Olivier Guez sodró lendületű regénye egy kivételes nő sorsán keresztül mutatja be, hogyan született meg a modern Irak.
1
Bászra, 1916. március
Miss Bell letörli sáros bokacsizmáját a bejárat előtt, és bosszúsan hadonászva elhessegeti a körülötte repkedő szúnyograjt. Egy tunikába és turbánba öltözött, mezítlábas szomáliai szolgáló siet elé, hogy megszabadítsa az esőáztatta széles karimájú kalapjától és az ernyőjétől, majd megkéri, kövesse. Sir Percy Cox az irodájában várja. Ma reggel tért vissza egy küldetésből. A magas és szikár, átható kék tekintetű Cox nem változott, amióta utoljára találkoztak közös barátoknál Londonban. Ennek már hét éve. Hullámos haja néhol kezd kissé őszbe fordulni, de egyetlen ránc sincs az arcán, és még mindig ugyanolyan elegánsan fest az egyenruhában. A gallérján Miss Bell felismeri a Brit Indiai Hadsereg politikai tisztjeinek járó fehér rendfokozati jelzéseket. Az ötvenegy éves Cox, a birodalom tapasztalt szolgája jelenleg a megszállt Mezopotámia polgári közigazgatásának a vezetője, de korábban Szomáliában, Perzsiában és a Perzsa-öböl több emírségében is szolgált. A tapintatáról és higgadtságáról híres Cox ezen a délutánon méltatlannak bizonyul dicső hírnevére. V. György király portréja alatt, egy halom térkép és légi felvétel mögé bújva babrálja a bajszát, és szitkozódik az eső miatt, amely szünet nélkül dobol a főhadiszállás tetején. Az épület egy bűzlő csatorna partján áll, amelyből békák és varangyok kórusának zsongító dala száll a Perzsiát Mezopotámiától elválasztó torkolatvidéken elterülő vízi város, Bászra ege felé. Hatalmas fejetlenség uralkodik. Miss Bellnek már alkalma volt megtapasztalnia ezt az egy hét alatt, amióta a városban tartózkodik. A Brit Indiai Hadsereg logisztika terén nem áll a helyzet magaslatán, a britek tétováznak, rögtönöznek, mindenből hiányt szenvednek. Nehéz, sőt szinte lehetetlen elszállásolni a partra szálló több százezer lovat, katonát, orvost, brahmint. Fészerek és a romlandó eleség tárolásához szükséges hűtött raktárak híján képtelenség elegendő élelemmel ellátni a hatalmas keleti hadsereget.
Dél-Mezopotámia kizárólag datolyával, némi zöldséggel és néhány jószággal szolgálhat, így szinte mindent Indiából kell importálni. A régi kereskedőváros azonban nem elég felkészült a tengeren veszteglő hajórajok fogadására. A kikötő csordultig megtelt, a nagy hajók a nyílt vízen horgonyoznak. Zuhogó esőben vagy égető napsütésben órákig, ha nem napokig tart, mire az embereket átszállítják, az állatokat, az árut és a lőszert átrakodják kisebb hajókba, bárkákba, törékeny csónakokba, hogy végül elérjék a sáros partot, ahol hemzsegnek a legyek és a szúnyogok. Miss Bell maga is pórul járt, átkelés közben még a harisnyán keresztül is összecsípték a lábát. Útközben észrevette, hogy az egyetlen kórházhajó zsúfolásig megtelt, és úgy látta, a hajóforgalom nem csillapodik egyhamar. Egyiptomból és Indiából a vezérkar lapátkerekes gőzhajókat, jachtokat és sekély merülésű gőzösöket vezényelt át, egyedül ezek képesek felhajózni a Tigrisen, hogy erősítést szállítsanak, és utánpótlással lássák el az északabbra állomásozó hadosztályokat. Ahogy Ábrahám idején, Mezopotámia déli részén nincs járható út, sem vasút. Cox megráz egy csengőt, délután öt óra van, a szolgáló megjelenik a teával. „A fejünkre nőttek a gondok, az emberek hangulata félárbócon” – panaszolja Sir Percy Miss Bellnek, miközben a kanalával hevesen kevergeti a teát egy porceláncsészében. Egy hajtásra megissza, mintha tömény alkohol lenne, mit sem törődve azzal, hogy a forró ital égeti a torkát. „A katonák siralmas körülmények között harcolnak, és ha eltávra jönnek, csak fel-alá bóklásznak, nem találják a helyüket. Bászrában nem a francia front hátországa várja őket. Nincs alkohol, nincsenek kocsmák, nők még kevésbé, csak lerobbant kávéházakat találnak itt, amelyeket kizárólag férfiak látogatnak.” Miss Bell elpirul. A szék szélén ülve, kihúzott