#ravatal

[egy-lany-blogja]

A ravatalnál álltam tudtam utoljára látlak,

Az utolsó utad volt az,most a sírodnál várlak.

Könnycseppjeim áztatják a koporsódnak földjét,

Hangos zokogásom veri fel a temetőnek csöndjét...

Vits

[imyourlittlemoongirl]

Ez nem egy depis gondolat lesz, ez nem önsajnáltatás, ez filozofálás. Feküdtem a kádban és elmerültem a gondolataimban. Valahogy asszociáltam a helyzetem miatt a 13 okom volt c. sorozatra. Lenéztem a lábamhoz, a kád végében sorakoztak a borotvák és egyszer csak átfutott az agyamon, hogy végül is milyen közel is áll hozzánk a halál... Körülbelül úgy fogalmaznék döntésekre áll tőlünk a halál. Ez nem egy olyan dolog ami időben mérendő.. ez azon áll, hogy mit döntünk és az idő már csak akkor kérdéses ebben a dologban, hogy milyen gyorsan vagyunk képesek dönteni benne... Na szóval nem is ez a lényeg, hanem, hogy hirtelen ahogy becsuktam a szemem, kívülről láttam magamat, ahogy fekszem és a vér ömlik mindkét csuklómból, ahogy a víz pirossá válik. Aztán az jutott az eszembe vajon amikor már elájultam a vérveszteségtől és végül meghaltam, mikor találnának rám.. mennyi ideig lennék halott amíg valaki bátorságot kapna, hogy benyisson, hisz nálunk a fürdés elég privát.. senki sem járkál ki és be. Aztán újabb filozofálás tört rám. Azon gondolkodtam, ez az aprócska tett, hogy valaki pengét ragad és önszántából végez magával, ez mekkora lavinát indít el. Gondoljuk csak végig, ahogy a régi barátok ismerősök megtudják, hogy meghaltam. Egyből mindenki erről beszélne.. vajon miért? miért csinálta? Valaki azt mondaná, a volt barátja miatt, ő tette ezt vele, talán meg is utálnák érte, talán a háta mögött mutogatnának rá, vajon neki hogy esne mindez? És lenne aki azt gondolná otthon volt valami probléma.. vagy kilátástalannak látta az életét. Az emberek képesek lennének jobbnál jobb pletykákat gyártani. És most jön a legfontosabb kérdés.. Mi történne azokkal akik szerettek engem? Na? Hirtelen az jutna az eszükbe, hogy bár megtettek volna többet értem, bár megadták volna amire vágytam csak amíg éltem addig nem volt annyira fontos, mert magával értetődőnek vették, hogy ott vagyok és élek. Bárcsak bárcsak de már mindegy lenne.. Hirtelen azon gondolkodna a testvér, hogy bár több időt töltött volna a testvérével. Hirtelen olyan semmis dolgok jutnának az eszébe, miközben sírna, hogy bár beengedett volna a szobájába, hogy játszhassat vagy bár megengedte volna, hogy elmenjek vele ide meg oda... bárcsak bárcsak.. de már mind felesleges gondolat lenne. Az utolsó szerelme azon gondolkodna, mit tehetett volna másképp, sosem engedte volna el, sosem akarta volna, hogy ez történjen.. sosem csalta volna meg hisz szerette... bárcsak bárcsak de ennek is már semmi értelme nem lenne.. És végül ott állnának az emberek a ravatalomnál. Látnák a fehér bőröm, a kezem ahogy egymásra rakva pihen a mellkasom alatt, a beesett szemeimet és azt milyen csinosba öltöztetett a temetkezési vállalkozó. Rám se bírnának nézni... túlságosan fájna az nekik, hogy mennyire fiatalon haltam meg. Egyszerre éreznék a sajnálatot és a saját életük féltését, mert én tudom milyen ott állni. Azon gondolkodni, hogy itt fekszik egy test, ami egyszer mosolygott, sírt, szeretett, utált, könyörgött, nevetett, táncolt, énekelt... És most mi maradt számára? A hideg föld.. Aztán az is eszükbe jutna, hogy már csak egy test, de hol van Ő? Mármint a lelke.. mi lett vele? Hisz ő VOLT és most NINCS... Aztán kinyitottam a szemem kiszálltam a kádból és megtörölköztem..

