Kinézek az ablakon és ismét látom a legszebb dolgot, amit annyira szeretek: az őszi tájat. A puha felhők, akár egy festmény. Szürke, borongós, csendes mégis gyönyörű! Ilyenkor érzem azt, hogy mindent újra kezdhetek. A legszebb évszak és a legszebb újrakezdés.
Egyik este különleges élményben volt részem: Moldvai Táncházban jártam. Bámulatos volt!
Ahogy a zene szólt és az emberek egyszerre táncoltak, szinte lüktetett a terem, annyira csodálatos volt. Először féltem, hogy nem vagyok oda való, hogy talán nem tartozhatok oda. De annyira szép volt az egész, mindenki vidám volt, mindenki mosolygott, egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy csak figyeljem őket és ne legyek ennek a részese. Elkezdtem táncolni és már nem féltem. Elkezdtem táncolni és megnyugodtam. Annyira helyén való volt, annyira igazi. Lehet, hogy nem léptem mindig jól, vagy elrontottam, de boldog voltam. Szeretném még jobban megismerni, szeretném ha a lelkemből jönne minden lépés.
Most először láttalak táncolni és elkápráztattál. Életem végéig tudnám nézni. Csodálatos volt az egész pillanat. Veled szeretnék táncolni, méltó szeretnék lenni rá. Kezdem érteni, amit sokszor meséltél. Egy táncban benne van minden, az egész életed, az egész életünk. Abban a pár percben bár a zene szól, mégis elcsendesül minden, a külvilág is megszűnik, semmi sem számít már. Abban a pár percben csak Te és Én vagyunk. Nem kellenek giccses szavak, nem kellenek cicomák. Úgy képzelem, hogy a két lélek egy lesz és nem eresztik egymást. Ezt szeretném, át szeretném élni. Nem figyelni a lépéseket, nem figyelni a környezetre, csak egymás szemébe nézve érezni.
Az este végén volt egy dal. Akkor behunytam a szemem és hallgattam a táncosokat, ahogy énekeltek, és hallgattalak Téged. Nagyon szép volt az egész és nagyon boldog voltam, hogy megélhettem ezt.
Most, hogy itt ülök az ablak alatt és újra átélem azt az estét és úgy érzem hazatértem. Köszönöm, hogy ezt megismerhettem
