Mirror of myself.

[mirror-ofmyself]

Már megérte.

Már megérte. Már lassan egy éve nem koptattam a laptopom klaviatúráját. Nem írtam. Nem azért mert nem történt velem semmi érdekes, tulajdonképpen elég eseményekkel teli egy évet tudhatok magam mögött. Ez van, soha nem unatkozom. De nem mondanám, hogy a szavak könnyen jönnek. Lepörgögnek előttem az elmúlt 12 hónap képkockái. Hol fogom a fejem, hol hangosan felnevetek, hol pedig csak kigurul egy könnycsepp. Érzelmek. Volt belőlük bőven.

2018 Január

Annyira előttem van. A petárdák durrogtak és az újévi tüzijáték fényei keveredtek az arcomon lefolyt sminkkel. Boldogtalan voltam. Ha mosolyogtam is, az nem volt őszinte és az egyes egyedüli amiben bízhattam, hogy az a bizonyos “boldog új évet” kívánságok tömkelege végre valahára valóra fog válni.

2018. Február

Tiszta lappal. Lezártam amit kellett, és mire elfújtam a szülinapi tortámon a bűvös 23-as gyertyám lángjait azon kaptam magam, hogy erősebb vagyok mint valaha. Már a szilveszteri pucc parádé közepette megfogalmazódott bennem, hogy mikor legközelebb látom ezeket a fényeket minden más lesz. Nem úgy a szürke, értékvesztett “minden más lesz” értelemben. Kívántam és valóra vált. Mert megtaláltál.

Március-Augusztus

Embert még eddig nem szerettem így mint Téged. Soha nem volt szerencsém. Vagy az időzítés volt a rossz, vagy csak nem passzoltak a dolgok, vagy szimplán nem ugyanazt akartuk. Szív emberként eleggé megtépázott a mai “kapcsolatok” kora és nem tudtam nem elveszni olykor. De már az első találkozásnál tudtam, hogy Te más vagy. Megmutattad milyen egy igazi párkapcsolat, ahol egyenrangú félként érvényesülhetek Veled együtt. Megtanítottad, hogy álljak ki magamért, és rávilágítottál arra, hogy mennyire is értékes vagyok. Mi jókor találtunk egymásra. Szükségünk is volt egymásra. Ezért mindig hálás leszek. És a családodnak is.

Október.

Nagy sóhajjal nyitom ki a kocsi ajtaját. Már mind a ketten tudtuk. Ne sírj. Ahogy te mondanád “ Ebben csak a jó volt. “.

Összefolynak a hónapok. Képfoszlányok jelennek meg előttem. De valahogy ilyenek a mélypontok. Fel kell állni. A legjobb dolog abban, hogy óvónéni vagy, hogy olyan nap nem telne el, hogy ne kapnál őszinte ölelést, nevetést vagy pár kedves szót amik ne melengetnék meg a szívedet. És tényleg igaz a mondás, azok az igazi barátok akik nem csak jó pillanatban vannak melletted. Számtalan igaz barátra találtam. Még egy ok amiért hálás lehetek.

December.

Ha valmiben biztos voltam az az, hogy hű leszek a tavalyi fogadalmamhoz. És egy valami jutott csak eszemben ezzel kapcsolatban: “Csak ne itt legyek”.

Szia Anglia. Máshogy képzeltem. De végülis összejött. Igaz barátok között mondhattam ki ismét, hogy “ boldog új évet”.

Február 21.

Boldog szülinapot. Eltelt egy év. 24. Az nem lehet, hogy ilyen gyorsan telik az idő.

Március-Május

Sodródás. Nekem Te voltál az. Nem tudtuk mit akarunk, de valahogy a szálak összefutottak és Hozzád vezettek. És életemben először eldobtam az evezőket. Partot nem értünk. De akkor is köszönöm.

Június

Tanévzáró értekezlet. Nem hiszem el, hogy eltelt egy egész nevelési év. Sok ismerős arccal összefut a tekintetem. Vannak fáradt arcok, őszinte és kevésbé őszinte mosolyok. Keresek valakit a tömegben. És pár másodperc múltán meglátjuk egymást. A legőszintébb mosoly az egész teremben. Nem sokat tudtunk beszélni,de a legfontosabb átjött. Nagyon hiányzott.

Július

Fülledt nyári nap. Kóborlás a városban. Igazából céltalanul. Vagyis akkor éppen még azt hittem. Mert ha én akkor nem döntök úgy. Talán soha nem futnak össze a szálaink. Váratlan találkozás. De okkal történt. Azért, hogy valamihez vezessen, vagy ráébresszen. És ez így is lett. Nem éppen így gondoltam, de majd egyszer választ kapunk a sok még megválaszolatlan kérdésre. Falat húztam magamban, de te szépen lassan elkezdted lebontani a téglákat.

Nehezen akartam elhinni, hogy ilyen könnyen találjanak egymásra az emberek. Meglátod és megszereted ? Túl mesébe illő.

A fesztiváli hangulat szinte tetőfokára hágott. Átadtuk magunkat az érzésnek. Te végig tartottál, egy percre se engedtél el, mintha attól tartottál volna, hogy bármelyik percben elpárolgok az éterben. Vagy már akkor is sejtetted ? De végül csak kimondtad. Szeretlek...

Mostmár talán értem miért szorítottál annyira. Mert tudtad, hogy nem leszek. Rövid idő távlatában nehéz írnom. De bízom abban, hogy helyes útra tereltelek, és megtalálod amit keresel. És igen... érted is hálás vagyok. Még ha mindketten is tudjuk, hogy ezt nem így kellett volna és többet érdemlek.

Érzelmek. Volt belőlük bőven.  De már megérte. Mert egy év után ismét kopnak a betűk a klaviatúrán.

[mirror-ofmyself]

megvédtem magamat tőled

Elérted. Bizalmat szavaztam. Neked még igen. Mert úgy gondoltam mi még itt vagyunk egymásnak. És a legszebb az egészben, hogy tényleg ott is voltunk. De mint általában minden “állandó” dolgot, ezt is keserédessé változtatta a múlt idő. 

Tudod jó párszor hallottam felőled, hogy “szeretlek”. Volt hogy mondtad, volt hogy papírra vetetted. De mára már ez sem tűnik szavahihetőnek.  Mert voltak olyan idők is mikor éppen nem kellett ahhoz hogy beszélj vagy éppen tintát folyatnod. Mert éreztem abból ahogy velem bántál.  Minden szó nélkül éreztem. És talán erősebben mint valaha. 

Melletted sok jót megéltem a legrosszabb napokon is. Megtanultam újra nevetni, a legapróbb dolgoknak is örülni. Folyamatosan csepegtetted belém az önbizalmat, a reményt, hogy lesz majd ez jobb és hogy a gondok eltörpülnek. Hogy sok mindenre képes vagyok, hogy tehetséges vagyok, és úgy vagyok jó ahogyan vagyok. Rengeteget adtál.

De amit hosszú idő után megalapozva átadtál, attól mára már egyről a kettőre meg is fosztottál. Ki tudja miért. 

Folyton megcáfolod magad. Mostanában úgy tűnik ez a divat. Hát tedd meg. Egész nyugodtan. Még csak látnod sem kell. De jól tudtad, hogy ez lesz a vége. Már már feltűnően szándékosan léped meg a dolgokat úgy ahogy. 