[luminousthread]

Idő - Ravatal

Borzongató hófelhőként elkúszik fejünk fölött az idő. Ahogy növünk... sokan egyszerűen beszürkülünk. Valahol, ott mélyen belül. Elveszítjük életünk tüzét? Unalmassá válunk? Hátrahagyjuk az örömöt? Hová tűnik ifjonti hevünk, önfeledt viháncolásaink, amikor még egy vicces kép számított a legfontosabbnak? Érdektelenné válik a mindenség. Fókuszpontunk kifordul méhéből és megszületik az ego. Valahol itt kezdődik a felnőtté válás. Én én én én én. Én diplomám, én állásom, én albérletem, én karrierem, én párom, én jövőm, én tervem. Én akarom. Az a fontos, amit akarok, vagy az akaratom a fontos? Hová tűnik a régi ifjúság, a szép évek, amikor két vizsga között semmit sem láttunk fontosabbnak, mint habzsolni az életet? Miért nem azzal a kirobbanó energiával ébredek most, megkövült agg elmével? Biztos törvényszerű ez? Csak a fiatalság szép, a többi büntetés? Az érettséggel automatikusan együtt kell járnia a szürkületnek? Vagy lehetséges, hogy ez is csak a mi agyunk szüleménye? Pedig vannak középkorú csodalények, akik megmaradtak csibésznek. Rájuk mondják, hogy “ akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek” . 

Érdekes elképzelés. Ugyanis, ez nem azt jelenti ezen személyekre nézve, hogy fejlődési rendellenességgel élnek, vagy, hogy lelkileg deformáltak. A komolyodás eszménye végső soron a modern társadalmunkat mérnöki asztalon megtervező agytrösztök gondos logisztikájának végterméke. Mert, ha 30 fölött rájönnénk , hogy ugyanolyan gyermeki ártatlan hálával és határtalan örömmel is élhetnénk a nagy betűs életnek nevezett plazmafolyamot, akkor ez az egész ketreces tartás összeomlana. Pedig a felfogáson múlik, hogy egy elfuserált kirándulás mókás kaland vagy szörnyű tragédia, tudunk-e örülni még magának az életben maradás izgalmának,  vagy pedig örökké elégedetlenek leszünk és kátrányba burkoljuk a napot. Üldözhetünk bármilyen sikereszményt, élhetünk az Olimposz tetején is. Ha nem tartod csodának, hogy ma reggel is élhetsz, ha nem tudod megérteni tulajdonképpen miért is nincsen semmi bajod, akkor az egész időd kárba veszett. Ez a gyerekek titka. Ítéletmentesen rácsodálkoznak a földi életnek nevezett anomáliára. 

Buddha gyönyörködött a virág létezésén és nem akarta leszakítani azt. Tudata korlátlanul keringette az információt. Nem akarta birtokolni az anyagot. Nem csatorna az a cső, ami nem engedi átfolyni az vizet, hanem egy ponton az utat eltorlaszolva feltartja, majd víztározóként gyűjti azt. Ezt tesszük mi is. Benőtt fejünk lágya táján. Halálosan rettegve lopjuk az időt, ami valójában soha nem is volt a miénk. Vissza menni a múltba? Én biztosan nem. Már alig vártam, hogy végre felnőjek és végleg hátrahagyjam az a kietlen fekete lyukat. Ahol szem fészek melege, sem melengető nap, sem tenger moraj, sem madárcsicsergés nincsen. Hiányolni a fiatalkori boldogságot?  Néha azon töprengek, én talál soha nem is voltam az. Siratni a régi szép időket? Nekem talán sosem volt olyanom. 

Most majd lesz.