#nemvicces

[valogataskazetta]

sugarzo hat het ele nezunk.

[dragonfly-forevertakephotos]

Az ember nem jön rá milyen felszínesek is a körülötte lévők míg picit el nem távolodik tőlük és csendben nem marad.

[extraordinarymreast]

Én csak annyit szeretnék kérdezni, hogy hová tűnt Kohn?

Hiába próbált kérdezni valaki a kiskőrösi fideszes lakossági fórumon, maga ifj. Lomnici Zoltán hallgattatta el

„Minket ne zavarjon meg kérdésekkel.” A Békemeneteket is jegyző CÖF-szakértő még meg is szavaztatta a közönséggel, hányan nem akarják hallan

Egy kibaszott szovjet viccben élünk!

[eletcsilla]

Agro trend

(innen)

[taktaharkany]

Dombóvári István nem vicces.

[furacska]

FELESE TRÉFA

Hát, pár lófasznyi évecske alatt hogy meg tud változni az ember kilátása a dolgokra, a mindenféle emberek kilátása, a mindenféle dolgokra! Olvasom néha egy András nevű félismerősöm, akármicsodám megszólalásait a közösséginek mondott térben, és kiszámolni hiába próbalom, hogy a korábban számomra, és vélhetően számára is tök ismeretlen legújabb nézőpontjai honnan jöhettek. Vannak ezeknek az újszerű nézőpontoknak politikai színezetei is, de kulturális, identitást érintő színei is számosak, és nyoma egyiknek se volt korábban. Négy évnyi nembeszélésünk elég volt ezekhez a hangsúlyos új tónusokhoz, a kifejlődésükhöz, az András életébe való megérkezésükhöz! Hát egy kicsit nem figyelek oda, András nem is András már többé, nem AZ az András! Hát ha egy és ugyanazon asztalhoz ülnénk most valami oknál fogva, kezdhetnénk elölről mindent, és nem csak az újabb kiadású András miatt lenne muszáj ez az elejétőlkezdés, hanem az újabb kiadású saját magam miatt is. Négy szaros kis évecske, csak négy, és nem ismer az ember a világra, a sajátjára, meg a másokéra se! Persze jó sok igénybevehető naptári nap ez, ami évekből négy csak, s az összes ilyen napokra szüksége lehetett Andrásnak ehhez a valamekkora mértékű átváltozáshoz, ugyanakkor meg a kevesebb is több volt nekem, az elégnél több jóval, egy hasonló, bár egész más irányú folyamatban való részességhez. Egy kis ez itt, egy kis az ott, és készen van minden, tök készen, tehát elég lehet néhány a ”megfelelő” pillanatokból is, napokra se feltétlenül van szükség! A lényeg, hogy jönni nem láttam, se az egyik átrendeződést, se a másikat, se Andrást nem láttam jönni, se ezt, aki a helyembe jött, hát nem tudtam ezzel a jelennel számolni abban a múltban, és most meg azt a múltat hiába próbálnám csak kiszámolni ebből a jelenből, nincs az az egyenlet! Hát ilyen tréfa ez az idő múlása, hát ilyen folyton félkész, ilyen alig érthető, ilyen alig (se) vicces!

[magnesesseg]

Igazából soha senkivel nem akartam találkozni a tumblrről. Soha semmilyen felismerhető fotót nem akartam feltölteni magamról, nem akartam összekötni Instagram-fiókkal, vagy megosztani bármi olyat, amiből esetleg ki lehet logikázni, hogy ki lehetek, vagy elvezet hozzám valami szál. Még azt is huszonötször meggondolom, hogy amikor munkáról, suliról, foglalkozásról írok, milyen mélységben írhatom körül, mert máris belekerülök egy leszűkíthető keretbe, amiből már biztos könnyű azonosítani valahogy. Ez azért túlzás, mert egyáltalán nem ilyen egyszerű, de miután elég sok történetet osztottam meg magamról, az életemről és annak nyüves történéseiről, valóban azt szerettem volna a legkevésbé, ha magára ismerne egy történetem szereplője és zokon venné, vagy rám ismernének az ismerőseim, egy családtagom, egy munkatársam, bárki. Most, hogy így összegzem, meg visszagörgetek, elég meggondolatlanul, de tulajdonképpen eddig a Tumblr volt az én túlon túl őszinte naplóm, amire jól esett néha bármilyen reakciót kapni, hideget vagy meleget, bár az előbbiből szerencsére kevés jutott ki, egészen eddig.

Szilveszterkor néhány perccel éjfél után hatalmas szelfizésekben tört ki a bandánk, készült vagy félszáz fotónk mindenféle barom effektekkel, és kellő alkoholmennyiség elfogyasztása után bátorkodtam ide is feltölteni egyet, mert egyrészt túl sokat nem engedett láttatni belőlem, gyakorlatilag akárki lehetett volna, másrészt, pont előtte kaptam néhány jófej üzenetet privátban meg anonban is arról, hogy szeretitek olvasni, amit írok, szóval a sokadik pezsgő után én balga felbátorodtam és nyomtam az uploadot. Mi meg csörögtünk tovább hajnalig annak rendje és módja szerint, valamikor hazaértem és perceken belül el is aludtam. Mire felkeltem, már önálló életre kelt az egyébként tök ártatlan és jellegtelen fotóm a pofámról, meg az "instaeffekt" napszemüveggel, amit még én tettem rá. Persze jött néhány pozitív reakció, aminek a hájjal kenegetett egóm örült, meg akadt olyan, amire csak legyintettem, majd rögtön ezek után megláttam a reblogot, amin az arcom van átphotoshoppolva (nem kell fejvesztve nyomozni meg keresgélni, csak ilyen mouth eyes meme, a szemeim helyére került a szám, szóval másnak semmi izgalmas, csak nekem sértő) és azóta is úgy érzem magam, mint akit leforráztak. Konkrétan megijedtem ettől az egésztől itt.