Valaha biztos fontos volt ez neked. De mára már én nem játszok ostoba “ki üt nagyobbat” játékot. Ennek te vagy a mestere. Meg az időzítésnek is. Mert majdnem sikerült. Majdnem elérted, hogy.

Én már nem küzdök emberi kapcsolatért. Mert nem megy. 

És valószínű most is kigúnyolsz, ahogy eddig nem tetted és morbid poénokat gyártva nevetsz a felszínen, de közbe megbántva érzed magad. Pont úgy ahogy mindig is tetted. 

De csak úgy nyugszom meg hogy ha kimondom. Hangosan. Borzasztó nehéz saját magaddal viaskodva beismerni dolgokat. De én megtettem. Szóval tudnod kell, hogy...

*A sípszó után hagyjon üzenetet* 

Sóhaj. 

‘Mint mindig. Most is éppen időben. ‘

[mirror-ofmyself]

A mentsvár.

Elkezded. Kicsit félve, kicsit bátortalanul. Aztán könnyebb és egyre könnyebb. Aztán már magától jön. Találsz kincseket. Őrzöd őket. Félted őket.  Egyet, kettőt el is vesztesz út közben. A kedvenceidet méghozzá. Megkönnyezed, de sodornak tovább. „ Majd lesz másik”.

És tényleg lesz. Jobban szereted. Máshogy. A régiek már nem is hiányoznak csak fakó emlékfoszlányok. Sodródsz, mert visz az ár tovább. És menni kell. Van, aki marad van aki megy.  Nem is sajnálod. Miért? De nem felejtesz.

Elsodortak. Ütés nyomok. Színük vált liláról kékre végül besárgul. Eltűnt. A horzsolt seb az fáj. Nehezen gyógyul, de gyógyul. Felsegít és rádmosolyog egy kedves arc. Ő maradhat. Nem megy el. Itt fog maradni.

Kapod, hogy „szeretlek” és szeretve lenni jó.  Hagyod, hogy a rózsaszín habok teljesen elfedjék a lelked, a tested meg alapjába véve mindened. Sok idő. Nagyon sok idő. Megszereted.

Lejárt a homokóra. Éppen időben! Észbe kapsz. Kapod, hogy „nem szeretlek” és nem tudod, hogy érsz haza. Hosszú idő. De felébredsz. Elfelejted. Kiszeretsz.

Sok a barát. Összetart mindenki. Jó hogy ez most van.  Mindenki kötődik.  És az idő minket igazol. EZ igazi.  ( Hol vagytok most ?)

Kötődés és átvirrasztott éjszakák. Ez állandó. soha nem volt még ilyen.  Elmész. Furán érzem magam. Sokáig nem látlak. Ez elszomorít.  Elmondod. Elmondom.   Hallgatsz. Én beszélek. Hallgatok. Te beszélsz.  Megreked. Kiderül. Kiborulunk.  Búcsúzunk. (mindig)

Kedves vagy. Figyelmes. Csak engem látsz. Beragyog a tisztaság. Ragyogok veled. Kis idő. Azóta is köszönöm!

Újra itt. Sokadik felvonás egy ismerős színhelyen.  Csak az emberek mások. Megváltoztunk.  Men(the)tő ?  104.

Csend.

Újrakezdem. Belépek. Sok apró szempár. Sok nevetés. Sok játék. Sok szeretlek. Sok ölelés. Ezt elhiszem. Mert valódi.

Mozdulnom kell és meg is teszem. Megálmodtam és itt vagyok. Minden az enyém. Mentsvár.  És te is itt vagy. Hosszú idő óta várt „szeretlek”. Katarzis.  Félve csukom utánad az ajtót. Néha nyitva. Néha zárva. Olykor még a láncot is ráhúzom. De valahol még itt vagy. De búcsúzni kell. újra.

Mentem magam. És megmentenek. Felhők fölött . Más világ.  Mit keresek itt ? Újabb kedves arc. valamit megmozgatsz.  De csalódtál sokat. Nem mersz. Nekem nem megy.  Nem mondjuk ki de  elköszönünk.

Megint te. kusza mondatok. Alkohollal átitatott hosszu gondolatsorok.  De a lényeg, hogy újra szól a zene a fülemben.

Kapom a hírt. Besokallt. Nincs jól. Ahogy én sem. Küzdünk. Lesz ez még így se ! Padló, még felsegít, de gyorsan búcsút int. Hagyom hagy menjen.  Mert érzem hogy visszajön.

A mentsvár most te vagy. Rád nem számítottam. Nem lenne itt keresnivalód, de itt vagy. Keresel. Aggódsz. Nem mondod mindig, de mégis elhiszem, hogy érdekel. Mert látom a szemedben. Pedig nem velem kellene törődnöd. Jól esik.

A szálak kezdenek összefutni. Már nem tudom kinek mi a szerepe.

A nagy csend után… Sok mosoly, sok ölelés, sok fontos vagy és sok ölelés. Sok „szeretlek” , sok ne add fel és  sok kereslek. Aztán mindenki átfordul. Aki visszajött az elmegy. Aki elment az visszajött. Én elmegyek.  És más jön. Te most mondod, hogy „szeretlek” közben bántasz. Reciprok.

Már a mentsváram se a régi. Nem tetszik, mert minden idegen. És nincs a helyén. Semmi nincs a helyén.

Elkezdeni elölről.

Mindent felforgatok. Egy napom rámegy.  Eldől. Szétesik. Szakad. Törik. Vág. Beköt. Töröl. Pakol. Sehogy nem jó.  Darabokban.

Most mindennek új helye van. Szokatlan.

De

Újrakezdem.

[mirror-ofmyself]

érzek, nem érzek,

Most érkeztem, de már visszamennék. Nem sokáig tartott. Pedig nem menekülök, csak visszavágyom. El innen jó messzire. Vissza a kedves szavakhoz, az udvariassághoz, a tenyeremen hordozlak mert megérdemledhez és a puszta jósághoz.  Vissza az egészet.  Nem volt elég. Kérek szépen. MÉG. Mert szükségem van rá.

Meglepetés. (dehogy.) Ezt is előre láttam. Lassan már számolni fogom. A szemem se rebben.  Az arcomon megjelennek a gúnyos gödröcskék és egy sokatmondó szemlesütéssel konstatálom, hogy minden rendben van.  Rendben van, mert már más. Az egész.  Mert már máshogy érzem.

És ennyi volt. Elfújták. Éreztem, és most újra nem.  Mindenesetre abszurd egy dolog ez az érzek, nem érzek dolog. Egyáltalán, hogy lehet ezt a dolgot csak úgy kikapcsolni? Valóban lehetséges ? Mert tudom, hogy valahol mélyen elbújt, de furcsamód nem szeretném előhívni. Mert azzal minden elromlik. Mindig. Így hát nem keresem.  Mert nem hiányzik.

Mély levegő. Vedd fel a pajzsod a többiek előtt. Szükséged lesz rá. Kedves, agyongyötört sztereotip nézetek úgy látszik, még mindig szükség van rátok. Elég szomorú.  Pár héttel ezelőtt felvértezve léptem volna át a lakás küszöbét, csakhogy immunissá váljak a mindentéssemmitmondó pillantások kereszttüzérségére. Ma már nem kell se pajzs, se kard, se sisak. Mert nem félek.  Ja, bocsánat innen is lemaradt a hashtag.  *#mindentéssemmitmondó

Na így már helyes.

Most már feledd.

Aztán szeress.

