Mielőtt kisimul a víz
Tudod, ahogy idősödik az ember, egyre kevesebb kedve van a nagy igazságokhoz meg a bölcselkedő blablához. 63 évesen az ember már nem nagyon áltatja magát. Nem ül a konyhaasztalnál a papírok felett, meg nem várja a nagy megvilágosodást, hogy „na, merre is kéne kormányozni”.
Az ember az élete első felét azzal tölti, hogy térképeket rajzol, vagy a másokét bújja. Én is ezt csináltam. Azt hittem, az élet olyan, mint egy használati utasítás betartása vagy egy precíz tengerészeti térkép pontos követése: megvan a helyes sorrend, a megfelelő iskola, a biztos munkahely, a helyes döntések sora. Azt hittem, ha elég okos vagyok, nem fogok zátonyra futni, és nem tévedek el. Aztán az ember átlépi a hatvanat, hátrafordul, és rájön, hogy az a sok rajz meg skicc… hát, legfeljebb a begyűjtött illúzióinkat rajzolná ki.
Mert az a térkép, amit szerettél volna, csak arra lett volna jó, hogy az élet statikus, áttekinthető, kiszámítható legyen. A valóság meg eközben egy eleven, mozgó, hullámzó valami. Amikor ott ülsz, és görcsösen azt számolgatod, hogy melyik irány a helyes, közben elmegy melletted a jelen. A térkép azt ígéri, hogy biztonságban vagy, ha betartod a jelöléseket. De a valóságban nincs senki, aki megrajzolta volna az ösvényt, vagy kibójázta volna a hajózási útvonalat.
Fiatalon azt hittem, a bizonytalanság hiba a rendszerben. Azt hittem, ha elég sokat töprengek, ha elég gondosan készülök, elkerülhetem a tévutakat meg a zátonyokat. Kellett idő, hogy rájöjjek, nem a térkép hiányzik, hanem egyszerűen így néz ki a szabadság. Kicsit bizonytalan, de ez van.
Az ember egy nap egyszerűen abbahagyja a rajzolgatást, elteszi a papírokat, és eloldja a kötelet. Nem nagy kunszt, csak belátja, hogy nincs mire várni.
Nézd csak meg ezeket a halászcsónakokat itt a kikötőben. Első ránézésre mind egyformák: kékek, fából készültek, halászatra valók. Mindegyik alkalmas arra, hogy vízre szállj vele. De ha jobban megfigyeled őket, látod a különbségeket. Az egyiknek egy kicsit más az orra, a másiknak a színe fakóbb, a harmadiknak talán erősebb az evezője. Mindegyiknek meg megvan a maga története, a maga karcai, a maga sajátossága.
Az, hogy melyikbe ülsz be, egyáltalán nem mindegy. Nem azért, mert van köztük egyetlen tökéletes darab, hanem mert a saját alkatodhoz meg az erődhöz kell választani. Ennyi. Ez ilyen egyszerű. A halász sem filozófiai alapon választ csónakot.
Fiatal koromban azt hittem, van egy, a külvilág által elvárt, csillogó típus, amit meg kell szerezni, és besorolni vele a Nagy Armada rendjébe. De nem biztos, hogy a legszebb hajó a legjobb választás, lehet, hogy jobb olyanba ülni, amelyik már kapott néhány pofont a szikláktól. Később jöttem rá, hogy tökmindegy, mivel kecsegtet a katalógus vagy egy ilyen szépelgő okoskodás: az a tiéd, amiben te a legjobban tudod húzni az evezőt.
Amikor fiatal voltam, azt hittem, az élet olyan, mint egy kiépített csatorna — betonozott mederrel, zsilipkapukkal, ahol csak egyetlen irányba, előre meghatározott mederben terelődhet a víz. Később megértettem, hogy a nyílt tengeren vagyok. A döntéseimből, a hülyeségeimből, a szerencséimből meg a botlásaimból lett valamiféle út. És amit megtettem, az megtörtént. Nincs visszalépés, nincs „mi lett volna, ha”.
És ekkor jön Antonio Machado, és a verse, a Vándor, nincs út címmel pontosan ezt vágja az ember arcába:
Caminante, son tus huellas el camino y nada más; Caminante, no hay camino, se hace camino al andar. Al andar se hace el camino, y al volver la vista atrás se ve la senda que nunca se ha de volver a pisar. Caminante no hay camino sino estelas en la mar.
Vándor, lábaid nyoma az út s nem más. Vándor, nincs út, az út maga a vándorlás. Vándorlásból születik az út, s visszatekintvén látszik az ösvény melyet senki sem taposhat többé. Vándor, nincs út csak barázdák a víz tetején. (Nemes Krisztina fordítása)
Semmiféle csatorna, semmiféle ösvény nem volt ott előttem. Kicsit zavaró megélni azt, hogy nincs előtted kitaposott út. Furcsa érzés, amikor rájössz, hogy nincs előtted semmi. Ahogy mész, az lesz az út, és kész.
De a lényeg, amire az egész kifut: „sino estelas en la mar” – csak barázdák a tengeren, mint az evező nyoma a vízen.
Gondolj bele ebbe a képbe. Mész a csónakkal, húzod az evezőt, kinyílik a víz a hajó farának hullámainál… aztán egy perc múlva megint teljesen sima az egész. Mintha ott sem jártál volna.
Nem volt fix térkép a kezedben, amikor elindultál, és nem marad utánad kőbe vésett út sem, amikor megérkezel. És ez nem szomorú, nem is valami tragikus elmúlás. Dehogy. Ez a legmegnyugtatóbb dolog a világon. Nem kell túldramatizálni a dolgokat, nem kell görcsösen nyomot hagyni az utókornak, nem kell minden áron megváltani a világot. A víz nem őrzi a hibáidat, ahogy a tévedéseidet sem rajzolja senki a térképre. Csak mész tovább, húzod az evezőt, amíg bírod. Ha majd megállsz, a víz kisimul utánad, és ennyi. De amíg megyünk, legalább a saját csónakunkban, a saját evezőnket fogjuk.
Húszévesen persze még én is Coelhót forgattam, meg vártam, hogy az egész Univerzum az én vitorlámba fújja a szelet, hogy hófehér vitorláimmal és csodálatosan szép hajómmal meglovagolhassam a Nagy Naplementében aranyló hullámokat. Aztán az ember hatvan felett csak ül a móló szélén, nézi a sós vizet, meg a kikötőben ringó ütött-kopott kék csónakokat. Megérti ezt a Machado nevű fickót. Nincs ebben semmi nagy titok, semmi mágia meg univerzum-üzenet. Csak a fa, a víz, meg a saját két kezed az evezőn. És ha belegondolsz, ez bőven elég.
