Hold
Egyszerű napnak indult, suli és stb. Délután gondoltam elmegyek sétálni. A szívem és a lábam összefogtak. Mindkettő a végállomásra vitt. Leültem hátra a kijelölt dohányzó helyre, és rágyújtottam egy cigire, majd fülhallgatón elkezdtem hallgatni a szomorú kis szerelmes zenéket. Néztem a buszokat ahogy jönnek, és mennek. Figyeltem melyik hova megy, vinne. Megláttam a buszt ami feléd megy és könnyeim hullani kezdtek, de úgy mint a niagara. Lestem hogy esetleg fennt ülsz-e rajt, de nem. Nem szokásod a városban a lógni, vagy egyéb. Mindenhol téged kereslek, pedig tudom, hogy nem vagy ott. Aztán ránéztem az égboltra, és arra gondoltam hogy mégis egy ég alatt vagyunk, és milyen szerencsés vagyok hogy az életem része voltál. Majd megpillantottam a holdat. Olyan fényesen és szépen tündökölt, mégis elnyomja a csillagokat, akárcsak a felhők a holdat, mégis látszódott. Valahogy így voltunk/vagyunk mi is. Egyszer olthatatlan tűz, máskor csak marad a hamu, S a szürke napok. Akárcsak a cigim, amit eldobtam. Nemrég még itt szívtam, majd por és hamu lesz. Még ég viszont, de lassacskán nem fog. Majd rágyújtok egy másikra, S ugyanez a folyamat. A múltad, ami újra és újra megéget, S néha újra lobban. Akárcsak a kapcsolatunk. (Múltban írva, s teljes erőmmel reménykedek hogy a jövőben is.)