[mirror-ofmyself]

Metafora 2.0

Sötét van akkor, amikor vége van,

Rohadt sötét, mert a szem csukva van,

Belül meg mindegy milyen fények égnek.

Súgd meg a terved, én meg az enyémet.

Már megint elkalandoztak a gondolataim. Nappal perzselő meleg volt, most meg már szinte teljesen beburkolóztam a kedvenc barackszínű pulcsim óvó rejtekébe. Annyira szeretem, puha meleg, és megnyugtató színe van. Legszívesebben örökké csak ezt hordanám.

Már egy ideje elvesztettem a fonalat, hogy a többiek miről beszélgetnek. A 30y számát a nyári szél és Balaton hullámai minden bizonnyal elég messzire vitte. Lehet, hogy elkaptak egy kósza foszlányt a túloldalon? Lehet. Ez volt az a pillanat, amikor feleszméltem, hogy egy ideje már megint nem vagyok itt. Na és? Hosszú idő óta nem érdekelt. Csak ültem a sötét parton és néztem a kivilágított túloldalt, ami majdnem, hogy mesébe illő, karácsonyi hangulatot idézett. Felfoghatatlanul szép volt.

-          Most Te választasz számot! – mondták és néztek rám kérdőn. Akkor vettem csak észre, hogy az égbolt telis tele van csillagokkal.

Vettem egy mély levegőt. Majd talán most. Úgy, hogy komolyan is gondolom.

-          Engedd el – szóltam és felnéztem az égre.

Életemben nem láttam még akkora hullócsillagot. Lehet, már nem is fogok. De szerintem évek múltán se fog kopni az emléke. Mert felejthetetlen pillanatot adott. Ott és akkor. Arra a pár pillanatra. És ez nekem bőven elég volt. Abban a pillanatban felcsendült a már jól ismert Punnany Massif dallam. Hosszú idő óta akkor mosolyodtam el tiszta szívből újra.

***

Nem hiszem el, hogy elhagytam… Miért pont ezt? Pedig csak nem rég vettem, és nekem pont ezt kellett elveszteni. De hol hagytam?

Hirtelen elém jön a kép, ahogy sétálok vissza a partról. Minden vágyam már csak egy forró, életmentő zuhany volt. Levetkőztem. A pulcsit felakasztottam a fogasra. És már nem vettem fel többet. Egyszerűen, otthagytam. Elvesztettem. Pedig nagyon szerettem. Az ég tudja mennyi ideig tudtam volna hordani még. És most már nagy valószínűséggel más találta meg.

A maradok, a ne félj, és a mindig itt leszek;

A fáradhatatlanul szőtt kusza, tarka vak képzelet.

Az elfolyt szemfesték a fehér pólód szövetei között,

A mély levegő, segítek a jó szándék mögött.

A hol beszélünk, hol nem és persze a jól van ez így ,

De ez azért már pár felesbe elszívott ciginél több tüzet szít.

A várlak a siess a hol vagy már ?

A szinte már elkoptatott megannyi hiányoztál.

A haragszom az utálom és a gyűlölöm ezt,

A porig tudnálak alázni, de inkább csak ellöklek.

A fázom a bújj ide és a kérlek ne eressz el,

A megmarlak mérgezlek és várom, hogy ez emésszen fel.

A sebesen kattogó billentyűzet az íróasztal falapján,

A bántok a szavaimmal mert te is bántottál.

Az engedd el, ne keresd és jobb lesz így,

a nem megy mert hiányzik és úgyis megint visszatérsz.

A mi lesz velünk hogyan tovább és ne mondd már,

A feladom ennyi volt végkép megbolondultál.

A tedd meg a nem merem és a könyörgöm,

Ha hiszed ha nem, én még így is, tiszta szívből, de köszönöm!

 Semmi nem változott. Úgy röppent el ez a pár kósza óra mintha gyors tekerve néztem volna meg egy ideje már váratott viszontlátást. Éreztem a kételyt a köszönésünkben. Aztán a nagy sóhajt az elköszönésünkben. Végre. Megérte.

Eddig minden olyan lassan haladt. Most meg az egész mindenség körülöttem felgyorsult. Hova ez a nagy sietség? Engem megijeszt. Téged miért nem?

Szavak áradatát zúdítod rám és nem szólhatok. Mert megkértél rá. Ha szeretnék, se bírnék megszólalni. Lefagytam. Hova jutottunk már megint? Egy próbát megér.

Kicsit szétestél. Szeretnék segíteni. Látni, ahogy összerándulsz álmodban? Hidd el, nem kellemes.

Nem éri meg. Megint megbántottál.

„Ha valaki többet foglalkozik a mások véleményével mint, hogy veled lehet akkor az nem is szeret téged igazán.”

Semmi nem változott. A Te még Te, az Én még Én és a Mi mindig nem létezik. Talán okkal. Mert kiaknáztuk a feltételes mód összes igeidejét, és mert köztünk nem a km-ek hanem a hallgatás szabta az igazi távolságot.

Csend. Kezdek beletörődni.

Ülök a lépcsőn. Kezd hűvös lenni. Nagy nehezen meggyújtok egy cigit , elpattintom, majd letüdőzöm és kifújom a maró erdei gyümölcsös füstfelleget. Meglátlak. Kezemben az égő cigarettaszál meginog.

A sejtjeim még mindig ki akarnak szakadni a helyükről, csak, hogy a tiedhez tapadhassanak.

[mirror-ofmyself]

A mosoly

Január.

5…4…3…2…1…BOLDOG ÚJ ÉVET

Mondja mindenki de a nagy pezsgőpukkasztások közepette mégis megállt az idő. A térben az emberek megfagytak egy pillanatra és én csak tétlenül néztem őket amint egymást ölelik, puszilják, csókolják. Megrohantak a percre pontosan egy évvel ezelőtti emlékek és szinte éreztem, hogy a testem összes sejtjéből eltávozott az alkohol és, hogy ha menten nem ölel át valaki darabokra esem. Hirtelen két ember között  találtam magam. Két pár barna szempár. Az egyik elől menekültem, a másik felé a szó szoros értelmében futottam. Csak kapjon el. Neki is kigördült egy. – De mégis mosolygok.

 „Inkább az igazsàgot boncold, ha tudod, Budapest Itt aki szeret, ölel. Aki hazudik, az ugyanez.” - Minden egyes betű pofonként ér, de mégis mosolygok.

 Kérlek,vigyázz magadra! Erős vagy és bírd ki ! Látom magam előtt ahogy több ezer km-re könnyezel. Remélem érzed, hogy ölellek és fogom a kezed. Remegő kezekkel lapozom fel a határidőnaplómat, már csak pár nap… Siess. Kérlek, kérlek, kérlek. – De mégis mosolygok.

 Február.

Az Orosz György és Karczag László közötti háztömböt még mindig kerülöm. Ha véletlenül arra téved a tekintetem látom, hogy a redőny le van húzva. Lesütöm a szememet. Előttem egy idős bácsi fogja az unokája apró kis kezét. Gombóc van a torkomban. Mégis mosolygok.

 Az utam a dohányboltba téved. Nekem már ez is lázadás. Egy szál cigi.

-       csapj hozzá egy gyújtót is – szólok bátortalanul.

-       Jön a Valentin-nap szívecskés jó lesz ? – kérdezi a lány.

-       Ne. Bármilyet, csak olyat ne – vágom rá.

