a csonkafa
Üdvözöllek, drága vándor! Üdvözöllek a Csonkafánál!
Tedd le batyud, vesd le csizmád, rázd le vállad piszkaporát, nyújtózz egyet, kettőt, hármat, majd azután szedd a lábad, látogasd meg Csonkafádat!
Pepistók vagyok, a Csonkafa körbevezetője.
...Hogy mi az a körbevezető? Hát aki vándorokat visz körbe-körbe a fán,
egyet fel, mást meg le, búcsút intek, bemutatok, Csonkafára vigyázgatok. Fogd a kezem, másszunk fát! A Csonkafa már vár terád.
Hogyhogy vár? Látod, ez a Csonkafa titka, ezt én el nem beszélhetem. Ahány vándor erre jár, mindről tudja, mit csinál, hová tart és merre megy, milyen gyorsan lépeget, és ha talál időt, nyomban zugot készít fenn a lombban.
Jöjj csak, nézzük, ki más van itt, ismerkedgessünk egy picit!
Nézd csak! Ő itt Muray Menkő, a furulyabogár. Néhány hónapja fogadta be a Csonkafa, azóta gubózik itt a lombtőben, szerelgeti furulyáját, hiányolja mamuskáját. Furulyáztak együtt, régen, messze-messze, szép vidéken, ámde jött egy viharfelhő, páratlan ütemre lépő, a mamácskát elsodorta, Menkőt pedig vízbe dobta. Két úticsiga között figyelte a rombolást, közben vasmarkolta furulyáját, és csak később vette észre, miután körbekiáltotta a viharjárta vidéket mamája után, hogy hangszere elbicsaklott. Segített neki a Csonkafa begubózni, és amióta itt van, ő minden éjjel fülébe dúdolja mamuskaltatóját, s addig simogatja Menkő hátát, amíg el nem szenderül.
Menjünk tovább, csendben, halkan, S lássuk, ki van még a lombban?
Ezt a fenti zugocskát lakják Módi és Dódi, a dióbél-ikrek. Látod, mennyi levélszilánk és gallytörmelék fekszik körbe? A Csonkafa tudta, ha beköltöznek a dióbelek, sokat csörögnek majd össze, ezért készített nekik egy magas-zugot, hadd csörögjenek kedvükre! Tudod, egy messzi diófában, a dióbél-iskolában, Módi-Dódi sokat törtek, mindenkit jól meggyötörtek, ennek dióhéját lopták, amazt diólábon ropták.
Senki sem tudta, miért is vadulnak az ikrek, mégis bírták-bírták, mígnem végül Dódi egyszer úgy elkékült dühében: nem gondolkodott, diótanárába rúgott, Módi pedig - jó ikerként - harapdálni kezdte tüstént. Az ikreket kicsapták iskolából, diófából, menjenek csak minél messzebb! Dódi-Módi pedig egymást hibáztatva csörögtek el a Csonkafáig, itt pedig most megpihennek, vitatkoznak, történteket kibogoznak. A Csonkafa meg úgy segít, hogy annyira nem is segít.
Gyere bátran, mászd az ágat, ismerkedjünk még egy párat!
Psszt! Itt alszik mellettünk Paluska. Ő egy almanarancs. Egy igazi ritkaság. Itt nőtt a közelben, almaszülei voltak, almahúgai, őt is almának nevelték, almácskájuknak becézték, ámde Paluskánk magáról mást érzett, mint más almáról - rostosabb volt, fehérmagos, kicsit másképpen zamatos, és ahogyan cseperedett, egy-egy alma rámeredett, nekimordult:“Hé Paluska, mér’ vagy olyan furcsa fruska?” Paluska csak szótlanodott, mindenkitől húzódozott, majd egy nagyobb bántás után (amit Csonkafánk tud csupán) elgurult a családjától, minden almafájdalmától. Ide-oda gurulgatott, erdők-mezők alján lakott, s egyszer, mikor délen járt, narancsligetbe talált. Ott aztán ráismert arra, miben más ő, mint más alma: narancsos ő legbelül, még szép, hogy végre kiderül! Amióta itt van velünk, sokat öleli Paluskát a Csonkafa, és mindennap többször mondja neki: te vagy a tökéletes te, almanarancsom. Pontosan így, ahogy vagy.
Nézzük csak, nézzük tovább, ki van még a Csonkafán?
A Csonkafa-lomb legészakibb csücske jó ideje Arka Azuár, a télmanó birtoka. Ő rajzolta ide a gurba jégvirágokat, látod? Hogy nem láttál még télmanót? Ők vetik be dérrel-darával a mezőket, és ők lehelnek jégcsapokat a faágakra. Azuár két szüleje a télmanók legmanóbbika, dérmezőik híresek, jégcsapjaik mívesek. Azuártól sokat vártak, babakorban megpróbáltak darát hintetni vele, hóembert emelni, de azzal nem számoltak csak: más kellhet babájuknak. Azuárnak ugyanis mindkét keze picit hamis. S hiába cseng-bong a hangja, szorgosabb, mint dombnyi hangya, szüleinek csak a dérvetés kellett valamiért. Néhány évnyi próbálkozás után Azuárt útjára küldték: lásson csak meg mást és máshol, jöjjön vissza majd magától, ha már mindent megtanult, mit télmanóknak kell csak tudni. Amióta itt lakik, Azuár együtt énekel a Csonkafával, szokja a kézzel-lábbal építést, Csonkafája pedig szebbnek mondja jégvirágait bárki egyéb télmanóénál.
Most pedig jöjj, nézz csak arra! Azt az ágat hajlítsd balra, s meg is látod már talán, mi dolgod a Csonkafán…
„Üdvözöllek, drága vándor! Messziről jössz, szép ruhádból sár és víz és szén potyog... Szívedben ha könny kopog, leszek én az otthonod.”
Ez itt a te zugod, vándor. Megpihenhetsz itt, ha máshol úgy érzed, senki sem ért, kicsit fájsz valamiért, kicsit sok a végtelenség, elég már a védtelenség...
Csonkafád majd segít, ahogy és amikor csak akarod: napsugárról danol neked, összesöpri kitört szíved, bátran hátbavereget, vagy átölel, ha az kell neked.
Hallgat sokat, altat csendben, Csonkalelkeket tart rendben, Békén hagy, nem ordít soha, Zeng mosolya minden sora.
Maradj itt, vagy vándorolj! Pihenj meg, vagy járj, loholj! Egyet tudj csak: Csonkafád mindig, mindenhol vár reád.















