2019 február 11., hétfő.
Tegnap este feküdtem álmatlanul és hallgattam az esőt. Mindig szerettem azt a zajt, ahogy a cseppek tompán kopognak a tetőn, tak-tak-tak, mint a szívverés.Ki vagyok èn? gondoltam akkor. Mindenkinek az, akinek látni akar engem.A beszorult madárnak, amit egyszer kiszabadítottam egy csatornából, és ami aztán a legközelebbi bokron megpihenve énekelni kezdett nekem, én voltam a megmentő. A lúzer, primkó, randa tinipicsának, aki sokáig próbált megszerezni, én voltam a flegma fasz, aki nem akar szóbaállni vele. A régi irodalomtanáromnak én voltam a deviáns, aki sosem figyel oda, aztán mégis félmosollyal nyugtázta, hogy verseket firkálok a füzetem szélére. A főnökömnek én vagyok az élmunkás, a farmersommelier, az öreg szekusnak a jóarc, aki reggelente hajlandó vele 1-2 szót váltani úgy, hogy nem nézi egy darab szarnak, másnak meg a fura, aki annyi hülyeséget beszél, és látszólag fullba nyomja a kretént.Pedig èn vagyok az eső.És én vagyok a föld, amit a cseppek eláztatnak.És az erdő, és a fák között a sötétség, meg a nevetés nyáron a parkban és a sóhaj egy nehéz munkanap végén. Élek ès bennem él minden pillanat, amit valaha megtapasztaltam.