Metafora
Ki tudja mennyi ideje ülök egyedül a konyhai félhomályban a csorba bögrémet szorongatva. Minden bizonnyal elég ideje, hiszen az ablaküveget már szinte teljesen belepte a pára, amit a felforrt teámból áradó gőz okozott. Már egy ideje nem érzékelem az idő múlását. Kitöltöm a forró löttyöt az általam szorongatott porcelánba. A gőzölgő pohár a kezemben meginog, majd a benne lévő tartalom egy része a kezemre és a padlóra ömlik. Bravó. Szép volt.
„Most félig üres vagy félig teli”? –kérdezem magamtól, miközben észveszetten kapadozok az égető érzés miatt a bőrömön. Odasietek a csaphoz, hogy enyhítsem az egyre csak növekvő piros duzzadványt a kézfejemen. Amikor a kellemetlen érzés enyhülni kezd, fogom a maradék teámat, majd visszabújok az ágyamba és nyakig betakarózom. Szélsebesen váltogatom a csatornákat, majd megállapodok a Viasaton, látva, hogy a Gilmore Girls megy. Egy darabig nézem. Egy darabig.
„Azt akarom, hogy vége legyen. Erre van szükségem, mert már nem bírom tovább. Igen szeretem, de ő és én külön világban élünk, és ő csak ennyit tud adni nekem. És ez nekem nem kell. Ha vele vagyok, akkor vele is akarok lenni, de ezt nem érti, pedig vártam, egek mennyit vártam. Mintha ő egy kocsit vezetne. Én be akarok ülni az anyósülésre, de ő bezárta az ajtót, ezért a lökhárítóba kell kapaszkodnom. Még csak azt sem kérem, hogy nyissa ki előttem az ajtót, csak azt, hogy ne zárja be, és mondja azt, hogy „-Pattanj be! „de nem erre sem képes, úgyhogy kapaszkodom a lökhárítóba, csúnyán összezúzom magam és felhorzsolódik a bőröm és fáj. Nagyon fáj. Ezért tegnap elengedtem a lökhárítót, mert már nagyon fájt. Nagyon fájt.”
A TV-ből áradó szavak a csontomig hatolnak, és akarva akaratlanul megremegek. Kikászálódok az ágyamból és sietve próbálok csatornát váltani, de a bögrémről ismét megfeledkeztem, így sikerül teljes erővel belerúgnom, mire a maradék lötty is a parkettám felszínére zúdult. Nem is vagyok szomjas.
„Most már biztos, hogy üres”- mondogatom magamnak miközben sietve próbálom a kiömlött ragacsos tócsát felitatni a földről.
***
Imádok buszon utazni. Szeretem elnézni az embereket, ahogy beszélgetnek, nevetnek, egymásra mosolyognak vagy éppen csak szótlanul ülnek és fülhallgatóval a fülükbe messzire réved a tekintetük. Minden ember annyira különböző és mégis egyforma. Érdekes. A fülemben az egy nap film soundtrackja megy. Majd hirtelen bevillan elém két kósza sor. Nem tudom miért és honnan, de bepötyögöm a telefonom jegyzetébe:
„és te csak kétkedve elnézed, hogy mikor lesz majd hogy fékezek
de ma már nincs velem semmi más csak egy reményvesztett képzelet.”
Az előttem levő ülésen egy kislány a Jégvarázs- Legyen hó című dalát énekli miközben egy Elsa babát szorongat a kezében. Annyira aranyos. Szívet melengető. Őszinte. Nem zavartatja magát, hogy hányan figyelik. Egyszer csak azon kapom magam, hogy már egy ideje csak őt figyelem. Csodálom. Akaratlanul is mosolyra görbül a szám.
***
Fáradtan hazaesem. Megengedem a jól megérdemelt forró fürdőt majd mécsest gyújtok. Elmerülök a habzuhatagban és próbálok kikapcsolni. Mindent összevetve ma csodálatos napom volt. A délelőttöt gyerekek között töltöttem. Ami a szívükön az a szájukon is, és mégis annyi szeretetet képesek adni csak egyetlen gesztusukkal, hogy olykor az ember térde is beleremeg.
Mindig is voltak bennem dolgok, amiket soha nem értettem. Azok a bizonyos miértek… Kicsit szétszedik az embert nem igaz? Aztán találkozol egy emberrel, aki felnyitja a szemed, és bár képletesen megadja a választ a kérdéseidre. Talán egyes dolgok sokként érnek, de valamiért mégis megnyugszol. Mert így lesz teljes az egész. Megnyugszol, mert bár más ember által, de végre hallod azokat a benned rejlő dolgokat, amiket te soha nem tudtál szavakba önteni. És miután elöntött a mérhetetlen nyugalom, csak azon veszed észre magad, hogy szüntelenül mosolyogsz.
***
Egy kellemes fürdő után mire vágyhat az ember ? TEÁRA. Így hát sietve a konyhába toppanok. Keresem a bögrét. Igen, azt a csorbát. HOL VAN ? Pár perc múlva szeretett porcelánomat a szemetesünkben találom. Darabokban.