Jót nevetünk a vicces szituáción, de mégis mintha értette volna. Látszik ? És ha igen ? – mégis mosolygok.

  2016. 02. 21. 16:50. Boldog Szülinapot.

Egy valaki már nem tud felköszönteni. Nem baj, mikor elfújtam a gyertyát rágondoltam.Jó érzés, hogy ennyi embernek számítok. Szívet melengető. – Tényleg mosolygok.

 „Semmi sem alakul úgy ahogy tervezed” Köszi Halott Pénz : D Céltudatosan szeltem a lépcsőfokokat.  Igen, ez már biztos. Eldöntöttem.

-       Elengedem.

-       Tényleg ? Még be sem engedted. Hogy engedsz el egy olyan dolgot amit még meg sem éltél.

ez már több mint mosoly. már nevetek.

 Szerény véleményem szerint a világ egyik legjobb cselekvései közé tartozik a fürdés. Csak elmerülni az illatos habokban és kizárni mindent és mindenkit. Engem személy szerint megnyugtat. Kikapcsol. Szó szoros értelemben: megtisztít.

Ülök az ágyamban, nyakig betakarózva és egy plüss hóembert szorongatok. Nyugodt vagyok. A monitorom fénye tölti csak be az icipici de mégis olyan otthonos szobámat. Néha jó csak így lenni. Külső ráhatások nélkül.  

Facebook. Gúnyos zöld pötty. Még ne mondj semmit. Tudom. Ne aggódj. Megoldjuk. :)

Az elmúlt két hónap kuszasága mintha egyik pillanatról a másikra elpárolgott volna belőlem. Nyugodt vagyok.

A tekintetem egy fényképre téved a faliújságomon. Egy idős pocakos bácsi és egy szőke piszkafa lábú kislány egy gyönyörű németjuhász kutyát simogat.

Hagyom hagy potyogjanak. A zewa zsebkendőt is tombolán nyertem.

 Siess tavasz már várlak. Érzem, ahogy egyre közeledsz felém.

Amint beköszöntesz, én is kivirágzom újra. Tudom. – és már ismét mosolygok.

[mirror-ofmyself]

Minden, csak nem játék

A szobában vágni lehetett a ki nem mondott szavak egyvelegétől átjárt feszültséget. Akár a füst. Szinte már a torkom is kapart. Szia Tavasz! Vártalak is meg nem is. A kora este mondhatni teljesen nyugodt, jó hangulatban telt, de ahogy egyre inkább köszöntött be az éjszakával rokonlelkű sötétség odakint, egyre inkább komorabb lett a hangulat idebent.

Elkapott tekintetek, elharapott mondatok, kínos csend. Az utóbbi fél óra tartalma lassan mindenkit felemészteni készült. Vettem egy mély levegőt:

-Játszunk! – tápászkodtam fel a kanapéról. A többiek csak pár másodperc elteltével eszméletek fel rá, hogy mozgásban vagyok. Az Ő gondolataik ugyan merre jártak ?

Ügyet sem vetve a kérdő tekintetekre kezdtem el átrendezni a nappalinkat, végül a szoba közepét semmi más nem tette ki csak két üres szék.

-          Szuper. Szóval mindenkinek annyi a dolga hogy befejezi ezt a három mondatot: Szerettem benned azt, Szeretem benned azt, Szeretném ha… - az eddigi kérdő tekintetek mostanra már döbbent tekintetekké váltak.

-          Ennek meg mi értelme van ?

A kérdése hallatán magamban ejtettem egy csalódott mosolyt. Soha nem szerette az ilyen játékokat.

-          Ezerszer több mint amit az elmúlt félórában leművelt ez az egész társaság- még döbbentebb csönd.

-          A játék lényege annyi, hogy egy valaki kiül az egyik székre, és kihív maga mellé valakit. Elmondja ezt a három mondatot. Nincsenek korlátok. Bármeddig beszélhettek. De a kihívott személy semmit nem reagálhat a hallottakra. Utána a kihívott választ és beszél és így tovább és így tovább…Nyugi, mindenki sorra kerül.

Bevallom magamban jót mosolyogtam a reakciókon. Pontosan azt kaptam amit vártam. Páran kíváncsian, többen kétkedve, néhányan pattanásig feszülve várták a fejleményeket. De mindenki tekintetében ugyanazt láttam : a félelmet. A félelmet, hogy mit mond majd a másik. Érdekes.

Szerettem benned, szeretem benned, szeretném ha… voltaképpen nem is tűnik olyan nehéznek. A szavaknak a súlya teszi azzá. Na meg, hogy a másik szemébe mondd. És még csak meg sem köszönheted. Se a jót, se a rosszat. Mégis összekovácsol. Mert ránk most ez férne. Eltávolodtunk. Hiányzik. Miért ?

Végig néztem, ahogy az életem meghatározó alakjai szépen lassan bogozzák ki a már Gordiuszi csomóvá vált érzelmi kuszaságot és ezzel párhuzamban az egyszer csak feszült légkör kezd ismét feloldódni. Úgy mint régen. Most pont olyan. Csak még egy picit maradjon így.

Én következem. Sorjában terítem ki lapjaimat. Reakciók egész palettáját láthatom, amiket csak pusztán a szavaim váltottak ki. Már csak Ő maradt hátra. Megtorpanok.

Már nehezebben veszem a levegőt, de erőt veszek magamon. Lesütöd a szemed, már rám nézned is fáj.

Szerettem benned…

Szeretem benned… Tudom hogy beszélek. Éppen csak a saját hangom nem hallom már. Már nem érzékelek semmit és senkit.

Szeretném ha…

Körbenézek. Két könnyes tekintet. Két elkenődött szemfestéktől ázott szempár néz vissza rám. Újra tekintetedbe fúrom a sajátomat. Már te sem vagy itt. Máshol jársz.

Nem megy. Inkább rágok meg minden egyes betűt és nyelem újra le mintsem, hogy azok a szavak elhagyják a számat. Vesztettem.

Hirtelen egy érdes, meleg kéz fogja meg a vállamat. Újra a buszon ülök. Csak most mindenki engem néz. Nem akarom.

Jól van Kedves ? – kérdezi a mellettem ülő idős néni, majd ismét megsimít.

-          Persze ! – mondom kisebb kétségbeeséssel a hangomban.

-          De hiszen könnyezik !- mondta szomorúan. Sietve az arcomhoz nyúlok, akkor veszem csak észre, hogy az arcom nedves.

-          Milyen játékról beszéltél Kedves ? Mit vesztettél ?  – kérdezi a néni érdeklődve,

-          Tessék ? Miért ? Mit mondtam én ?

-          Azt mondtad, hogy: Néni! Ez már minden, csak nem játék. Nem játék.

[mirror-ofmyself]

Metafora

Ki tudja mennyi ideje ülök egyedül a konyhai félhomályban a csorba bögrémet szorongatva. Minden bizonnyal elég ideje, hiszen az ablaküveget már szinte teljesen belepte a pára, amit a felforrt teámból áradó gőz okozott. Már egy ideje nem érzékelem az idő múlását. Kitöltöm a forró löttyöt az általam szorongatott porcelánba. A gőzölgő pohár a kezemben meginog, majd a benne lévő tartalom egy része a kezemre és a padlóra ömlik. Bravó. Szép volt.

