vihar
tavalyi nyaram egyik legmeghatározóbb élménye az volt
amikor egy horvát sráccal
akivel előtte ismerkedtem meg felmentünk egy régi hotel tetejére
ami nem az a kicsi fajta volt, hanem az a gigászi
és lehet furán hangzik
de ez a leharcolt, telegraffitizett épület
valami olyan nyugalmat árasztott amit azóta sem értek
és nem is szeretném igazán megérteni
jó idő volt, egész nap sütött a nap
a tetején belehetett látni az egész szigetet
csodálatos, húsz méter magas megrázó felmászás, leesésfélelem
hisz az oldalán volt a létra
és mi az egyik kitört üvegű ablakból léptünk rá
amikor pedig felértünk
élénken él bennem,
hogy a szél valami kurvára elkezdett fújni
a távolban pedig viharfelhők gyülekeztek
negyed óra múlva már vészesen közeledtek
villámlott, lehetett érezni a feszültséget
egyre csak haladtak felénk
nem tudom hogyan írjam le
de ez egy olyan csodálatos látvány volt
annyira gyönyörű de egyben félelmetes
megijedtem, rázkódott az egész testem
de örülök, hogy átéltem ezt
hiszen ha akkor nem vagyunk olyan magasan
akkor nem látjuk a viharfelhőket és csuron vizesen, ázottan
állítunk vissza
sokat agyaltam ezen
és arra jutottam
össze lehet ezt egyeztetni a szerelemmel, boldogsággal,
meg népszerűséggel
mert hogyha magasabban vagy előre látod a bajt, eltudod kerülni
megtudod magad védeni a szomorúságtól és minden nyavalyától ami azzal jár
hogyha pedig (magad) alatt(a) vagy
akkor ezt később veszed észre
már nyakadba zuhan az egész
és ha valamennyire is,
de teljes mértékben nem tudod kikerülni
szóval a lényeg,
hogy képletesen szeretnék
minden áldott nap felmenni arra a tetőre körülnézni,
és csak akkor lejönni
amikor panorámából nézhetném a vihart