derékkal, felháborodott pillantást vet a tisztre. Cox elnézést kér a nyers szavakért, tisztában van azzal, hogy Miss Bell a rangján alulinak tartja ezt a stílust, a bocsánatáért esedezik, de meg kell értenie, az idegei pattanásig feszültek, roskadozik a panaszáradat súlya alatt. A csapatok zúgolódnak az ellátmány silánysága miatt, corned beef – sózott marhahús –, ragacsos pudingkonzerv és narancslekvár, „amelyre azonnal rárontanak az átkozott legyek”. A vegetáriánus katonák, ezek a „flúgos hinduk” durumbúzalisztet és zöldséget követelnek, és a múlt héten „ellenszer híján” meghalt két helyettese, „ragyogó, fiatal, lancashire-i fickók”, akiket kobra mart meg a várost övező mocsárban. A katonák felszereléséhez tartozó napszemüvegek olyan silány minőségűek, hogy a bakák a vízbe dobálják őket. A katonai vezetés hányaveti, az előrejelzései („ha egyáltalán terveznek bármit is előre”, gondolja Miss Bell) tévesnek bizonyultak, hiány van csapatszállító járművekből, orvosokból és repülőkből; a folyók nehezen hajózhatók, az utasítások, amelyeket Londonból, Delhiből és Kairóból kap, ellentmondásosak. „A helyi arabokkal nem igazán értünk szót” – teszi hozzá Cox mély hangján, és közben nagyot sóhajt. A mezopotámiai polgári közigazgatás vezetője meggyújt egy szivart. Az ablakokon át hallani a szél süvítését és a müezzin imára hívó hangját. Leszállt az este, az eső elállt, a város bűzlik. Gertrude Bell maga is értesült már minderről. Bászrába érkezése előtt, az indiai küldetése során az alkirály elolvastatott vele néhány bizalmas jelentést: bármennyire is jól beszéli Cox a helyiek nyelvét, és jártas a térség nagyuraival folytatott tárgyalásokban, képtelen bizalmas kapcsolatot kiépíteni a helyi sejkekkel. Azembereik ezrével csatlakozta az oszmán haderőhöz, és a vallási vezetőik dzsihádot, Szent Háborút hirdettek a hitetlen angolok, „az ebek szülte kutyák” ellen, akik megszállták a muszlimok földjét, és meg akarják gyalázni az iszlám vallást. Mások kivárnak, egy esetleges török megtorlástól tartanak, mert még nem tudják, hogy vajon végleg itt maradnak-e a britek. „Ugyanolyan jól ismeri az arabokat, mint én – folytatja Cox, miközben megigazítja a nyakkendőjét –, mindig a győztes oldalára állnak.”
Miss Bell szótlanul gyűrögeti a kesztyűjét, majd belekortyol a teájába. Olvasta, hogy a beduinok táborokat fosztogattak, meztelenre vetkőztették a holttesteket, és elvágták a sebesült brit indiai katonák torkát, hogy megszerezzék a fegyvereiket. Portyázók, szélhámosok és sakálok. A városban tapintható a feszültség, megszaporodtak az összetűzések, raktárakat és üzleteket raboltak ki; és a háromszáz kilométerrel távolabb fekvő Kútban a hatodik hadosztály kétségbeejtő helyzetbe került. 1914 novemberében, néhány órával azután, hogy az Oszmán Birodalom Németország oldalán belépett a háborúba, brit hadihajók indultak el Bombayből, és a Perzsa-öböl felé vették az irányt. A műveletet már azóta tervezték, amióta Perzsia egyik délnyugati tartományában az APOC, az angol–perzsa olajtársaság elkezdte kitermelni és finomítani a kőolajat, török ágyúk árnyékában, egy olyan térségben, amelyet nem védtek kellő mértékben a britek. Éppen ezért a mezopotámiai partraszállás célja az volt, hogy biztosítsák a tankhajók, illetve a lelőhelyeket az Öbölben létrehozott finomítóval összekötő százharminc kilométeres olajvezeték és a kőolajmezők védelmét. A helyi létesítmények látták el üzemanyaggal a Királyi Haditengerészetet, a világ leghatalmasabb hadiflottáját. Britannia rules the waves: a brit flotta oltalmazta a birodalmat minden tengeren és minden óceánon. November 23-án Bászra a korona fennhatósága alá került. Néhány nappal később, egy ádáz csata végén a Tigris és az Eufrátesz találkozási pontján fekvő Al Qurnah városa is elesett. Miután az olajmezők biztonságba kerültek, a sikertől megrészegült Cox az offenzíva folytatására szólított fel. Becslése szerint a brit indiai csapatok legkésőbb egy éven belül