dőzsike és a sárkánylegyek (ii/iii)
Sok-sok napon át repült Dőzsike Szitakö-tóból elfele, túl a dombon, túl a réten, tengeren és hegytetőn, templomon és iskolán, mígnem olyan vidékekhez ért, melyekről a tólakók álmodni sem mertek volna maguktól. Egyik nap például hatalmas színfoltokat látott maga körül, ám amikor közelebb röppent hozzájuk örömében– hátha megtalálta a sárkánylegyeket! – ijedten vette észre, hogy a foltok maguk is foltosak, sárgabarna alapon feketén táncolták körbe szőrösen, és nagyobbnak tűntek, mint Szitakö-tő legvadabb halzatjai. Dőzsike amilyen gyorsan csak tudott, eliszkolt a foltoktól; maga sem tudta, miért, de olyan ijedelem járta be őt kívülről-belülről láttukra, amilyen előtte soha.
Egy másik nap pedig, miközben épp estére keresett magának vackot a száraz mocsárfű sűrűjében, hirtelen recsegést hallott maga körül. A rovarka körbenézett, és egy narancsos-piros hullámot látott közeledni hatalmas ropogással a távolból – nagyobbat, mint Szitakö-tó kicsiny sodrásait, és gyorsabbat, mint a néhanapi viharfelhők. A hullám furcsa módon illatozott, ám ez az illat sem piros, sem narancs, hanem koromfekete és porszürke volt Dőzsike körül, és hamarosan annyira csavarta az orrát, hogy úgy döntött: talán mégis inkább tovább kéne illannia.
Emellett persze szépségek is érték a rovarkát magányos vándorröpte közben. Egyszer például dallamot hallott a messzeségből, és mire átívelte a következő dombocskát, eszterláncoló gyermekekre bukkant a völgyalján, akik vékonyhangú énekükkel mosolyogtatták az arra járókat. Dőzsike ugyan sosem látott még embergyermeket azelőtt, és először nem is tudta, miféle fajzatra bukkant – ám az énekszóra olyan élénkség járta át, amit utoljára a nyáreleji Szitakö-tón érzett. S bár korábban elcsigázódott, a rovarka újult erőre kapott a dallamoktól, és egy rövid idő erejéig be is repült a gyermekek közé, akik akkorát kacagtak örömükben a csíkoskék rovarka láttán, hogy utána napokon keresztül azt visszhangozták a dombfalak.
Túl a dombon, túl a réten repült Dőzsike, és minél távolabb került otthonától, annál jobban halványodott benne minden addigi tavaszillat. Bádora és Aleóz szavai egyre gyakrabban kongták be az álmait, és néhány hét után kezdte azt érezni: voltaképp vissza is fordulhatna, hiszen úgy tűnik, az öregeknek igaza lett. Sárkánylegyek tényleg nincsenek, hiába kereste őket mindenonnan. Dőzsikének minden egyes reggellel csökkent a színes lényekbe vetett bizalma, míg egy nap arra kelt, hogy nincs már kedve tovább repülni. Elég volt, Aleóznak igaza lett, szomorgott magában a rovarka – a sárkánylegyeket tényleg csak a mesékben kaphatja el az, aki akarja.
Aznap reggel Dőzsike tovább maradt éjjeli búvóhelyén, mint szokása volt, és csak akkor csipkedte elő onnan az éhség, amikor már magasan járt a nap a feje fölött. A rovarka elhatározta: keres magának valami betevőt, aztán hátat fordít eddigi irányának, és Szitakö-tó felé tájolja magát. Körbenézett, majd meglátott a középmesszeségben némi vízgőzt a levegőben, és csüggedten arra csapkodta magát, remélve, hogy ha tényleg víz fekszik arra, talál némi rovareledelt is.
Ám amikor közelebb ért, észrevette, hogy nem is annyira vízgőzt, mint tejködöt látott meg volt vacokjából: egy hatalmas, kékesfekete tengerséget látott egyszerre maga előtt, felette sűrű köddel és – ahogyan Dőzsike felpillantott – viharverte égbolttal. Mivel már vízközelbe ért, Dőzsike, cseppet sem aggódott a lehetséges zivatar miatt, korgó bendője pedig sürgette előre, így bátran beleröppent a tejködbe, figyelve a maga körül mozgó levegőfoszlányokat, hogy melyikük rejt magában valami ehetőt.