„Most félig üres vagy félig teli”? –kérdezem magamtól, miközben észveszetten kapadozok az égető érzés miatt a bőrömön. Odasietek a csaphoz, hogy enyhítsem az egyre csak növekvő piros duzzadványt a kézfejemen.  Amikor a kellemetlen érzés enyhülni kezd, fogom a maradék teámat, majd visszabújok az ágyamba és nyakig betakarózom. Szélsebesen váltogatom a csatornákat, majd megállapodok a Viasaton, látva, hogy a Gilmore Girls megy. Egy darabig nézem. Egy darabig.

„Azt akarom, hogy vége legyen. Erre van szükségem, mert már nem bírom tovább. Igen szeretem, de ő és én külön világban élünk, és ő csak ennyit tud adni nekem. És ez nekem nem kell. Ha vele vagyok, akkor vele is akarok lenni, de ezt nem érti, pedig vártam, egek mennyit vártam. Mintha ő egy kocsit vezetne.  Én be akarok ülni az anyósülésre, de ő bezárta az ajtót, ezért a lökhárítóba kell kapaszkodnom. Még csak azt sem kérem, hogy nyissa ki előttem az ajtót, csak azt, hogy ne zárja be, és mondja azt, hogy „-Pattanj be! „de nem erre sem képes, úgyhogy kapaszkodom a lökhárítóba, csúnyán összezúzom magam és felhorzsolódik a bőröm és fáj. Nagyon fáj. Ezért tegnap elengedtem a lökhárítót, mert már nagyon fájt. Nagyon fájt.”

A TV-ből áradó szavak a csontomig hatolnak, és akarva akaratlanul megremegek. Kikászálódok az ágyamból és sietve próbálok csatornát váltani, de a bögrémről ismét megfeledkeztem, így sikerül teljes erővel belerúgnom, mire a maradék lötty is a parkettám felszínére zúdult. Nem is vagyok szomjas.

„Most már biztos, hogy üres”- mondogatom magamnak miközben sietve próbálom a kiömlött ragacsos tócsát felitatni a földről.

***

Imádok buszon utazni. Szeretem elnézni az embereket, ahogy beszélgetnek, nevetnek, egymásra mosolyognak vagy éppen csak szótlanul ülnek és fülhallgatóval a fülükbe messzire réved a tekintetük. Minden ember annyira különböző és mégis egyforma. Érdekes. A fülemben az egy nap film soundtrackja megy. Majd hirtelen bevillan elém két kósza sor. Nem tudom miért és honnan, de bepötyögöm a telefonom jegyzetébe:

„és te csak kétkedve elnézed, hogy mikor lesz majd hogy fékezek

de ma már nincs velem semmi más csak egy reményvesztett képzelet.”

 Az előttem levő ülésen egy kislány a Jégvarázs- Legyen hó című dalát énekli miközben egy Elsa babát szorongat a kezében. Annyira aranyos. Szívet melengető. Őszinte. Nem zavartatja magát, hogy hányan figyelik. Egyszer csak azon kapom magam, hogy már egy ideje csak őt figyelem. Csodálom. Akaratlanul is mosolyra görbül a szám.

 ***

Fáradtan hazaesem. Megengedem a jól megérdemelt forró fürdőt majd mécsest gyújtok. Elmerülök a habzuhatagban és próbálok kikapcsolni. Mindent összevetve ma csodálatos napom volt. A délelőttöt gyerekek között töltöttem. Ami a szívükön az a szájukon is, és mégis annyi szeretetet képesek adni csak egyetlen gesztusukkal, hogy olykor az ember térde is beleremeg.

Mindig is voltak bennem dolgok, amiket soha nem értettem. Azok a bizonyos miértek… Kicsit szétszedik az embert nem igaz? Aztán találkozol egy emberrel, aki felnyitja a szemed, és bár képletesen megadja a választ a kérdéseidre. Talán egyes dolgok sokként érnek, de valamiért mégis megnyugszol. Mert így lesz teljes az egész. Megnyugszol, mert bár más ember által, de végre hallod azokat a benned rejlő dolgokat, amiket te soha nem tudtál szavakba önteni. És miután elöntött a mérhetetlen nyugalom, csak azon veszed észre magad, hogy szüntelenül mosolyogsz.

***

Egy kellemes fürdő után mire vágyhat az ember ? TEÁRA. Így hát sietve a konyhába toppanok. Keresem a bögrét. Igen, azt a csorbát. HOL VAN ? Pár perc múlva szeretett porcelánomat a szemetesünkben találom. Darabokban.

[mirror-ofmyself]

Egy nap

Egy nap majd elmúlik. Elmúlnak a rémálmok, amik éjszaka felriasztanak. Elmúlnak a kósza agyszülemény alkotta tévképzetek, amik nem hagytak sokszor nyugodni. Elmúlik a gyász, a harag, a köd, a kétely, a könny, az elfojtott indulatok, a csönd, a kiáltás, a sikoly, és a rossz. Elmúlik a jeges félelem is, ami olyan sokszor szivárog vér helyett az ereimben, hogy megdermedek és képtelen vagyok a mozgásra.  A folyton sajgó hiányt enyhíti az idő, és az édes emlékek keserédessé fognak válni. Nem lesz már minden ugyanaz. Más lesz.

Egy nap majd elszállnak a gondok, a féltékenység, a sértődések, az indulatok, a meggondolatlanság által átitatott szavak és tettek. Nem lesznek sztereotípiák, se ártó szándék és erőszak. Pártfogolttá válik a múlt, jelen és a jövő. Nem játszanak többé egymás ellen. Nem lesz már minden ugyanaz. Jobb lesz.

Egy nap majd a szavak éppolyan értékesek és hitelesek lesznek, mint a tettek és fordítva. Nem lesz hazugság, sem kertelés csak a való igaz. Az eddig csak dédelgetett álmokból lett tervek, lassan de biztosan valóra válnak és utat törnek majd a még a meg nem valósult jövő elé. Láthatóvá válik, majd ki dolgozik neked, veled, vagy éppen ellened. Nem lesz már minden ugyanaz. Szebb lesz.

Egy nap majd a kérdésekre válaszokat kapsz. Ha beszélsz, meghallgatnak, és hallgatsz, mikor beszélnek. Nem lesz zaj mikor csöndre vágynál vagy éppen fordítva és jókor leszel jó helyen. Ha vársz valamire az megérkezik, ha szeretsz valakit az viszont szeret és ha előre léptél egyet nem lesz az a súly, ami visszarántson. Nem lesz már minden ugyanaz. Több lesz.

Egy nap majd ha kinyújtod a kezed megfogják és nem eresztik. Ha szeretsz, ölelsz és csókolsz, akkor viszont fognak szeretni, ölelni és csókolni. Érdekek nélkül, pusztán a lényed miatt teszik ezt. Ha elfáradsz, betakarnak, ha világot szeretnél látni veled tartanak, ha elfárad a szemed olvasás közben akkor felolvasnak. Nem lesz már minden ugyanaz. Nem lesz tökéletes, de igaz lesz.

[mirror-ofmyself]

Már én sem gondolom úgy

“Néha az a jó ha egyáltalán nem gondolsz csak vagy “.

