Elhatároztam, hogy jövő héten csupa különleges keleti ételt főzök: kurkumás-zöldséges koreai palacsintát, vietnámi tavaszi tekercset, azeri húsos lepényt. A vásárcsarnokból hazafele tartva eleredt az eső, ezért behúzódtam egy kapualjba, és onnan figyeltem, hogyan változik meg a város: a hatalmas kavalkád apró elemeinek széttartó mozgása egyszerre csodálatos módon összehangolódott, az emberek fedezéket kerestek, helyet szorítottak egymásnak a buszmegállók fedett részein, a kávézók napernyői alatt. Egyszerre teljesen természetesnek érezték egymás közelségét, amitől korábban, külső ok nélkül minden bizonnyal idegenkedtek volna. Nekem is kedvem lett volna megkérdezni a mellettem álló lányt, hogy hol vette a szemüvegét, vagy kérni egy kockát a csokiból, amit a szomszédos kapualjban guggoló fiú evett. De persze nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, nem találtam a megfelelő szót. Pedig mindig van egy jó szó, amivel a legreménytelenebb helyzetben is ki lehet bontani egy beszélgetést úgy, hogy az a lehető legspontánabbnak tűnjön (aki valaha foglalkozott színdarabokkal, az pontosan tudja ezt), olyan ez a szó, mint a busz-vagy vonatablakok mellett az üveglap alá rejtett biztonsági csákány, amivel szükség esetén ki lehet törni a jármű ablakát, ha a rendes kijáraton már nem lehet kimenekülni. Mindig csodáltam azokat, akiknél mindig van kéznél egy ilyen kis csákány, és egy-egy szóval, mozdulattal, esetleg apró gesztussal át tudják törni a hallgatás burkát akkor is, ha a másik nagyon zárkózott, és másképp lehetetlen megnyitni. Én soha nem találom ezt a szót. Valószínűleg nem kellene gondolkodnom rajta. Csak el kellene kezdenem beszélni. Egy ideig persze lehet, hogy nem is figyelnének rám, mert már megszokták a hangom, mint otthon a mosógép zúgását, vagy azt, ahogy a víz áramllik a vezetékekben, de valamivel később biztos, hogy észrevennék, hogy ezúttal nem a megtanulandó dalszövegek egyes sorait ismételgetem, és nem is a jövő heti recepteket olvasgatom félhangosan, mert aki beszél, az tényleg ÉN VAGYOK