A jövő azoké, akik hisznek benne
Szerintem erről a témáról napokat tudnánk átbeszélni, de heteket sem túlzás mondani: a siker. Avagy mi a célunk az életben, hova tartunk, mikor dőlhetünk elégedetten hátra, hogy igen, megérkeztünk!
Erről van egy szép családi emlékem Dóri diplomaosztójáról. Még valamikor az elérzékenyülés pillanata előtt, a dékánnal történő kézfogás után Apa odafordult Anyuhoz, és annyit mondott neki: Megcsináltuk, Ilonka!
Ez valahol mennyire szép? Nekik ez jelentette a legnagyobb sikert: sínre tenni a lányaik jövőjét, valahol ezt szimbolizálta ez a mondat. Most már “felnőtt” mindkettő, a saját lábukon állnak, a “mi dolgunk itt véget ért”. Mennyire más sikerfogalom ez, mint amikor arról álmodozunk, hogy egyszer a Forbes magazinban készítenek velünk interjút? Nem jobb, nem rosszabb, de nagyon más, ami így van rendjén. Álmok, ötletek, célok. Ezek hajtanak minket előre a hőn áhított siker irányába, amiért sokszor hajlamosak vagyunk (túl) sokat beáldozni. És akkor még nem is beszéltünk az offline és online világ konfliktusáról a figyelmünkért a családdal, a barátokkal, a természetben vagy csupán semmittevéssel töltött idővel.
Olvastam erről nemrég egy érdekes cikket, hogy zsigereljük ki magunkat a délibábként kergetett siker és önmegvalósítás oltárán:
“míg a korábbi korszak szubjektuma alapvetően kötelességteljesítő szubjektum volt, addig e új világ alanya nem kötelességből végzi a dolgát, hanem örömöt és kielégülést vár el érte. Az önmagukat menedzselő, projektekben és startupokban gondolkodó egyének így kiszabadulnak a parancsoló 'Másik' fennhatósága alól, de ez Han szerint közel sem jelent valódi felszabadulást.
Azzal ugyanis, hogy önmagunk vállalkozójává válunk, odalesz az a forrás is, amely el tudta ismerni a teljesítményünket, így odalesz a feladataink végrehajtása után érzett elégedettség. A kielégülés elmaradása újabb dinamikát indít el: a teljesítmény-szubjektum úgy érzi, még többet és többet kell dolgozzon. Ehhez társul hozzá a megváltozott termelési viszonyok okozta teher: sokkal ritkábban érezhetjük úgy, hogy egy munka végére pontot tehetünk. Helyette egymásba átfolyó részfeladatok vannak, a munka egy lezárhatatlan folyamat lett, ennek pedig súlyos egészségügyi következményei vannak.”
Megtalálni ebben az egyenletben az egyensúlyt szerintem önmagában felér a sikerrel. Ha már itt tartunk, én téged nagyon sikeresnek tartalak. Még ha ezt belülről nem is mindig érzed így, de a tény, hogy már három diploma birtokosa vagy, létrehoztál minimum kettő rendezvényt a semmiből, hogy azzal foglalkozhatsz a hétköznapjaidban, ami az álmaidat építi hosszú távon (rendezvényszervezés), ha belegondolsz, hatalmas siker a maga nemében.
Mindig van tovább, mindig van jobb, mindig van több - és lesz is. Ugyanakkor egyre inkább hiszem, hogy meg kell tanulnunk értékelni az elért eredményeinket, büszkének lenni rájuk (ez nekem is nehéz!), és nem olyan standardokhoz mérni magunkat, amiket nem a realitás állított elénk, hanem a közösségi média fals ígéretei és csillogása.
A jövő azoké, akik hisznek benne, akik nem adják fel akkor sem, ha nehéz. Akik megbirkóznak a batyukkal, amiket rájuk pakol az élet, és mindig megtalálják a módját, hogy továbbgördítsék magukat az akadályokon.
Hiszem, hogy egy ilyen ember vagy Te is, aki meg tud küzdeni, bármi is kerüljön az útjába. Nem lesz ez másképp a sikerrel sem. Talán épp az a feladatunk, hogy megtaláljuk a magunk definícióját, mit jelent számunkra a siker, majd ha ez megvan, akkor elkezdjük lépésről lépésre lebontani, hogy jutunk oda. Mert oda fogunk jutni egyszer, meglásd!