Szerintem mindenki eljutott már legalább egyszer az életében ( ha nem többször ), amikor az utolsó utáni csepp is végig gördült a pohár falán. Amikor már megelégeled azt ami eddig volt, és változtatni szeretnél. Amikor egy picit búcsút mondasz a múlttól, annak érdekében, hogy jobban érezd magad. Amikor már megkérdeznék Tőled, hogy mi a baj ? és a válaszod csak ennyiből állna : Minden. Persze csak egy huszonéves szintjén. De nekünk az épp elég. Persze, más bőven megelégszik azzal, hogy megválaszolja ezt az amúgy is abszurd kérdést, és ezzel mondhatni “ lezárta “ a dolgot. Aztán jön az önsanyargatás, amit hála a Facebook világának mindenki szeme elé tárhat az illető. Milyen kreatív :D De ez nem az én világom. 

Az egyetemista élet és a szorgalmi időszak gyönyörei eléggé betudják szippantani az embert. Pontosabban nagyon. Az agyad folyton pörög, merthogy mindig toppon kell lenni, és soha nem állhatsz meg. Ha pedig megállsz, akkor jobb esetben egyből elalszol, rosszabb esetben eszedbe jut egy elfelejtett beadandó vagy zh de ez mellékes. Jársz egyik óráról a másikra csak úgy mert ez a dolgod. Minden monoton. Szürke. Fárasztó. Aztán jön egy óra, ahol nem éppen a következő zh anyagára kell koncentrálnod, hanem a többiekre és nem utolsó sorban saját magadra. Ülsz a kör közepén és csak hallgatnod kell. Hallgatnod kell, hogy mit jelentesz a másiknak, mennyire szeretnek Téged, és, hogy mennyire örülnek ,hogy megismerhettek. És hirtelen a kétkedés, ami olykor-olykor előtör benned, hogy jókor vagy-e jó helyen teljesen megszűnik. Az eddigi gondok eltörpülnek, a rossz elszáll, és nem érzel mást csak tengernyi kedvességet és szeretetet. 

Ez az óra egy picit felnyitotta a szememet. Rávilágított egy nagyon lényeges dologra, amit szerintem sok ember figyelmen kívül hagy mostanában.  Tudni kell mindazt ami bennünk van a lehető legjobban szavakba önteni és elmondani. Mert igenis számít. Minden egyes betűnek, vesszőnek és pontnak mérhetetlen nagy súlya van.  Máskor viszont jobb csak csendben figyelni, várni, és hallgatni. És ez talán a kettő közül a legnehezebb. Talán.  

[mirror-ofmyself]

Hamupipőke, a rémálmok nem válnak valóra, ugye ?

Mennyivel másabb érzés felébredni egy békés, szép, mondhatni tündérmesébe illő álomból, mint egy rideg,borzalmakkal teliből. Felébredsz. Szépen lassan ráeszmélsz, hogy csak álmodtál, de a kósza, hideg képfoszlányok még elevenen mardosnak belülről. Mély levegőt veszel. Szépen lassan a szobád , a bútoraid körvonalazódni látszanak és egyre inkább biztos vagy abban, hogy alattad szilárd talaj van. Bár a pulzusod még mindig elég szapora, a levegőt próbálod mélyen venni, hogy minél hamarabb megnyugodhass és összeszedd a gondolataidat. Már amennyire ez ilyenkor csak lehetséges. 

Volt már olyan álmotok ami olyannyira valóságos volt, hogy azt hittétek, hogy valóban megtörtént ? Ami olyan szinten hiteles és kézzelfogható volt, hogy csupán ebbe belegondolva is megborzongtok ? A szép álmoknál általában csak szimplán visszapörgetjük az emlékfoszlányokat és azt kívánjuk, bárcsak valóra válnának. A rémálmok viszont... bonyolultak és összetettek. Mindig többet képzelünk bele mint amennyit jelentenének valójában, de ugyanakkor egyfajta  párhuzamot is húzunk a jelenlegi helyzetünkről. Ez már több puszta felidézésnél. Kockáról kockára végigpörgetjük az álom minden egyes jelenetét amiknek különleges tartalmat tulajdonítunk, majd amikor a végéhez értünk, előre tekerjük és kezdjük az egészet elölről. Majd mikor már mi, saját magunk is belátjuk, hogy teljesen fölösleges az amit művelünk, felhagyunk az álomfoszlányok boncolgatásával és lezárjuk a gondolatmenetet annyival, hogy “ Csak ez ne váljon soha valóra.” 

Aztán telnek a napok, hetek. Teszed a dolgod, jössz- mész a nagyvilágban.Ülsz a képzeletbeli hullámvasúton ami hol le, hol pedig felvisz. Aztán egyszer csak furán nem klappolnak a dolgok. És akkor ráébredsz arra, hogy az a bizonyos rettegett álom valóra válni látszik. Szélsebesen pörgeted magadban az elmúlt hetek eseményeit, hogy juthattál el idáig. Majd megrázod magad és egy keserű mosollyal vetsz véget a sziporkázó gondolatsornak. Ha most nincs is minden rendben, ha a kép egészéből hiányzik pár puzzle darab, és az egyre felszaporodó miértek hadába belefulladsz, csak lépj túl rajta. Elvégre mindennek jó a vége, ha mégsem akkor még régen nincs vége.:)

[mirror-ofmyself]

“Az élet egyszerű,csak az emberek bonyolítják be. “

Most mit mondhatnék ? Tényleg így van. Olyan fájdalmasan igaz ez az egy apró mondat, hogy ahányszor elolvasom, annyiszor vág pofon. Apukám ismét nagyot szólt. Az emberek imádnak problémákat kreálni, amik aztán kiváló alapot adnak majd a későbbi bonyodalmaknak, kattogásnak, vitáknak, sérelmeknek és így tovább és így tovább. Lehetne ezt ragozni. Pedig ha reálisan akarjuk látni az életet, akkor alapjába véve minden egyszerű lenne. Kreált bonyodalmak nélkül. A dolgok, amik mostanában megtörténnek velem, vagy pont, hogy nem történnek, teljes mértékben erre az egy mondatra levezethetőek. Az elmúlt időszakban annyi kérdést tettem fel magamnak, mint talán eddigi 20 évem alatt soha. Persze, tudtam, hogy nem kapok rá választ, de a “ma már minek van értelme?” alapon ostoba mód mégis földobtam a labdát. Erre ma meghallottam ezt a mondatot és hirtelen az össze kérdésre majdhogynem megkaptam a választ. Az eddig csak homályos képkockák kezdenek kiélesedni és összeállni. Félelmetes. 

Félelmetes, hogy az emberek mennyire képesek egymás vérét szívni csak annak érdekében, hogy megfeledkezzenek a saját problémájukról. Félelmetes, hogy mindenki a másik életét tartja a legérdekesebbnek ahelyett, hogy a saját életében rakna rendet. És félelmetes, hogy érdekesmód ezzel az állítással majdhogynem mindenki egyetért, és mégis ugyanezt műveli a saját maga módján. Félreértés ne essék, nem ítélkezem és nem török pálcát senki feje fölött. Csak szimplán érdekesnek tartom. Mindenki szónokol a helyes tettekről, cselekedetekről, meg, hogy milyen helyzet milyen megoldást követel. De ez csak elmélet. És a tettek hol maradnak ? És nem utolsó sorban: Félelmetes, hogy az emberek mennyire képesek félni...önmaguktól. És mivel az hiszik, hogy a félelem a gyávasággal egyenlő inkább figyelmen kívül hagyják a probléma tárgyát és elmenekülnek azt mutatva, hogy “minden rendben van”. Tegyünk úgy mintha nem jelentene már semmit, mintha a kimondott szavaknak nem lenne súlya többé. Mintha soha nem is lettek volna. Pedig ezzel egyes egyedül csak is saját maguknak ártanak. Mert belül attól függetlenül emészteni fog és egy idő után kegyetlenül széttép...  