Bagdadban lesznek. Az oszmán hadakat egy csapásra letarolják. A török tisztek pipogyák, és az Abdulnak vagy Török Johnnynak csúfolt, szedett-vedett, rongyos és primitív gyalogosaik legfeljebb arra alkalmasak, hogy védtelen örmény civileket mészároljanak. A háború előtt Olaszország elorozta tőlük Líbiát és a Dodekanészosz-szigetcsoportot, és a törökök elvesztették balkáni birtokaikat is. A bolgárokat egy hajszál választotta el attól, hogy bevegyék Konstantinápolyt. „A bolgárok és a gyengén felszerelt zászlóaljaik!” – gúnyolódtak az indiai hadsereg stratégái. Az oszmánok, akik hosszú időn át rettegésben tartották a keresztény Európát, már csak árnyékai voltak önmaguknak. Mindenki arra számított, hogy Traianus római császár után a britek lesznek az elsők a nyugati világból, akik meghódítják Mezopotámiát. 1915 szeptemberének végén az expedíciós haderő bevette a Tigris keleti partján épült, stratégiai fontosságú Kút városát, és parancsot kapott a további előrenyomulásra. „Mezopotámiában még mindig nagy sikerrel fut a kis mutatványom, és remélem, Bagdad hamarosan a brit birodalom része lesz” – írta az indiai alkirály V. György királynak. Az expedíciós haderőt kevesebb mint huszonöt kilométer választotta el Bagdadtól. Úgy tervezték, hogy az utolsó akadályon, Ktészifón városán túljutva, a brit indiai sereg beveszi a legendás várost.
„A háború egészét figyelembe véve nem gondolom, hogy lett volna még egy ilyen gondosan előkészített, ragyogóan végrehajtott és a siker ilyen jelentős esélyével kecsegtető hadművelet” – nyilatkozta a brit miniszterelnök 1915 novemberének elején a Képviselőházban. Bagdadnak az volt a dolga, hogy fenntartsa a látszatot. A nyugati front mozdulatlanságba dermedt, Londont bombázták, a Konstantinápolytól kétszázötven kilométerre fekvő török félsziget, Gallipoli megtámadása katasztrófába torkollott: a török aknák elpusztították a flottát, míg a géppuskákkal felszerelt gyalogság a magaslati állásokról lőtte szitává az 1915 tavaszán partra szálló támadókat. A támadás egy becsvágyó fiatal farkasnak, Winston Churchillnek, az Admiralitás első lordjának vakmerő húzása volt. Lefejezni a török birodalmat, a védtelen fővárost bevéve térdre kényszeríteni, majd a Fekete-tengertől Ausztria és Németország irányában felhajózni a Dunán, „a tőr pengéjét közvetlenül a szörnyeteg létfontosságú szerveihez szorítani, és lerövidíteni a háborút” – legalábbis Londonban ezt remélték. 1915. december 7-én a britek feladták a Gallipoli-félszigetet. Ugyanezen a napon kezdődött meg Kút ostroma, ahova a hatodik hadosztály visszavonult, miután Ktészifónnál kudarcot vallott. A törökök tudták, ha sikerül megakadályozniuk, hogy Bászrából csapatokat küldjenek az ostromlottak felmentésére, a britek kénytelenek lesznek megadni magukat. Ezért hát körülzárták a várost, mint Julius Caesar Alesiát. A brit vezetés azonban nem riadt meg különösebben. A törökök szánalmas támadók hírében álltak, és nem ez volt az első eset, hogy barbárok kerítettek be egy birodalmi hadosztályt. Indiában a nagy lázadás idején vagy Dél-Afrikában a búr háborúban a britek hősiesen védték magukat. Tetteikre a viktoriánus kor legendáskönyvének legszebb oldalai emlékeznek. Meggyőződésük volt, hogy a hatodik hadosztály állja majd a sarat. Erősítésre, nevezetesen a Tigris hadtestre – Tigris Corps –, a gyalogság elit alakulataira várva megszilárdították a védelmet. „Rövidesen megérkeznek” – bizonygatta a vezérkar. Csakhogy a bászrai zűrzavar miatt a britek késésbe kerültek, és mire végre a közelbe értek, útjukat állta a folyó, amelynek alsó szakaszánál a törökök időközben duzzasztógátat emeltek, és amelynek vízszintjét a vidékre zúduló felhőszakadások még tovább emelték. A brit offenzívák sártengerbe fulladtak, és ezen a heves előkészítő tüzérségi bombázások sem változtattak. A katonák csúszkáltak, a lovak dagonyáztak, az ágyúk a puha agyagos föld fogságába estek, mintha olvadt karamellbe süppedtek volna.