Egyszercsak villant valami.
Dőzsike pislogott egyet, és megdörzsölte tükörszemeit. Semmi dörgést nem hallott, így nem lehetett villám a villanás – ahhoz meg nem volt elég fény a köd szívében, hogy bármi más ilyen jól kivehető legyen. Mégis mi lehetett?
Hirtelen megint elvillant előtte a gyors mozgású ismeretlen.
Néhány pillanat múlva Dőzsike már úgy érezte magát, mintha egy villanóvihar szívszemében lenne: körülötte százával, ezrével szaladtak össze a színes fénycsíkok, pókfonálszerű nyomot vonva maguk után a ködös félsötétségben, és egyre közelebb jöttek hozzá, mígnem valami meglökte hátulról, és Dőzsike ijedtében gyorsan körbefordulta magát.
Azonnal leállt a villanás.
Dőzsikét egyszerre sokszáz színpont vette körbe: tulipánszín, céklalila, napsárga, félfehér és még számtalan árnyalat világított körülötte annyira, hogy egyik pontot sem bírta néhány pillanatnál tovább nézni. Aztán az egyik pont, egy rózsaszín és füveszöld közti átmenetben játszadozó fényforrás elkezdett növekedni, először lassan, majd egyre gyorsabb ütemben, míg majdnem akkora lett, mit Dőzsike maga – aki abban a pillanatban vette észre, hogy nem fényforrásról van szó, hanem egy szárnyas, soklábas, lélegző lényecskéről, aki a messzeségből röpült oda hozzá.
A lényecske megállt Dőzsike előtt, és kérdezett tőle valamit. Kedvesen csacsogi hangja volt, ám Dőzsike nem értett belőle egy mukkot sem. Sejtette viszont, hogy a kilétére kíváncsiak a színpontok, ezért magára mutatott, és hangosan azt mondta:
A kérdező lényecske elvigyorodott, majd megismételte:
Dőzsike elnevette magát – bár néhány pillanattal ezelőtt még attól tartott, bekebelezi őt a színpontos forgatag, kérdezője annyira szerethetően mondta vissza neki saját nevét idegenül, hogy akarata ellenére szakadt ki belőle a kacagás. A hangra először megrezzentek a színpontok, aztán Dőzsike csilingelő nevetést hallott vissza a messzeségből, és a pontok ismét cikázni kezdtek körülötte, halkan hangos hahotákkal kísérve.
Ahogyan Dőzsike szemei kezdték megszokni az állandó színkavalkádot, elámult az őt körülzsongó sokszáz lényecske küllemén. Nemcsak színtestük volt csodálatos, hanem az a fémes ragyogás is, amit csak közelről lehetett észrevenni rajtuk – mintha csak Dőzsike otthonmaradt korongjából léptek volna elő, de még annál is tökéletesebbnek tűntek a ködhomályos tó felett. Méretben kisebbek voltak nála, színeik viszont jóval rikítóbban sütötték a félhomályban; úgy szórták a fényt, hogy a sötétség egészen felszáradni tűnt a közelükben.
Ahogyan Dőzsike mindezt észrevette, lassan fényesedni kezdett belülről, és a már-már elfeledett tavaszillatok egyre erősebben tolongtak össze lelkében. Korábbi éhsége és életfáradtsága egy csapásra elillant, mégsem merte még magában sem elsuttogni azt, amit sejtett; a tudat, hogy talán megtalálta, amit keresett, egyelőre még csodálatosan hihetetlen volt.
A rózsaszínke lény a zsongó pergés-forgás közben ugyanúgy ottmaradt Dőzsike előtt, és izgatottan próbálta magára terelni a rovarka figyelmét. Amikor Dőzsike ismét ránézett, magára mutatott, és valami jelentett ki hangosan, hogy:
Dőzsike elnevette magát a lényecske ártatlan igyekezetén, és kissé megnyugodott: ha ennyire meg akar ismerkedni vele, akkor többszáz társa sem tervezhet neki rosszat. Zálla szintén kuncogásba kezdett, majd gyorsan kézen ragadta és elvonszolta Dőzsikét a forgatagból. A rovarka nem értette a nagy igyekezetet. Talán beszélgetni akar vele az ismeretlen? De hogyan? Hiszen addigra már nyilvánvalóvá vált, hogy más-más nyelven értetik meg magukat mindketten. De akkor mégis mit szeretne tőle a kicsi rózsaszínség?