[mirror-ofmyself]

miért dúl a fantázia az értelmen túl?

Sétálsz az utcán. Lepillantasz. Meglátsz egy szerencsepénzt. Mi a szándékod vele ? Felveszed, mondván, hogy ez már a Tiéd, hiszen  Te találtad meg, vagy becsukod a szemedet és kívánva valami szépre hátradobod, hagy találja meg más akinek talán nagyon szüksége lehet rá? 

Talán. Mennyi további kérdést vet fel ez az apró, rövid, de gondolatok zuhatagát elárasztó szó ? Van amikor édes álombeli lehetőségekkel bódít, és van amikor a legrosszabb perceidet éled át miatta. Egyszerre emel fel az égbe, aztán kénye kedve szerint taszít újra földre. De bármennyiszer is kerülsz padlóra, mindig hagysz a csábításának, annak ellenére, hogy bár újra égbe emelhet, tudod, hogy utána ismét szilárd talajon találhatod magad. De van az a bizonyos köztes állapot, amit a kettő között szintén megélhetsz és kiélvezheted minden egyes pillanatát. A zuhanás. Amikor a keserédes tudatlanság adrenalinnal keveredve veszik el a testedben újra és újra. És ilyenkor képes vagy meglátni a rosszban a jót, az esőben a szivárványt, a könnyek mögött a mosolyt, a csend mögött a szavakat. Nem játszod meg magad, csak leveszed az álarcot és önmagadat adod. Talán mindig így kellene ? Felhagyni a közhelyekkel és a sztereotípiákat magunk mögött hagyva megélni a pillanatokat ? Ha most nem tesszük meg akkor mikor ? 

És mégis... mindig ugyanazokat a hibákat követjük el. Újra és újra. Változtatni szeretnénk a helyzeten, de csak rontunk rajta, mert félünk és féltünk. Lazítani szeretnénk a nyakunk köré szoruló kötelet, de ezzel csak egyre szorosabb lesz. Nevetséges indokokat egymás hátára felhalmozva várjuk, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak. Mondván mert mindentől félünk, így könnyebb visszavonulót fújni mielőtt még a kardunkat kivontuk volna a mindent eldöntő csata előtt. Mert ez sokkal egyszerűbb. Nem jár áldozatokkal. Nem sérül senki. A lelkiismeretünk tiszta maradhat. Aztán csak az idő elteltével eszmélünk rá, hogy az egyes egyedüli akitől valójában félünk azok mi magunk vagyunk és az érzéseink. Mert olykor képtelenek vagyunk felvállalni őket. Vagy nem éppen úgy ahogy szeretnénk. Inkább újra megfutamodunk.  ismét visszavonulót fújunk, hogy még csak ha egyszer is, de újra átélhessük azt a bizonyos köztes állapotot, ami nem tudni, hova visz... de  a zuhanás élménye mégis mindennel felér. 

[mirror-ofmyself]

Amikor a szavak már elfogytak. Akkor is megéri?

"  Az életünk magától íródó könyv, amelyben mi regényhősök vagyunk, és nem mindig értjük, mit akar valójában a szerző. "

" Mi lett volna ha ? "- tesszük fel magunkban a kérdést, amikor már végképp összezavarodtunk. Talán minden máshogy alakult volna ? Mi lett volna ha ezt akkor tudom ? Mi lett volna ha elmondom ? Mi lett volna ha megteszem ? Azt hisszük, hogy ha ezekre a kérdésekre választ kapunk akkor egy varázsütésre eltűnnek a problémák a fejünk felől, mint valami hatalmas színes lufi amit hirtelen kiszúrnak. De persze annak is tudatában vagyunk, hogy a dolgok nem így működnek. Minden okkal történik, még ha nem is értjük, hogy miért így és eképpen. És ilyenkor átkozzuk a sorsot, a karmát meg persze magunkat is. Főleg magunkat. Jobbára. Aztán amikor már úgy érezzük, hogy végképp nem tudunk magunkon eligazodni, és a fejünkben 0-24 órában zakatoló hangoktól lassan bekattanunk, azt hinnénk ettől már úgy sem lehet rosszabb. Pedig dehogynem. Hosszú, kínzó, fojtogató csönd. Pedig ott van a lehetőség, hogy megrázzuk magunkat és igenis kimondjuk azt amit gondolunk vagy érzünk, de valahogy mindig megfutamodunk. Annyira szeretnék okos lenni és valami biztatót mondani, hogy lelket önthessek azokba az emberekbe akiknek szüksége van rám, de valamiért mégis mindig meghátrálok. Vannak olyan élethelyzetek amikbe akarva-akaratlanul is de belecsöppenünk és sajnos már úgy érezzük, hogy bármit mondanánk is az már nem lenne elég jó. Hogy amit mondani szeretnénk  az már szavakkal nem kifejezhető. Nem adja vissza azt, ahogyan valójában érzünk. Hogy a szavak már réges-régen elfogytak... Mi meg csak hirtelen arra eszmélünk fel, hogy fél órája bambulunk ki a fejünkből a monitorunk vakító fénye előtt egy igencsak késő esti órában. Maradhatunk így. Mert lássuk be mindig jobb begubózni. Védelmet ad, és nem érhet bántódás. Vagy legalább is nem akkora. De a legfőbb kérdés az, hogy megbírunk-e birkózni majd azzal a tudattal amikor kifutottunk az időből, és már semmit nem tehetünk jóvá? Amikor azt kívánjuk bárcsak kifejeztük volna mindazt ami bennünk volt? Amikor már... nem tudjuk visszacsinálni. 

Vannak helyzetek az életben mikor elfogynak a szavak. Akkor felváltják őket a tettek, amik éppolyan fontosak. Burkot építhetünk magunk köré, hogy mentesüljünk mindazok a dolgok elől amiket az élet elénk sodor. De amikor már minden visszafordíthatatlanná válik, és mi mégsem tettünk semmit,  akkor feltehetjük a kérdést saját magunknak: Na, megérte?

[mirror-ofmyself]

Vizsgaidősuck, avagy mit kérsz karácsonyra ?- ÉLETET.

"Akkor most elkezdek tanulni. De nem ittam kávét. Magában csak úgy nem ihatok kávét, ezért megnézek közben egy Jóbarátok részt. Atyaég ez a kedvencem. Miért így lett vége ? Tudnom kell mi lesz Ross és Rachel között... ( 3x láttam az egész sorozatot.) Megnézek még egy részt, aztán elkezdek tényleg tanulni. Megtanulok egy oldalt. Mióta lett ilyen érdekes a tapétám mintája ? Hopp jött egy levelem Facebookon, erre muszáj válaszolnom. Na akkor vissza az integrációhóz... Basszus. ÉHES VAGYOK. "

És ez így megy szépen körbe-körbe. De mit van mit tenni ha az ember  élvezi a jól megérdemelt itthonlétet egy eléggé kimerítő szorgalmi időszak után nem igaz ? Bevallom a létező összes önuralmamat össze kellett ahhoz szednem, hogy akár a tételsorokra csak rápillantsak. De ez van, valamit valamiért. 

