunk ma?- kérdezte szellem-Keelin, miközben zombi-Keelin vizes haját kezdte fésülgetni. Nagyon kényes volt arra, hogy mindkét önmaga a lehető legjobban nézzen ki. Ez szellemként könnyű, de az élőholtak valahogy mindig összepiszkolják magukat.
- Arra gondoltam, meghosszabbítanám ezt a szellemekkel-beszélős képességemet. Hiszen tudod, hogy Chad mindig csak egy napra engedi meg.
Chad, Ginger főnöke volt, egyúttal az erdő, és a közepén álló kísértetkastély tulajdonosa. Megvolt az az adottsága, hogy szót értsen a különböző lényekkel, és ha Ginger elvezetett hozzá épségben egy turistacsoportot, egy-egy napra adott neki némi természetfeletti energiát, hogy ő is tudjon társalogni a rég elhunytakkal. Az már csak ráadás volt, hogy ilyenkor szemei világító fehérre váltottak, ami zseblámpának sem utolsó.
- Mhm, és ezt hogy gondolod?- meresztette rá mind a négy szemét Keelin.
- Nos - nézett el bizonytalanul Ginger a víz fölött – követem a lidércfényt, aztán…
- Aztán jól elbolyongsz egy-két hétig, és a végén csatlakozol hozzám – szellem-Keelin zombi-Keelinre pillantott. – Ne haragudjak magamra, de nem mindig szórakoztató, hogy ketten vagyok. Te meg – nézett vissza Gingerre – még szinte semmit nem éltél. Hagyd azt a lidércfényt, inkább piszkáljunk fel néhány vízitündért. Olyan szép, amikor mérgükben úgy szikráznak!
Ginger sóhajtott.
- Ha te nem jössz velem, majd jön más, de ezt mostakkor is megpróbálom. Egy nap múlva vissza kell mennem, addig pedig tudok vigyázni magamra.
Ezzel otthagyta a morgolódó Keelint, és egyenesen a mocsár sűrűje felé indult. Már fel is derengett előtte az első kis tűzcsóva, ahogy a víz fölött halványkéken pislákolt, és lassan továbblebegett. Ginger tudta, ha utoléri, eltűnik, és valahol messze újra fellobban. Kell lenni egy trükknek, hogy maradásra bírja, de eddig nem jött rá, akárhogy is törte saját és barátai fejét.
Háta mögül hangos csapkodást hallott. Remek! Zombi-Keelin úgy döntött, vele jön. Szegényke többször lépett a kis szigetecskék mellé, mint rájuk, de azért elég gyorsan tudott így is haladni.
Ahogy elhaladtak egy régi romos ház mellett, Ginger megállt egy pillanatra.
- Riley, itthon vagy? – szólt be halkan.
Először senki nem felelt, majd egy ló feje tűnt fel az egyik ablakmaradványban. Szeretett a falakon belül lenni, megvédte a széltől. Ugyan senki nem tudta, mi szüksége van egy szellemlónak ilyen védelemre, de nem is firtatták.
Ginger várt. Ha a paripa itt van, nem lehet messze Riley sem. Az ő történetüket ismerte. A férfi pár száz évvel ezelőtt kalandor bajvívó volt. Járta az országot és egy szál karddal megküzdött bárkivel, aki ki mert állni vele. Sosem harcolt életre-halálra, pedig talán jobb lett volna. Egyik ellenfele ugyanis sértésnek érezte legyőzetését, és néhány cinkosával egy éjszaka meggyilkolták. De nem érték be pusztán vele, lovát is megölték, és mindkettőjüket a mocsárba dobták. A lovat nem igazán zavarta a környezetváltozás, Riley viszont néha szó szerint fűbe-fába belekötött, úgy hiányzott neki a tusázás.
- Kardélre hánylak!- hangzott a ló mögül a harci kiáltás, majd előtűnt a férfi is. Szellem-Riley volt az. Zombi-Rileyval és a lovával ritkán lehetett találkozni, mindig hadakozni jártak valamerre.
Ginger mint mindig, most is elcsodálkozott a férfi külsején. Beteg humora lehetett a gyilkosának, hogy hosszában kettévágta. Rosszabb napjain Riley alig tudta egyben tartani magát, folyton elcsúszkáltak a szervei.
- Á, Ginger!- örült meg a férfi. – Milyen jó hogy jössz, kicsit szét vagyok esve – és illusztrálásképp mutatóujjával visszapöccintette helyére egyik veséjét. – Miben állhatok szolgálatára, ifjú hölgy? – szertartásosan megemelte nem létező kalapját. Egyik legnagyobb fájdalma volt, hogy azt a merénylői nem dobták utána mikor megölték. Szerette azt a kis tökfödőt, na.