A Gallipolinál aratott győzelmen felbuzdulva a törökök szétbombázták a várost. Mesterlövészeik célba vették a katonákat, akik a folyópartról próbálták kihalászni a repülőgépekből véletlenszerűen kidobált csomagokat. A brit indiai csapatok élelemhiányban szenvedtek. A fűlevessel táplálkozó, erőtlen katonák már a puskájukat is alig bírták megtartani; üveges tekintettel, elcsigázva hevertek a földön. Éjszaka, tűzifa híján, a nyári egyenruhájukban – vékony, manchesteri pamutingjükben – fagytak meg. Ha éppen nem záporoztak rájuk a gránátok, hallhatták a hiénák vonítását. Március elején a törökök már tudták, hogy a brit indiaiak nem képesek sokáig ellenállni. Kút városából fekély, ürülék és bomlásnak indult testek bűze áradt. A legyek feketére festették a levegőt. A törökök szorosabbra vonták az ostromgyűrűt, és még gyakrabban bombázták a várost.
A szolgáló megbotlott, és kiborította a cukortartót. A fiú ügyetlenkedése kellett ahhoz, hogy Miss Bell megeresszen egy mosolyt, gondolja Cox. Úgy véli, a hölgy lesoványodott, és idejekorán őszülni kezdett. Meg merne rá esküdni, hogy hét évvel ezelőtt Londonban még vörös volt a haja. Észrevette, mennyire elsápadt, amikor a Gallipoli-félszigeten bekövetkezett katasztrófát említette, nagyon szíven üthette a dolog, de hamar visszanyerte az önuralmát, és újra magára öltötte azt a kimért és higgadt arckifejezést, amellyel hallgatta őt, mióta belépett az irodájába. Muszlinszoknyájában, fekete selyemharisnyájában és állig begombolt zsabós blúzában úgy fest, mint Miss Harriet, Maupassant szomorú hajadonja, vagy mint azoknak az angol nevelőnőknek egyike, akik kontinensről kontinensre tipegve akvarelleket festenek, és növényeket préselnek a gyűjteményükbe. A világot járva sok ilyen hölggyel találkozott az elmúlt években. „Nos, hogy telt az első hete az Édenben? Megfelelő fogadtatásban részesítette a hitvesem?” – kérdezi Cox, miközben egy elefántcsont papírvágó kés hegyével a körmeit tisztogatja. Miss Bell megköszöni a vendéglátást. Igazán jó helye van. A szobája tágas, és Cox felesége „elragadó háziasszony”, jóllehet a kertészkedés iránti szenvedélyt leszámítva, ő és Lady Cox semmiben nem osztoznak. A testalkatuk is meglehetősen eltérő: Miss Bell szikár, Lady Cox telt, bulldogarcú. Nem számít. Miss Bell azt mondja, örül, hogy itt lehet. Cox megcsípi magát, hogy megbizonyosodjon arról, nem álmodik: még senkitől nem hallott ekkora sületlenséget. „Amikor Allah megteremtette a poklot, úgy gondolta, ez még nem elég, ezért létrehozta Bászrát is, és benépesítette legyekkel” – mondja egy arab közmondás, amelyet előszeretettel idéz. Miss Bell izgatottan várja, hogy ezekben a nehéz időkben a birodalmat szolgálhassa, mindenenergiáját ennek szenteli majd, de a munkához szüksége lenne egy saját irodára.