Karácsony. Igen, már megint itt vagyunk és bár elég hihetetlen, hogy majdnem hogy az imént mondtuk ki a BUÉK-ot, már lassan ismételhetjük... Az igazat megvallva eléggé vegyes érzelmekkel indulok neki az új évnek. Várom is meg nem is. Félek is meg nem is. Néha igazán vágyom arra a képességre, hogy láthassam a jövőt, de aztán jó alaposan fejbe is kólintom magam, hogy minden bizonnyal elment a józan eszem ismét. Nem szeretném látni. Mert ijesztő. Jobb az édes tudatlanság.

Visszatérve a karácsonyhoz... Már javában beszippantott az ünnepi hangulat, és kezdek arra a megállapításra jutni, hogy hamarosan eltávozok e világról cukortúladagolásban. És bár eldöntöttem, hogy igyekszem a csokoládé iránti nagymértékű vonzalmamat mérsékelten kimutatni, mint azt lehetett sejteni... nem nagyon jön össze. De persze, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom azzal nyugtatom magam, hogy most ennek van itt az ideje... Ami nem is butaság, hiszen tudományosan is alátámasztott tény, hogy ha valakit nagyon gyötör a lelkiismeret, akkor keres egy olyan magyarázatot amivel enyhítheti azt. Még jó, hogy figyeltem lélektan órán. Van értelme iskolába járni. JEEEE. 

[mirror-ofmyself]

Amikor a felhők összecsapnak a fejed fölött...

"Bárcsak". "Miért?". "Nem fair". Húsz ujjam nem  elég arra, hogy megtudjam számolni, hogy az elmúlt időszakban mennyit hajtogattam ezeket a szavakat. Nem hazudok mostanában igencsak összecsaptak felettem a viharfelhők, és nem igazán úgy fest a helyzet, hogy a közeljövőben elakarnának oszlani. Sors iróniája , hogy szeretem a vihart. :)

Van az az érzés amikor már azt érzed, hogy nem lehetne fokozni a dolgokat, hogy ennél rosszabb már tényleg nem jöhet és akkor BUMM. Kapsz egy új pofont, de még igazából az előzőből sem gyógyultál ki teljesen. És bár maga az ütés egy röpke pillanat töredéke alatt lezajlik, az utána a parázsló, égető érzés az istennek sem akar elmúlni egyhamar. Nem. Embertelenül a szemedre hányja minden egyes lüktetéssel az előtted tornyosuló gondhegyet, amit így vagy úgy de mégis csak meg kell hogy mássz. És ilyenkor jön az a rész, hogy hatalmába kerít a jéghideg félelem. Hiába takarózol be, hiába iszol forró teát, hiába öltözöl fel melegen. A nap mindegy egyes percében érzed. De mégis ellenállsz. És egyszer csak azon veszed észre magad, hogy már félúton vagy. Közben szerzel egy-két horzsolást, sőt benne van a pakliban , hogy megcsúszol és hirtelen úgy érzed mintha zuhannál. De kell a zuhanás. Mert épphogy csak megbotlasz, de akkor szembesülsz azzal, hogy valójában mennyi ember is áll melletted. Hogy mennyien szeretnek, és, hogy számíthatsz rájuk akármiben, akármikor, akárhol. És miközben mászol fel a hegy tetejére szerzel újabb és újabb barátságokkal gyarapodsz. Ezek azok az igaz dolgok amikből az ember erőt meríthet. Ha minden kötél szakad, amikor már legszívesebben visszafordulnál. Ők mindig itt vannak. Nem múlandóak. Nem halványulnak el. Tartanak amíg szükséged van rá. Többek között az ilyen és ehhez hasonló érzések miatt érdemes végigcsinálni mindazt, amit a sors eléd sodor. Amikor pedig már túl vagy az egészen, (mert egyszer minden útnak valahol vége van) és olyan érzésed támad mintha csak egy borzalmas rémálomból ébredtél volna fel, eltöltenek a jobbnál jobb érzések. Büszkeség, mert végigcsináltad, szeretet, mert bátorítottak, hála, mert tudod, hogy a segítség nélkül amit kapnál most nem itt lennél, és tudom, hogy furcsán fog hangzani de végső soron a köszönet. Megköszönöd a sorsnak, vagy bárminek amiben hiszel, mindent amit csak eddig a lábad elé sodort, mert már ilyenkor régen nem fognak számítani az akkor átélt rosszak. Benned maradnak. De már csak emlékek. És lássuk be. Ha nem kapod meg mindezeket, akkor már nem itt lennél.Nem ezen a helyen és nem ezekkel a csodálatos emberekkel, akikhez tartozol. 

Én úgy érzem most teszem meg az első lépéseket a hegy csúcsa felé. Nem mondom, hogy nem félek. Nem mondom, hogy nem kívánom pokolba az egészet. Nem mondom, hogy könnyű lesz. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a kétballábúságomból kiindulva a baleseti skálám egy erős 11-es lesz. De tudjátok mit ? NEM ÉRDEKEL. Addig amíg ilyen emberekkel vagyok körülvéve, és így állok a dolgokhoz úgy érzem semmi nem rázhat meg eléggé ahhoz, hogy nem tudjam folytatni. Hiszen nem bírom kikerülni. És nem is akarom. Szóval gyere csak vihar, nem kell esernyő. Max elázom. Na és ? :)

[mirror-ofmyself]

Egy kis rúzs, egy kis parfüm.

Azt hittem más lesz. Hogy majd szépen minden, egy varázsütésre megváltozik. De ez nem így megy. És soha nem is fog. Nem fog addig bekövetkezni amíg mindenki majd saját maga nem ébred arra rá, hogy mi is a hibája. Az a gond az emberekkel, hogy mindenki túl elvakult, ahhoz, hogy szembenézzen a saját tükörképével. Persze ez mindennapos dolog egyébként. Egy kis rúzs, egy kis parfüm. Najó, fiúk esetében hajzselé. De az eredmény ugyanaz: csak nézünk, de nem látunk. Olyan könnyedén elsiklunk a lényeges dolgok felett, hogy szinte már fáj. Pedig ha egyszer, igazán az emberek a tükörben a saját lelkük legmélyét látnák…zokogva rohannának el onnan. Igen… még én is. És a leges-legmegdöbbentőbb az egész mai világban az, hogy amikor a legtöbb szükség lenne az összetartásra, akkor hullik minden darabokra. És jaaaj de tudja mindenki mondani, hogy “ez így nagyon nem jó”, hogy “ezen változtatni kell”, hogy “ez már kibírhatatlan”. És ? Ezek csak szavak. Nem marad nyomuk a világban. Senki nem jegyzi fel őket. Nem veszik fel kamerára, nem örökítik meg. Kimondjuk őket. Visszhangzanak egy darabig. Aztán néma csönd. És kezdődik minden elölről. Sokszor megfordult már a fejemben az, hogy az emberek szándékosan követik el a hibákat csak, hogy tovább szenvedhessenek. Persze van aki nem tanul elsőre, se másodjára…jó lehet ezt fokozni. Van akinek több idő kell, hogy benőjön a feje lágya. A helyzet számukra mégsem reménytelen. De mi van azokkal az emberekkel, akiknek látszólag soha se fog ? És ami a legijesztőbb… Egy apró szikrát sem látunk a tekintetükben annak jeleként, hogy “tudom, hogy ez a hibám, de változtatni akarok rajta”. Küzdünk velük egy darabig. Mert szeretjük őt. És ami a legfontosabb: akarjuk, hogy jobb legyen. De egy idő után belefáradunk és szépen, lassan letesszük a csatabárdot.