Zálla beljebb és lejjebb vezette Dőzsikét a tejködben, ami egyre átláthatatlanabbá vált minden átröppent rovarhosszal, ám a lényke teljes biztonsággal siklott a sűrű rétegeken keresztül. Néhány perc múlva aztán lassított, majd megállt teljesen; Dőzsike meg csak pislogott körbe-körbe, és próbált rájönni arra, mit is keresnek itt a ködfenék közepén?
Ahogyan szemei szokni kezdték a látóviszonyokat, észrevette, hogy egy aprócska lugashoz értek: előttük csenevész fák és napfeledte növények bámultak rájuk mozdulatlanul, elszórt kavicshalmok társaságában. Dőzsike lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a halomba valókat, és amikor kezébe vett egyet, meglepetésében még a szárnycsapkodásról is elfeledkezett, s így lesüllyedt az egyik kavicskupac tetejére.
A kavicsok valójában nem is kavicsok voltak, hanem korongok. Fémesek, könnyűek, színpontoktól fénylőek – csakúgy, mint amilyet ő talált régen a Szitakö-tói mélységben!
Voltak persze különbségek is; a korongok színei másképp verték vissza a ködfényt az otthoni rovarképnél, némelyik élénkebb, másik kopottasabb volt, és a barnaszürkék is sokkal többször fordultak elő rajtuk, mint a Szitakö-tói zsákmányon. Ám kétség nem férhetett hozzá: ezek ugyanolyan rovarképek voltak, mint amilyet Dőzsike azon a bizonyos napon felfedezett a tómélyben.
Dőzsike kapkodta a levegőt, és a mellé szálló Zállára nézett. Meglepetésében el is felejtette, hogy nem egy nyelvet beszélnek, és így szólt hozzá:
Zálla válaszként gyors hadarásba kezdett, ám Dőzsike sajnos tényleg nem értett pergő pontszavaiból egyet sem. A szótömeget hallgatva azonban gondolkodni kezdett. Mi van, ha ezek a korongok ugyanúgy keletkeztek, mit ahogyan Szitakö-tónál? Lehet, hogy a lénykék így akarták leképezni magukat és másokat? De honnan tudták meg, hogyan kell a megörökítést végezni?
Dőzsikébe hirtelen belecsapott a válasz.
- A mezzzzzzzzzék! – zizzent össze hangosan, félbeszakítva ezzel a hadargó Zállát, aki kissé durcásan hagyta abba mondókáját, s egy pillanatra nyelvet is öltött Dőzsikére pimaszkodva. A rovarka azonban ez egyszer nem figyelt rá: búgócsigaként pörögtek fejében a gondolatok, ahogyan eddigi tapasztalatainak színpontjai egyetlen óriási képbe rendeződtek.
Miért ne lehetne több egy mesében, mint amit mi belelátunk? – kérdezte magától Dőzsike. Ha a bábamesék igazak voltak, és a sárkánylegyek tényleg Szitakö-tón laktak régkoron, könnyen elleshették az akkori tólakóktól, hogyan kell rovarképeket készíteni. Amikor pedig elköltöztek tőlünk, ez a tudás velük együtt röphetett a tejköd szívébe, ahol létrehozták a maguk képeit egymásról és azokról, akiket a tónál hagytak – biztosan őket ábrázolják a barnaságok! Aleóznak igaza lehetett, tényleg jobban szeretnek szürkeségben lenni, mint napsütötte tájakon. Nem is csoda, hogy találhatatlanok voltak eddig…
Zálla mindeközben hátat fordított Dőzsikének, és keresgélni kezdett a kavicskupacok között. Hirtelen kiemelt valami csillogót, és mielőtt odanyomta volna Dőzsike orra elé, örömében bukfencet vetett, majd ismét csacsogásba kezdett.
