#insoundwerest

[insoundwerest]

[insoundwetrust]

Charles Bukowski

Őrületem

Az őrületnek fokozatai vannak, és minél őrültebb vagy, annál egyértelműbb, hogy őrületedet más emberek felé irányítod. Életem nagy részében magamban rejtegettem őrületemet, és pont ezért biztos, hogy ott van a bensőmben. Például, ha valaki beszél hozzám erről vagy arról, és miközben ez az illető szétuntat banális általánosítgatásaival, elképzelem, amint ennek az egyénnek a feje a nyaktilón nyugszik, vagy látom, amint egy hatalmas serpenyőben sülve kiguvadt szemeivel engem bámul. Amennyiben ehhez hasonló eset a valóságban is megtörténik velem, minden valószínűség szerint megpróbálok elmenekülni, de amíg az illető beszél hozzám, addig ezek a képek nem hagynak el. Vagy, ha nyugodtabb állapotban vagyok, akkor csak azt képzelem el, hogy egyre távolabb biciklizik tőlem. Egész egyszerűen gondjaim vannak az emberekkel. Az állatokat viszont kedvelem. Nem hazudnak, és ritkán ugranak neked. Néha ravaszkodnak, de az engedélyezett. Miért?

Fiatal és középkorú életem legnagyobb részét apró szobákban töltöttem, ott kuporogtam, bámultam a falat, a rongyos függönyöket, a fiókos szekrény fogantyúját. Tudomásom volt a nő létezéséről, kívántam is, de nem volt szándékomban átvetni magam a karikán, hogy megszerezzem. Tudomásom volt a pénz létezéséről, de ugyanúgy, mint a nőnél, nem akartam megtenni azokat a dolgokat, amiket meg kell tenni, hogy megszerezzem. Csak annyit akartam, amennyi elég volt egy szoba kibérlésére, és arra, hogy valamit igyak. Egyedül ittam, általában az ágyban, behúzott függönyök mögött. Időnként leugrottam a kocsmába, hogy lecsekkoljam a földlakókat, de ezek a földlakók ugyanolyanok maradtak, amilyenek voltak - ez nem sok, de gyakran még ennél is kevesebb. Minden városban lecsekkoltam a könyvtárakat. Könyvet könyv után. Kevés könyv szólított meg. Legtöbbjük por volt a számban, homok az agyamban. Egy sem szólt rólam vagy az érzéseimről: hol vagyok? - sehol - mim van? - semmim - mit akarok? - semmit. Az évszázad könyvei még jobban összezagyválták a név, a test, a séta, a beszéd, a tett rejtélyét. Úgy látszott, hogy senki nem akadt fenn különös őrületemen.

Néhány kocsmában bekeményítettem, bunyóztam egy jó csomót a sikátorban. Sokszor elvertek. Viszont én nem bizonyos emberekkel verekedtem, nem voltam dühös, egyszerűen nem volt világos előttem, hogy kik ezek, mit csinálnak, hogy néznek ki. Rendszeresen lecsuktak, jártam börtönből ki-be, többször kilakoltattak, sokszor aludtam parkban, temetői padon. Meg voltam zavarodva, de nem voltam boldogtalan. Nem voltam gonosz. Csak nem voltam képes felfogni a helyzetet. Hogy mi is a pálya. Az erőszakosságom a nyilvánvaló csapda ellen irányult. Sikítottam, de senki nem hallotta. Még a legdurvább bunyók közben is figyeltem az ellenfelem és csodálkoztam, hogy ez meg most miért dühös? Meg akar ölni. Ilyenkor odapancsoltam, hogy lerázzam magamról a vadállatot. Az embereknek nincs semmi humorérzékük, mindenki halál komolyan veszi önmagát.

(Gyukics Gábor)

[insoundwerest]

[insoundwerest]

[insoundwerest]

[insoundwerest]

[insoundwerest]

[insoundwerest]