Egy számomra kedves ember miatt beleástam magam Rowling írásáról a biológiai nem és a társadalmi nem és a transz jogok témájába, hogy jobban megértsem a gondolatmenetét. Állítása szerint ő nem tran…
J.K. Rowling, a pokolba vezető út és a mászóka
Egy számomra kedves ember miatt beleástam magam Rowling írásáról a biológiai nem és a társadalmi nem és a transz jogok témájába, hogy jobban megértsem a gondolatmenetét. Állítása szerint ő nem transzfób, hanem azt szeretné, hogy a (biológiai) nők biztonságban érezzék magukat. De mi ezzel a baj? Miért nem fér bele ez a feminizmusba?
Rowling azt állítja ugyanis, hogy egyes transzneműek és támogatóik szeretnék megszüntetni a biológiai nem (sex) és a társadalmi nem (gender) közti különbséget. Nem, szerintük is van biológiai nem. Csak éppen ez nem mindig egyezik azzal a nemmel, amit lélekben magadénak érzel. Ilyen egyszerű! (Nem, ez egyébként nagyon bonyolult, mert kromoszomális nem és hormonális nem is létezik, de most maradjunk ennyiben).
Simone de Beauvoir-t idézi, aki szerint az a kérdés, hogy a nők miért fogadják el azokat a kényszereket, amiket a társadalom ró rájuk. Azt én teszem hozzá, hogy Beauvoir mondta azt is, hogy nem születik senki nőnek, hanem azzá válik. Ezen kicsit gondolkodjunk el: ez ugyanis maga a társadalmi nem definíciója. Egy gyerek hamar megtanulja, hogy a lányok nem ordítanak a mászókán, és egyéb hasonló dolgok. De nem azért, mert az ordításhoz pénisz kellene. És ha ő történetesen tudja, hogy lány, akkor egy idő után ehhez igazítja a viselkedését.
Rowling azt írja, hogy amikor ő volt kamasz, akkor a zene és a könyvek segítették át a lelki válságokon. Nos igen, akkoriban még nem volt elterjedve annyira, hogy az ember segítséget kérjen, ha lelki vagy mentális problémája van, most pedig ez egyre inkább megváltozik. Ezért is lehet, hogy egyre többen coming outolnak transz emberként (és melegként, leszbikusként, biszexuálisként, queerként). Mert meg tudják nevezni, amit éreznek és mert most már nem akkora stigma. Most már nem bűnöző, aki meleg, és most már lehet kezdeni valamit azzal a szörnyű érzéssel, hogy valaki lélekben máshogy érzi magát, mint amit a biológiai teste mutat.
Igen, Rowling sem volt habos-babos rózsaszín kislány, mint ahogy sokan mások sem. Nem minden férfi szerette kiskorában a traktorokat, lehet, hogy őket is bántották emiatt. Ez is azt mutatja, hogy a biológiai nem fontos, de nem teljesen az határoz meg mindent. Mert akkor ezzel a logikával minden nő szeretné a Jimmy Choo cipőket, nem?
Nőnek lenni nem egy jelmez, ez teljesen igaz. Hanem egy performance – ezt viszont már Judith Butler mondja. De a biológiai nőknek is az. Mert mélyen belül minden ember – ember. Erre rakódik rá a társadalmi nem, a gender, amihez viselkedés is járul, hogy elfogadjanak bennünket nőnek. Ezért nem ordítunk lányként a mászókán, mert szeretnénk, ha elfogadnának bennünket. És mivel nőnek vagyunk besorolva a biológiai sajátosságaink alapján, nőként szeretnénk elfogadva lenni.
Elfogadom, hogy Rowling számára zavaró a címke: „emberek, akik menstruálnak”. A viszont bánt, hogy épp a menstruációs szegénységről szóló cikkben ez zavarta őt, és nem az, hogy ez a probléma mekkora méreteket ölt.
És végül elérkeztünk Rowling legfontosabb érvéhez, amely egyben sajnos a legfalsabb is. Rowling családon belüli erőszak túlélője, és ezért nem szeretné, hogy a női terekbe transz nők mehessenek.
Bár – és ezt a javára írom – empatizál a legtöbb transz nővel, úgy gondolja, hogy ők ugyanúgy védelmet érdemelnek, mint a cisz nők, és hogy legtöbbjüktől nem kell félni. De nem akarja, hogy bárki is féljen tőlük. De vajon miért félne bárki egy transz nőtől? Az esetleges biológiai sajátosságaik (pénisz) vagy pont a társadalmi nemhez kapcsolódó gondolkodásuk (férfiként nőttek fel) miatt?
Erre a legjobb választ ebben a cikkben láttam: miért öltözne nőnek egy férfi, ha most is nagy eséllyel megerőszakolhat egy nőt, és semmi következménye nem lesz? Mert ez történik a világban. És nem vadidegen férfiak, hanem ahogy Rowlinggal is történt: legtöbbször azok a férfiak bántanak és erőszakoskodnak a nőkkel, akik a legközelebb állnak hozzájuk. Sőt, azok, akikben bíznak: papok, főnökök, férjek, nagyapák! Nem a transz nőktől kell félni. És elárulom: nem is a férfiaktól. Hanem attól a rendszertől, ami elhiteti a férfiakkal, hogy következmény nélkül tehetik ezt meg emberekkel. Nem csak nőkkel, hanem a saját gyerekeikkel, saját fiaikkal is, így továbbadva a rossz mintát.
Ez pedig a társadalmi nemben gyökerezik, nem a biológiai nemben. Minden pénisszel rendelkező ember (biológiai nem) erőszaktevő? Nem. Akkor egyesek miért? Mert a társadalmi szerepek vannak annyira elrontva, hogy a férfiak (társadalmi nem!) számára sokszor az egyetlen út az érzelmeik kifejezésére az erőszak, vagy a fékevesztett italozás, szex. És ehhez jön, hogy gyerekkoruktól kezdve ők az „első nem”, a nő pedig a „második nem” (megint Beauvoir szavai, illetve elmélete), és arra vannak tanítva, hogy a nők az ő számukra létező tárgyak és nem emberi lények. Még akkor is, ha empatikus, kedves és okos fiúk is, ez hat rájuk, és felbecsülhetetlen károkat okoz.
A megoldás tehát az volna, ha a patriarchális berendezkedést rombolnánk le. És a kedves, szelíd fiúkat nem buziznák le, mert nem lenne sértés, hogy valaki a férfiakat szereti, nem lenne sértés, hogy valaki nőies, mert nem lenne alacsonyabb rendű nőnek lenni.
Ha a mai fiatal lányok tranzicionálni akarnak, mert nem akarnak nők lenni egy olyan világban, ahol nőnek lenni szívás, akkor nem az a megoldás, hogy a tranzíciót ellehetetlenítjük. Hanem az, hogy olyan világot építünk, ahol nőnek lenni jó és értékes.