Amikor három nappal korábban Miss Bell leszállt a Karacsiból érkező gőzhajó fedélzetéről, Cox katonái és hivatalnokai fagyos fogadtatásban részesítették. Azegyenruhában feszengő, gyarmati parafa sisakjuk mellett légycsapóval és egy korsó citromlével felszerelkezett urak meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat akkor is, amikor a tiszti klubban fogadták. Még soha nem dolgoztak együtt nővel, és a ragyogó teremtményként emlegetett hölgy nem kelt bennük bizalmat. Egyesek olvasták a cikkeit, mások talán a térségről szóló könyveit is, tudták, hogy neves régész, és hogy vannak befolyásos barátai. Ő az első nő, aki újkori történelemből kiváló minősítésű diplomát szerzett Oxfordban, és átvehette a Brit Királyi Földrajzi Társaság kitüntetését. Jól értesült körökben a hírneve megelőzte Keleten és Londonban egyaránt. Egyébként Miss Bell ezt nem is titkolja, a szerénység nem erőssége.
Itt háború van, kisasszony, nem teadélután, ez nem játék! – magyarázta neki egy pödört bajszú ezredes. Állítólag a leveleit cenzúrázni, az utazásait korlátozni fogják, és egyedül nem találkozhat a helyiekkel. Vajon miért jött Bászrába ez a hölgy, aki egyetlen szervezet alkalmazotti listáján sem szerepel, nem rendelkezik kiküldetési megbízással, és nem tartozik egyetlen minisztériumhoz vagy intézményhez sem? Négy hónappal korábban, 1915 novemberében Kairóba utazott egy régi barátja meghívására, aki a brit felügyelet alatt álló Egyiptom katonai hírszerzését vezette. Létrehozott egy különleges, az Oszmán Birodalom arab tartományainak szentelt ügyosztályt, amely politikai tisztekből, Oxfordban vagy Cambridge-ben végzett, arab kultúrára szakosodott régészekből és újságírókból állt, akiknek a többségét Gertrude Bell személyesen ismerte. Biztosra vették, hogy a híres sivatagi utazónő értékes információkkal szolgál majd az újonnan létesített Arab Irodának. A Gallipoli-félszigeten elszenvedett kudarc és a mezopotámiai hadműveletek megrekedése láttán a tudós urak és hölgyek a Savoy szálló füstös szalonjában mentateát kortyolgatva merőben új stratégiát eszeltek ki. A Kairói Iroda megbízható és könnyen befolyásolható arab szövetségeseket keresett, akik, akár egy háború utáni nagy arab királyság ígéretéért cserébe, készek lennének felkelést indítani a törökök ellen. A konfliktus kezdetén Gertrude Bell a térségben a legutóbbi küldetései során szerzett tapasztalatokon alapuló, hosszú emlékeztetőt írt a Külügynek és a Hadügyminisztériumnak, amelyben azt állította, hogy az arabok kedvezően viszonyulnak a koronához, és azt javasolta a kormánynak, hogy bátorítsák őket közös ellenségük, a törökök elleni lázadásra. Miközben Flandriában és a Somme folyó környéki lövészárkokban javában dúlt a háború, London a távolból helybenhagyta az Iroda tervét. Csakhogy Kairó a brit politika keleti döntéshozójaként Mezopotámiában és Arábiában semmit nem tehetett a másik angol félteke, azaz az indiai kormány beleegyezése nélkül. Márpedig a Perzsa-öböl a brit közigazgatás indiai szárnyának kizárólagos vadászterülete volt, egy óriási tó, amelynek környékén a tizennyolcadik századtól kezdve kényére-kedvére rendelkezhetett: egyedül ez az intézmény biztosíthatná a művelethez szükséges fegyvereket, aranyat és embereket. Csakhogy az indiai kormányellenezte a tervet. Az Oszmán Birodalom széthullása után Delhi és Kairó is uralni akarta a Közel-Keletet. A terveik nem csengtek össze, rosszul kommunikáltak egymással, és nem működtek együtt. A Kairói Iroda nem mondott le arról, hogy meggyőzze a gyarmat élén álló indiai alkirályt. Úgy vélték, Miss Bell döntő fontosságú adunak bizonyulhat. Az alkirály a családi barátjuk volt, és kölcsönösen nagyra becsülték egymást attól a pillanattól fogva, amikor harminc évvel korábban megismerkedtek a felfedezőnő nagybátyjának házában, aki akkoriban Nagy-Britannia romániai nagykövete volt. Gertrude Bell tehát Delhibe utazott. Az iránta és a családja iránt érzett feltétlen tisztelet ellenére az alkirály megerősítette, hogy nem óhajt arab lázadást sem Mezopotámiában, sem máshol Keleten. „A kairóiak csak a saját fejük után mennek, elfogadhatatlan, hogy beavatkoznak az ügyeimbe, és a tervük puszta képzelgés” – magyarázta. Indiában több tízmillió mohamedán él. Lelki vezetőjük a török császár, a szultán-kalifa, a hívők vezére, a Próféta jelképes utódja. Mi történne, ha végül őt támogatnák? És milyen következményekkel járna, ha az arabok és a törökök a szent helyek közelében keverednének harcba egymással?
