Válogattam
anyám rám maradt 20 doboznyi papír lomját. Ez csak a papír. Ki kell válogatni mert minden össze van hányva benne. Hivatalos iratok, számlatömbök, levelek, fotók, emlékek, újságkivágások, szórólapok, pénz és ki tudja még mik. Rengeteget jegyzetelt, írt, főleg arról, hogy én milyen bűnöket követtem el, mennyi fájdalmat okoztam neki, milyen rondán viselkedtem. Soha, egyetlen feljegyzés sem történt azokról a dolgokról amiket tettem érte. Egy sem. Soha kétsége nem volt a felől, hogy én (több esetben mások is) a „bűnösök” a dolgok rossz alakulásában. Ha jól alakultak, az az ő kizárólagos érdeme volt. Talán a legelképesztőbb az a levél volt, amit születésnapomra írt. Ezt nem kaptam meg, nem adta át, de nagyon sok ilyet kaptam tőle. „Drága kislányom! Nagyon boldog születésnapot kívánok és kérlek, ez alkalommal engedd meg nekem, hogy elmondjam, hogy nekem mi fáj.” és elmondta két oldalon, hogy geci vagyok. Tegnap azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen tényleg csoda, hogy nem bolondultam meg jobban. Volt amikor öngyilkos akartam lenni. Elég komolyan. Mert ez a fájdalom, elégedetlenség, számonkérés, kritika, felelősséghárítás, tagadás, manipuláció, és hibáztatás, ez át meg át szőtte az életemet, és azt hittem sosem lesz vége. De vége lett. Csak nagyon lassú a gyógyulás, talán sosem fogok igazán meggyógyulni. Nem tudom, hogy lesz-e olyan, hogy igazán mélyen bízni tudok valakiben. Bármelyik, de tényleg bármelyik jelenség a felsoroltak közül, ha megérzem, magával rántja az egész, sok évnyi szart. De ez nem jelenti azt, hogy sosincs igazam benne, hogy valaki tiszteletlen vagy szeretetlen velem. Inkább valami rémületről van szó, és arról, hogy az átlagosnál jobban magamra veszem ezeket és hátralépek, védekezek, vagy támadok akár, túlreagálom. Próbálom nem ezt tenni, de nehéz. És hát, elképesztően finom érzékelésem lett a narcisztikusokra. Akartam is írni egy (újabb) bejegyzést a gyáva narcisztikus jelenségről. mert szerintem fontos, hogy ne csak a grandiózus narciszokat véljük felismerni, sőt, hogy a narcizmus fogalmáról árnyaltabb képet kapjanak az emberek. Sokat segít. Anyám levelei már nem ütöttek szíven. Az ütött szíven, hogy hogy bírtam ki, hogy éltem túl az állandó stresszt és állandó rettegést. Mert, hogy volt, azt nem tudom elfelejteni. Ezzel együtt, minden elismerésemet is megkapja anyám, mert különleges, tényleg különleges egyéniség volt, és neki is köszönhetem magamat. Azt gondolta, hogy nagyon szeretett engem. Ezen gondolkodtam tegnap éjjel, hogy azt gondolta, hogy nagyon szeret. Mégsem tudott engem pozitívan látni, megelőlegezni bizalmat, megértést, jóindulatot, nem tudott velem szembe elfogult lenni. Mindennek én voltam az oka. Szerintem ő szerinte én – biztos, hogy ez sehogyansem egészséges.
Azt is írta az egyik feljegyzésében, hogy ha majd megöregszik és segítségre szorul, már előre sajnálja magát, hogy mi lesz vele. Hát, mi lenne? Járogatok hozzá az otthonba, gondozom, etetem, rendezem a dolgait. Ha nem kínoz, az én szeretetem határtalan. Azért jó, hogy nem lettem öngyilkos. Nem hittem benne, hogy valaha is lesz máshogy. De lett.
