2016 utolsó napján futottam életemben először 20 kilométert. Teljesítményként mondhatni elvárt alapszint, minden ismerősöm, aki fut, rég bármikor lenyom egy félmaratont, bármikor és rég, tényleg, én meg még tavaly ilyenkor is rettegtem a gondolattól, bonyolítva az önutálkozó reakcióval, hogy már miért kéne félni tőle, egyáltalán minek ügyet csinálni ebből. Tavaly december 31-én délelőtt viszont az akkori penzum 10 kilométerről visszaérve a ház elé azt kérdeztem magamtól (_mintegy a magam számára is váratlanul_), mi volna, ha elhalasztanám a pillanatot, amikor megkönnyebbülten beugrom a zuhany alá, inkább csak továbbmennék a Baldock Roadon és dupláznék, és végre valahára kipróbálnám, milyen is az, amin rég túl kellett volna esnem. Izgi volt, kis, másnak unalmas, nekem fontos privát izgi, azon első alkalommal valószínűleg az őszinte hökk tolt meg hátulról, hogy ez nekem is megy, majd, sanda kis mosoly, hogy azért mégis csak győzött a _nem szokta a p. a szántást_, körülbelül két órát aludtam ebéd után. Januárban aztán minden héten futottam hármat, így kezdtem bele a februárba is, de a hónap második felére annyira megcsömörlöttem az útvonaltól, hogy maradam a heti egynél. Pedig kimondottan jól tűröm a montóniát.
Tegnap jött el a napja, hogy kiérdemeljek egy ilyen medálkát. Ha otthon vagyok, vélhetőleg a vivicittán húzom be egy hónappal ezelőtt, így azonban az élet úgy hozta, hogy egy Letchworth-kerülő kihívás vette el ezt a maradék kis szüzességemet. Az időm nem jó, nem is rossz, 2:13, bár egyszer megálltam inni, egyszer pedig rossz felé kanyarodtam.
Hanem utána elterülni a füvön, az. Azért érdemes volt megszületni.
