Dobókocka a tenyerünkben. 3.. 2.. 1.. és kiesik a kezünkből, majd lépünk a testünkből formált bábúkkal épp amennyit sikerült dobni. Erről szól a világunk. Azt csináljuk, amit a média közvetít és a társadalom „elvár”. Mindenki hatalmas egyéniség mégis ugyan úgy fest 10-ből 9 ember.
Gépelünk becsukott szemmel, like-olunk automatikusan, dobáljuk a hangulatjeleket a mondataink után mintha kötelező lenne. Ugyanis ha már nem használunk smiley-t akkor biztosan bajunk van.
Beleszeretsz pár olyan fénykép alapján bárkibe amin 20 filter és profi photoshop művész munkálta olyanra ami elfogadható. Elég, ha egy egész estét át chat-eltünk vagy SMS-eztünk, máris tudjuk illik hozzánk és tűkön ülve várjuk az első találkozást. Napokon keresztül éjjel-nappal beszélgetünk egy vadidegennel a napi rutinunkról, hogy most épp hol tartózkodunk, mert azért csak nem nyílunk meg teljesen, hát nem is ismerjük. Aztán jönnek a sztereotípiák, hogy ő is csak magáról tud beszélni, meg neki is csak a panaszkodás megy. Közben csak megnyílni próbált. Utána jön a végítélet, az első össze találka, ami egy felkapott helyen lesz, természetesen kávét vagy teát iszol, majd kavargatod a kínos csend kellős közepén. Mivel napokig non stop beszélgettetek kifogytatok a személyes találkozóra való témákkal, vagy megpróbáljátok újra kivenni a megharapdált csontot és személyes kontaktusban is újra hallgatni ugyan azt a mesét, vagy elkezdtek tényleg beszélni magatokról. Persze ilyenkor a témák hiánya miatt felkerülnek már egyből az exek és jól kivesézitek, hogy mennyire megbántottak és lelki beteg voltál miatta, de már túl léptél ezen. Mind ezek után letörve térsz haza és rájössz, hogy nem is hozzád való a srác vagy fordított esetben lány. Megpróbálsz felszívódni mintha homokos földre öntenének vizet aszály után, csak te elintézed két kattintással „Tiltás,törlés” néven.
A következő nap is úgy kelsz fel, hogy keresed az igazit és bárkiben megtalálod aki tetszik-et nyom a képedre, vagy épp az ő képét 200 ember like-olja, mert akkor ő biztosan népszerű, és jobb ember, ha ennyi, ugyan olyan tucat személyiség kattintott a képére. Újra indul a hasadban a fruit ninja effektus, el hiszed, hogy ő az, akit keresel a világban, majd a fejedet fogva rohansz ki az univerzumból, hogy csak rád ne akaszkodjon, mert még sem olyan, mint elképzelted.
A baj forrása onnan indul, hogy félünk érzelmileg átadni magunkat a másik nem képviselőjének. Lelkileg kevesek vagyunk kapcsolatot létesíteni, mert a mai világ tudatosságra és felvilágosultságra nevelt minket, nem csak holmi gyengéd, odaadó, őszinte érzelmekre. Nem tudunk lelkizni, mesélni a családi hátterünkről, minden napos gondjainkról esetleges belső harcainkról, mert azt hisszük gyengének mutatkoznánk, és erősebb lesz partnerünk, aki majd felénk kerekedik az információnk birtokában. Így inkább bele megyünk egy látszat kapcsolatba, mert miért ne. Jól nézünk ki a képeken egymást mellett, ha kitesszük, hogy itt vagyunk, ott vagyunk, ezt kajáltuk, azt kaptam, persze a közös selfie kötelező elem, minden világnak közvetített információnknak, jönnek a kattintások és hozzászólások, amitől mi nagyon boldogak leszünk, mert el hisszük, hogy ami másnak tetszik az nekünk tökéletes.
Persze vannak azok a fajta emberek is akik már belefáradtak a „szerelmi” csalódásokba és inkább eltolnak maguktól mindent, különféle ürügyeket kitalálva és azt hiszik, hogy ezzel megóvják magukat mindenféle lelki sérüléstől. Vagy ott van a mai generáció másik fele, aki nem a kapcsolatosdi híve, inkább keres magának egy alakalmi társat, aki kielégíti testi vágyait és annyira épp elég. Nem kell meghallgatnia ha ki akarja adni azt ami nyomja belülről, nem kell hazakísérni vagy elvinni bárhova, nem kell közös programot szervezni, bemutatni otthon. Nincs vele gond. Szépen titokban folyik az egész természetesen, nehogy pletykáljanak az emberek, mert hát az milyen fényt vetne „makulátlan hírnevünkre”.
Ez a mi világunk. Várjuk, szaladunk a nagy Ő után, hogy aztán kipakoljuk a saját kirakatunkba és mutogassuk az egész univerzumnak mennyire tökéletes és hiba nélküli a kapcsolatunk. Aztán van, aki bedől és a könnyeit törölgetve nézegeti, hogy neki miért nem adatik meg ilyen kontaktus, meg van, aki átlát a falon és észreveszi a látszat mennyország hamisan csillogó drágakőnek nevezett kavicsát