Nyilván, aki kimegy a napra, számoljon vele, hogy meg is éghet, ez tiszta sor. De amikor görgeted a dasht, és szembejön a pofád kiparodizálva, azt az érzést úgy újév első napján (meg igazából máskor sem) nem kívánom senkinek... Szeretném hinni, hogy nem volt benne semmi rossz szándék, meg gondolom fogjam be, ne rinyáljak, nincs is itt semmi látnivaló, de nekem sokkal több volt ebben egy szar poénnál. Magába foglalta és megtestesítette a valaha kapott összes negatív beszólást, hozott magával egy jó kis gombócot a torkomba meg görcsöt a gyomromba, ami azóta sem akar múlni. Én ehhez gyenge vagyok, vállalom, megborultam. Minden emlékemet visszahozta az általános iskolás gúnyolódásokról, megint úgy éreztem magam, mint hatodikban, amikor az egyébként tényleg vicces és szeretett osztálytársam felrajzolt a táblára, én meg ott néztem minden előnytelenségemet a zöld háttérre krétával kivetülve, és bőgtem azon, hogy más emberek ilyennek látnak. Minden bántás meg bullying itt volt előttem megint. Eszembe jutott, amikor egyszer, több évvel ezelőtt, munka után többtucat üzenet meg értesítés fogadott, mikor ránéztem a telefonomra, mert valami barom feltöltött rólam egy képet a méltán híres Pesten hallottam csoportba, és mindenki írt, hogy nézd már, ez te vagy, szedesd már le. [Egyébként már akkor is kurva érdekes voltam ám: felnyitottam a laptopot egy külvárosi buszjáraton, mert épp valami very urgent lófaszt kellett intéznem a pokolbéli munkahelyemnek, és hát (amúgy tényleg?) ki látott már olyat, hogy BKV-n, ráadásul buszon laptopozik valami nyomoronc, szóval az is ilyen vicces volt, csak én azon sem röhögtem.] 

De tovább megyek: valahol kibaszott félelmetesnek is találtam, hogy valaki lement a gépére egy képet, amin én vagyok, ott tárolja valami eszközén, gondolom még most is, külön emiatt megnyitja a képszerkesztőt és ott hosszú perceket tölt azzal, hogy egy neki idegen, teljesen átlagos és hétköznapi ember fotóját barmolgassa, ott körözzön az egérrel a pórusaim felett. Azok nem csak pixelek, hanem bassza meg, én vagyok. Épp az én pofámat montírozod, ember... Esküszöm azt érzem, mintha bejött volna valaki a lakásomba, amíg nem voltam itthon, kiborítgatta a fiókjaimat, aztán továbbment. Nem vitt el semmit, nem tett nagyobb kárt, csak itt járt és szétpakolt anélkül, hogy hívtam volna.

Köszönöm, hogy elnézést kért és kérésemre törölte a képet az illető (és megértők voltak a rebloggolók is). Nem haragszom, de attól még masszív zokogás mellett főztem le és szörcsöltem fel a január elsejei kávémat, pedig már jó régóta azt hittem, hogy nem sírok olyan könnyen. Előre szólok, hogy nem érdekelnek majd azok a reakciók, amik arról fognak szólni, hogy túlreagálom, mert rossz emlékű szitukat juttatnak eszembe, amikben ahhoz sem volt jogom, hogy rosszul essen valami, mintha valakinek el lehetne döntenie, hogy mi eshet szarul és mi nem. Ez a helyzet velem meg a túlérzékenységgel, én is jobban örülnék, ha ez inkább másban lenne tetten érhető, haha, de ez van. Ez az egész miliő emiatt kicsit pocsékabb lett nekem, és már nem is annyira elviselhető, éppen ezért nincs már túl sok kedvem perceket áldozni rá az életemből. Lehet velem vitázni közéletről, nézeteket ütköztetni politikáról, kizökkenteni a meggyőződéseimből, nem egyetérteni világnézeti kérdésekben, összekülönbözni témákról, sőt, valahol ezért is voltam itt, de ez... ez így mi volt, tényleg? Ez ellen semmi fegyverem és tök védtelen vagyok, nincsenek érveim és szavaim, még csak értelmes reakcióim sem, erre a gúnyra aztán igazán semmi okot nem adtam és válaszom is csak annyi van, hogy feltartott kézzel feladom.

Első lépésként letörlöm az appot, az itt elbaszogatott időt pedig igyekszem hasznosabb tevékenységre cserélni a jövőben, és ha rám hallgattok, ti is így cselekedtek, de ha már itt vagytok, please, legyetek kegyesebbek azokkal, akiket megviselnek a tököm vicceitek, akarom mondani: “vicceitek”, mert lehet, hogy nektek piti kis semmiségnek, apróságnak, heccnek tűnik, de azért a sértettben dolgozik meg visszhangzik az rendesen. Mindegy, a leckét megtanultam, örülök, hogy megúsztam ennyivel, visszahúzódok a csigaházamba és most egy kicsit el. Pá.

[marsyyas]

... (ízetlen, de vicces)