reggel magamtól keltem hét körül. tegnap is elfáradtam, de még annyira észnél voltam, hogy lefeküdjek. annyira viszont nem, hogy ne faljak
eszembe jutott, hogy a katakombánál mondták, hogy a jegy egy másikba is érvényes. rákerestem és foglaltam helyet a tíz órai vezetésre. megreggeliztem, ami leginkább a száraz kenyér ütemes magamba diktálása volt, bepakoltam, elmosogattam. fél kilenc körül elindultam és elmentem a katakombához
ez sokkal kisebb volt, mint a másik, de legalább olyan érdekes. a vezető beszélt arról, hogy csak csontokat helyeztek el a fülkékben, mert így több ember fért el. arról is, hol végezték a testek kicsontozását. ha jól értettem, a gazdagoknak a fejét beillesztették a fedlapba. öten voltunk és azt mondta, nem néz oda, fotózhatunk. jártunk még a templomban, amit a katakomba fölé építettek, a temetkezési adományokból és mutatott egy hatalmas betlehemet. ami nagyon érdekes volt, hogy volt egy cigány asszony, akinek a kosarában eszközök voltak, amik majd a keresztről való levételhez kellenek. pár hete láttam először egy foghúzóhoz hasonló eszközt a kereszten, meg itt, Nápolyban többet. gondolom, a szegeket húzták ki vele a keresztfából
utána már csak bóklásztam az óvárosban, néztem az árusok kínálatát. ettem kicsi pizzát, lángostésztájú pizzát, sütiket és fagyit. mindent, amit szerettem volna
többször is kilukadtam a dómnál. nemsokára ifjúsági világtalálkozó lesz Rómában, a város tele van fiatalok csoportjaival mindenféle zászlókkal. sokszor hallottam őket énekelni, zenélni és táncolni templomok előtti tereken. különleges hangulatot adtak mindig. a dómban bementem egy oldalkápolnába, ahol nem volt világos, kell-e jegyet váltani. vettem egy kulcstartót, amit a munkahelyi kulcsomra tervezek feltenni, hogy emlékeztessen az útra és hogy sok mindenre vagyok képes
vettem még egy citromos zoknit. alapvetően a limoncello miatt citromos minden, de nekem Pompeit jelképezi és azt, mennyire legyőztem magamat, a szorongásaimat és a félelmeimet Nápolyban
ma sokat gondolkodtam azon, mit jelent nekem a józanságom. mondják, hogy új élet és én is használtam ezt, sőt, a születésnap szót is. ma viszont úgy éreztem, nem egy új, teljesebb életet kezdtem, hanem egy örömtelenebbet. legalábbis nem találtam azt a nagy ahaélményt, hogy akkor most boldogabb lennék vagy élvezném, hogy visszakaptam az életemet és az irányítást és nálam lenne a kontroll. azon gondolkodtam sokat, mások hogy vannak ezzel, miben ad nekik új életet a józanság. ott még nem tartok, hogy azon gondolkodjak, én hogy tehetném teljesebbé az életemet, csak ott, hogy megfogalmaztam a különbséget aközött, hogy a józan élet folyamatos lemondás és küzdelem és aközött, hogy új lehetőségek alapja
azt hiszem, kihasználtam a mai napot. csináltam mindent, amit még szerettem volna. lazán bóklásztam, nem görcsölve azon, merre kellene menni, alig néztem a térképet. a katakomba mára kiváló ötlet volt
mikor elfáradtam vagy azt éreztem, túl sok az inger, leültem, rágyújtottam. figyeltem, hogy eleget igyak és sokat legyek árnyékban
öt órával a gép indulása előtt kiértem a reptérre, de nem azért, mert menekülni akartam a városból, hanem mert a városba való bejutásom annyira kalandos volt a reptéri buszra várók tömege miatt, hogy szerettem volna időt hagyni magamnak
gondoltam rá párszor ma, hogy huszonnégy óra múlva ilyenkor mit csinálok majd, de az is inkább kíváncsiság és a realitáshoz való kapcsolódás volt. az pedig eszembe sem jutott, hogy egy hét múlva a melóban mi vár rám
most az látszik, képes vagyok utazni. de alapvetően nem vágyom most másik útra. szeptemberben megyek anyával Milánóba, ugyanígy négy napra, azzal az idei évet teljesítem is. az eddigi években sokkal többet utaztam, de nincs hiányérzetem, amiért idén ez volt az első utam
holnap fogorvos, szupervízió. találkozom elvileg anyával is, de hajlok arra, hogy lemondjam. szeretnék megérkezni érzelmileg és fejben is
