Fanni erkélyén vagyok, a Pozsonyi út fölött, ahonnan Budára látni. A Manci híd átkelői már nem égetnek bútorokat, hogy meg ne fagyjanak, és a könyvesboltok polcain sem kínálnak már fésűt, konzervet és tükröt a könyvek között. Az oroszok sem szárítják ruháikat a Duna parton. Fanni elment, de a naplóját itt hagyta nekem. Három évig voltam vele, ezerkétszáz oldalon át. Mindent újra éltünk. Strandoltunk, eveztünk, moziztunk, nagyokat vitatkoztunk, ölelkeztünk, robotoltunk, bujkáltunk, cipekedtünk, aggódtunk, nevettünk, szenvedtünk, csalódtunk. Olyan volt, szinte mint egy házasság. Közben egy kicsit bele is szerettem, és nehéz volt tíz évnyi közös élet után csak úgy elengednem. A naplóját hajnalban befejezve hangos lett a csend, az időnek súlya nőtt, de másnapra halkult kicsit a hiány, és maradt belőle csak, ami igaz, amit soha nem csúfítanak el pártideológiák, hogy egymással bánni csak őszintén érdemes, minden más újra csak a Manci híd megépítéséhez vezet. Fanni erkélyén vagyok, a Pozsonyi út fölött, ahonnan Budára látni.