- Riley, mit tudsz a lápi manóról?
A férfi volt az egyik legidősebb halott, akit a lány ismert, sokszor segítette már ki a bajból korábban is, mivel mindent és mindenkit ismert a környéken. Ámmost tanácstalannak tűnt. Szórakozottan megvakargatta a máját, úgy válaszolt:
- Ismered a legendát, Ginger. Csak a lidércfény tudja megmutatni, hol van. De mivel senki nem érte még utol, nem tudom, hogy működik a dolog. Egyébként mire kéne neked?
- Nem érdekes – válaszolt a lány. – Megmondom, ha megtalálom. Esetleg csatlakoznál?
Riley a fejét csóválta.
- Ne haragudjon, kishölgy, nem áll szándékomban vég nélküli útra indulni- ezzel fogta magát, pontosabban összefogta magát és visszalibegett a házába. Csak egy kicsi, halványzölden világító gyomordarabka jelezte, hogy ott volt.
Ginger a lóra nézett:
- Te sem jössz, Doris?
A ló felnyerített, megrázta nagy fejét, majd, mint egy durcás kisgyerek, elvonult. Az ablakon csak ennyi látszott: Doris eleje, szünet, Doris vége. Szegénykémet anno keresztbe vágták. Biztos túl nagy munka lett volna hosszában, tekintve, hogy elég nagy állatról van szó.
Ginger elhúzta a száját az ötletre. Miért is jut ilyesmi az eszébe?
Már indult volna tovább, amikor hirtelen egy gondolat hasított a fejébe.
- Keelin!- fordult a zombihoz. – Miért nem jön ki soha Doris a házból?
- Miért? Miért? – vonogatta vállát. – Biztos fázik.
- Fázik…- a lány egy pillanatra elgondolkodott. – Fázik! Hát persze!
Sietve elkezdett kotorászni a zsebeiben. Most utálta, hogy millió zseb van a kabátján, és sose tudja, mit hova tett.
- Mit keresel? Mire gondolsz? Rájöttél valamire?- zombi-Keelin nyugtalanul tapicskolt körülötte.
Ginger végre megtalálta, ami után kutatott: egy doboz gyufát és egy kis gyertyát. Egy szellemekkel teli erdőben gyakran semmit nem ért a zseblámpa (mivel ami elromolhat, azt el is rontják), ezért sokszor vagy fáklyát, vagy gyertyát hozott magával. Mivel a fáklyáját elhagyta futás közben, maradt a gyertya. Gyorsan meggyújtotta, és várt. Közben megmagyarázta Keelinnek:
- Tudod, mi az egyetlen dolog, ami hiányzik a mocsárból? A fény, a tűz. Itt mindig hideg, nyirkos az idő, még Doris is érzi. Ha jól sejtem, nagyon rég nem érzett erre senki igazi meleget…
De fölösleges volt magyarázni. Ahogy meggyulladt a gyertya, azonmód megelevenedett a mocsár is. Keelin tágra meredt szemmel bámult a lángba, Riley és Doris kijött a ház elé, a környező fák (illetve a bennük lakó tündérek) mind közelebb hajoltak. A szél úgy felerősödött, hogy Gingernek nagyon kellett vigyázni, nehogy elaludjon a gyertya. Úgy fodrozódott körülöttük a víz, hogy egy-egy hullám felcsapott a lány térdéig. Egy pillanat alatt annyi kísértet gyűlt össze körülöttük, hogy már át sem lehetett látni rajtuk. Mind az apró lángot nézték, kapkodtak felé, közben izgatottan sutyorogtak.
Gingernek sem kellett sokáig várni. A gyertya kanóca mellett apró, halványkék, lángoló hajú kis manócskák jelentek meg, hol belerepültek a pici tűzbe, hol csak keringtek körülötte, de ugyanúgy megbabonázta őket is, mint a szellemeket.
- Lidérckék! – sóhajtott föl Ginger mögött az időközben megérkezett szellem-Keelin. A lány csak bólintott, úgy elbűvölte őt a kis kék manók tánca.
Egyikőjük, egy különösen torzonborz, letelepedett Ginger kézfejére, onnan nézte a gyertyalángot. A lány hozzáfordult:
- Nem tudod, kicsi lidérc, hol találom a lápi manót?