Dőzsike csak nézte a képet, amit Zálla elé helyezett. Rovarkép volt ez is, mint a többi, ám a csillogása ismerősebbnek tűnt a maradéknál. Amikor rájött a dolog nyitjára, elnevette magát, és a korongot hasa mellé tartotta. Ugyanolyan csíkoskék ragyogása volt a képnek is, mint saját színtestének! Dőzsike ettől végleg megbizonyosodott arról, amit már azóta sejtett, amióta az első színpont kigyulladt előtte a ködtengerben. Tényleg megtalálta a sárkánylegyeket, ez a korong meg bebizonyította azt is, ami miatt elsősorban útnak indult annyi idővel ezelőtt.
- Én zzzzzzzárkánylégy vagyok.
Dőzsike ezt olyan halkan mondta, hogy Zálla szerencsére észre sem vette, és nem sértődősködött megint amiatt, hogy közbevágott a mondandójába. A rovarkában viszont ismét eluralkodott az a jóleső melegség, amit akkor érzett először, amikor Aleóz elárulta neki a sárkánylegyek meséjét. Végre tudta, mitől rikít és mitől csillog – Dőzsikében minden a helyére került, és elcsitult benne az az égető sürgetést, ami idáig hajtotta Szitakö-tó napsütötte partjaitól.
Zálla végre befejezte a hadargást, és újból kézen fogta Dőzsikét, majd elkezdte húzni a lugas felé. Dőzsikének nem kellett értenie a nyelvén ahhoz, hogy tudja: a rózsaszín sárkánylégy be akarja avatni őt feledt fajuk összes titkába, és természetesnek veszi, hogy vígörömmel vele tart – hiszen ő is közéjük tartozik! Dőzsike azonban ezúttal ellenállt Zálla vezetésének, és pillanatoknyi tusakodás után finoman kihúzta kezét a sárkánylégy markából.
- Hazzzzzzzzzzza kell mennem.
Zálla először csak bámult, aztán haragosan zizegni kezdett Dőzsike körül, mintha csak értette volna a hangjából, mit is mondott neki az imént. Amikor pedig Dőzsike felemelkedett a kavicshalomról, hátat fordított a lugasnak és elindult vissza a színpontrengetet felé, Zálla egy pillanatig sem hagyta abba a sebesbeszédet, folyamatosan járt a nyelve, miközben a rovarka a távoli sárkánylégy-kacajok irányába indult. Amikor a még mindig forgó színtömeghez értek, Dőzsike egy utolsó pillantást vetett rég vesztett színtestvéreire, majd sóhajtott egyet, és a part felé irányította tekintetét.
Zálla hirtelen elsírta magát.
Dőzsike visszafordult a hüppögő sárkánylégyhez, és maga is elszomorodott, ahogyan ránézett. Mégis hogyan mondhatná el neki, amit érez? Muszáj hazamennie a tólakókhoz, hiszen ott van igaz otthona; most hogy elérte, amiért útnak indult, ugyanolyan égető vágyat érez Szitakö-tó elérésére, mint amilyen indulásakor hajtotta az ismeretlenbe elfelé. És így hogy tudja, honnan is származik, már könnyen és vidámkodón fogja elviselni azokat a cseprő nehézségeket, amelyek eddig zavarták vagy búsították a rovarok közt.
Dőzsike mindezt szerette volna elmondani a szipogó Zállának, és törte a fejét, hogy mégis hogyan tegye. Nem akarta búcsú nélkül itthagyni őt, azt a sárkánylegyet, aki a legtöbbet tette érte tejködléte alatt. Ám nem jutott eszébe semmi magvas megoldás, így csak sután átölelte lénytársát, s minden erejével megpróbálja átadni neki azt a háláérzést, amit dübörgött benne iránta.
Zálla egy-két pillanatig még könnyezett Dőzsike vállán, aztán lassan-halkan elcsendesedett, míg végül már csak néhány kósza hüppöly maradt vissza sírásából. Dőzsike finoman elengedte őt, és lassan útnak indult. Néhány hüvelyknyi távolságól visszanézett Zállára, és hátrakiáltott neki:
Miután hátat fordított a sárkánylégynek, egy kósza pillanatig úgy hallotta, mintha sokszáz lényecske zümmögné vissza neki a ködmélyben:
- Kööööööööözzzzzzzzzzönöm!
De az is lehet, hogy csak az alatta fodrozódó tóhullámok lappogása csalta a fülét.