Még a végén polgárháború törne ki Indiában, amelyet a németek tovább szítanának. Egy ilyen húzással Kairó nem is tehetne jobb szolgálatot nekik. „Az indiai muszlimok nem arabok, Miss Bell, ön ezt nálam is jobban tudja. Fütyülnek egy háború utáni esetleges arab királyságra, és ismétlem, én nem kérek ebből.” Bászra és a Perzsa-öböl olajlétesítményei létfontosságúak voltak Nagy-Britannia számára, és Bagdad évszázadok óta a brit kereskedelem egyik legfontosabb fellegvára. „Ezeket akarja Kairó átengedni az araboknak, ezeknek a primitív törzseknek? Több jelentésében maga is említette ezt, Miss Bell. Az utolsó arab állam az idők homályába vész. És mitévők lennénk, ha az indiaiak ihletet merítenének az araboktól, és ők is önálló államot követelnének? Meglep, hogy támogat egy ilyen légből kapott tervet.” Az alkirály azon ügyködött, hogy a birtokaihoz csatolja Mezopotámiát, hogy újabb gyarmattal ajándékozza meg a birodalmat. A briteknek nincs szükségük az arabokra ahhoz, hogy legyőzzék a törököket – gondolta. A meghallgatás ezzel véget is ért. Gertrude azért még néhány hétig Indiában maradt. Előbb a ködtől nyirkos Delhiben, majd a Himalája lábánál fekvő, egy angol fürdőváros hangulatát idéző Simlában, ahol katonákkal és polgári tisztviselőkkel, gazdag, befolyásos személyekkel tanácskozott. Akár tetszik az alkirálynak, akár nem, megpróbálta meggyőzni őket a kairói kollégáival kovácsolt terv létjogosultságáról, és interjút adott a Pioneernek, a gyarmat nagy hírű napilapjának. Nem járt sikerrel. Az alkirály hajthatatlan maradt: a világháború kellős közepén nem teheti kockára a szubkontinens biztonságát, annak a térségnek a biztonságát, amely hosszú idő óta értékes emberi erőforrás, nyersanyag és végtelen gazdagság gyűjtőhelye, a birodalom sakktáblájának kulcsfigurája, amelynek köszönhetően Nagy-Britannia párját ritkító eurázsiai szuperhatalommá vált. „Térjen észre, Miss Bell, és mondja meg a kollégáinak, hogy felesleges tovább erősködniük.” Ám mivel megbízott Gertrude-ban, és a korona legfőbb érdekeit tartotta szem előtt, az alkirály úgy döntött, hogy Bászrába küldi. Kapcsolattartóként szolgál majd Kairó és Delhi között, és egy kis ügyességgel olajozottabbá teheti a két versengő központ közötti eszmecserét. Továbbá azzal is megbízta, hogy gyűjtsön átfogó információkat a mezopotámiai törzsekről. Ám sem címet, sem hivatalos beosztást nem adott neki. Bászrai megbízatása nem hivatalos küldetés volt. Nem csoda hát, hogy a katonák és a politikai tisztek némi gyanakvással fogadták, amikor megérkezett. Mivel a kúti vereség egyre nyilvánvalóbbá vált, és hamarosan meg kell büntetni a felelősöket, felmerült, hogy Gertrude talán az alkirály kémje. Vagy a kairói Arab Iroda ügynöke, aki azért jött, hogy viszályt szítson köztük. Miss Bell jelenléte Sir Percy Coxot sem tölti el túl nagy örömmel azon a nyirkos, márciusi estén. Szívesen megszabadulna tőle, már így is épp elég nehézséggel küzd minden fronton. De legalább társaságot nyújt a feleségének, aki unatkozik Bászrában. És az alkirály azt írta, hogy vegye komolyan: „Rendkívül értelmes, férfi aggyal megáldott nő.”