A lángocska ráemelte fényszemét, egy pillanatig hezitált, majd aprót bólintott. Kis jelzőszikrát küldött a társainak, mire mind egy kupacba gyűltek. Ginger felállt, hogy ha elindulnak, követni tudja őket. De semmi nem mozdult. A lány értetlenül nézett rájuk. Együtt egy labda méretű tűzgolyót alkottak, összekapaszkodva keringtek a víz fölött, és semmi jelét nem mutatták, hogy bármerre is mennének.
Ginger egyszerre a homlokára csapott. Hogy nem jött rá rögtön?! Gyorsan letérdelt a szigetecske szélére, és a víztükör színe fölé hajolt. Számított a váratlanra, mégis meglepődött, hogy nem a saját arcát látja viszont.
- Szervusz, Manó! – köszönt a felszín alól rátekintő, hófehér szakállú tisztes öregúrnak. – Nem hittem, hogy szó szerint kell venni a „csak a lidércfény tudja megmutatni, hol van” részt. Azt hittem, elvezetnek hozzád, vagy idehívnak, nem pedig tényleg megmutatnak…
- Jól van, jól – az idős manó beszéd közben szórakozottan babrált a szakállával. – Furcsa, hogy mind milyen rég ittvagyunk, és még senkinek nem jutott eszébe, hogy nem csak követni lehet minket, hanem hívni is. Nem vagyunk mi olyan rosszak!
- Ami azt illeti…- Ginger egy jelentőségteljes pillantást vetett Zoera. Ő volt az a kísértet, aki hetekig követte a lidércfényt a mocsár belsejébe, míg végül belevezették egy örvénybe. Még mindig kicsit elfogta a szédülés, ha a halálára gondolt.
- Igen, az csúnya volt – ismerte be a Manó, és meghúzta a szakállából kötött masni két szárát. – De unatkoznánk, ha néha nem jönnének új szellemek.
Erre többen felmorrantak. Nem mindenki volt feltétlenül hálás szellem, illetve zombi létéért, bár nem nagyon hozták szóba. Ginger megköszörülte a torkát:
- Ömm, tehát Manó! Arra lennék kíváncsi, tudsz-e arról valamit, hogy tudnám meghosszabbítani ezt a fehéren világító szemes dolgomat?
- Vagyis hogy neked is korlátlan képességed legyen beszélgetni velünk, akárcsak Chadnek? – az öreg kibontotta szakállát, és új műbe kezdett. – Két lehetőséged van. Az egyikre már biztos rájöttél: vagy legyőzöd Chadet és biztos helyre rejted, ahogy ő tette pár hónapja Mrs. Buval, vagy… - itt megállt, mert elkészült a szakállából horgolt hintaszékkel, és kellett egy kis idő, hogy remekét megcsodálja.
- Eddig nem túl szívderítőek a lehetőségek- sürgette Ginger. – Mi a másik mód?
- Az pedig, hogy maguk a szellemek hagyják jóvá a kérésed, és rajtuk keresztül éred el, amit szeretnél.
A lány felderült.
- Hát ez nem olyan bonyolult! Majd a barátaim segítenek.
Körülötte több kísértet is elkezdett bólogatni, hiszen kedvelték, mint egyetlen embert, aki néha csak úgy meglátogatja őket. A manó viszont a fejét rázta, s ezzel újra tönkretette szakállát.
- Nem rájuk gondolok, hanem minden szellemre – elmosolyodott. – Nem szó szerint persze, hisz senki nem várhatja el, hogy felkeresd a legutolsó kis hegyi falucska kísértetkéit, de az itt lévő szellemek közül minden fajtának bele kell egyezni. És ha jól sejtem – húzta össze a szemét – nemrég pont találkoztál egy csapattal, akik nem igazán kedvelnek.
- A köd? – Ginger megrémült. – De mit tudnék velük kezdeni? Ha a közelükbe megyek, nem is tudom, mit csinálnának.
- Látod, ezt én sem tudom – a Manó most apró fejszét, sörétes puskát, guillotine-t formázott szakállából. – De vagy elnyered a jóindulatukat, vagy Chaddel kezdesz valamit – megvonta sűrű haja alá rejtett vállát, majd kinyúlt a vízből és két ujjával megcsippentve a gyertya lángját, eloltotta azt. És ahogy kialudt a fény, eltűntek a lidérckék, s az ő kék lángjuk nélkül eltűnt az öreg manó is.
Ginger felállt. Körbenézett a szellemtársaságon. Nem félt. Sikerült megtennie a célja felé vezető első lépést, amit eddig soha senki másnak. Miért ne sikerülne a következő is? A Keelinekre nézett. Elvégre, megvan a megfelelő segítsége.
[Borsó]
2014
