Akár egy lovat is meg bírnék enni.. - I could eat a horse...
A biztonságba vetett hitet rázta egész Európában a nemrég kitört lóhús botrány. Európa közel 20 országában bukkantak nyomára annak, hogy a marhahúsként árusított húskészítmények valójában lóhúst tartalmaztak, és így jutott belőle bőven a mélyhűtött lasagnatól az iskolai menzák bolognai spagettijéig sok mindenbe. Hiába a nemzeti élelmiszer-ellenőrző hatóságok fellépése, az EU jogszabályok és a cégek felelősnek mondható azonnali reagálása, a botrány tovább terjed.
Trust in safety is being shocked in Europe with the current horsemeat scandal. In over 20 countries it has become clear thatbeef products contain horsemeat. Significant amounts of horsemeat have been detected from frozen lasagne to spagetti bolognaise served in schools. In spite of the immediate action of national food safety authorities, the existence of EU regulations and the prompt and mostly responsible actions of the companies, the scandal seems to grow further.
A gumicukortól a vesepecsenyéig naponta újabb és újabb termékekről derül ki, hogy lóhúst tartalmaznak.
A hírek szerint a lóhús az EU által ellenőrzött, minden szempontból megfelelő színvonalú romániai vágóhídról került ki és így nem hordoznak élelmiszerbiztonsági kockázatot. Mi akkor az igazi probléma?
A problémának négy szintje van. Először is a fogyasztó nem szereti, ha kiszolgáltatott. A megvásárlással szeretnénk azt hinni, hogy egyben kontrolláljuk is a folyamatokat. Pedig ez óriási tévedés. Kontrollálni mindenekelőtt a logisztikai lánc minden elemében történő nyomon követéssel, szoros ellenőrzéssel, a vállalatok működési transzparenciájának követelésével lehet, és csak ezt követi a fogyasztói szervezeteken és egyéni fellépéseken alapuló kontroll. Becsapásként éljük meg, hogy ha nem azt esszük, mint amit vettünk.
A második probléma lélektani. Miközben minden élőlényt egyformán kellene tisztelnünk, mégis, ha kultúránként változó módon is, de létezik egyfajta rangsor az állatok között. Ebben megbecsülés és főleg élelmiszerként történő esetleges felhasználás szempontjából a ló összehasonlíthatatlanul becsesebb helyen áll, mint a marha. A lovaglás, a lovassport, a lótartás képei az emberrel való egyenrangúságot tükrözik, márpedig ki enné még a társát? Mégha lehet is lóból készült élelmiszert kapni, a lóhús fogyasztása jobbára főleg az idősebb generáció számára a háborús emlékeket idézi.
A harmadik természetesen állategészségügyi. Nyilvánvalóan, más előírások vonatkoznak a szarvasmarha, illetve a ló tartására és húsfeldolgozására, így a megfelelőségi vizsgálatok sem feltétlenül azonosak.
A negyedik probléma pedig kommunikációs. A cégek rendre azt a hibát követik el, hogy megnyugtatni akarják a fogyasztókat, nem pedig tájékoztatni, mégpedig azonnal. A problémát nem kisebbíteni kell, hanem megmutatni, mik azok az azonnali lépések, amiket az érintett cég már megtett, és mit tett a cég már most azért, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. Mindennek a kulcsa pedig a - jogi felelősséggel nem összekeverendő - kommunikációs felelősség. Ilyen formában tehát korainak és felelőtlennek tűnik az ügyben többek között érintett Nestlé állítása, miszerint “Nem élelmiszerbiztonsági kérdésről van szó, hanem arról, hogy a termékek félrecímkézése révén azok nem elégítik ki a fogyasztók velünk szemben támasztott, magas szintű elvárásait.”
megjegyzés: A szerző vegetariánus így (tudtával) sem marha-, sem lóhúst nem fogyaszt
From jelly beans to kidney pies a regular daily list appears of possible “contaminated” meat. At this stage, reports claim that the horsemeat is from a slaughterhouse in Romania, regularly controlled by the EU, meeting all the relevant criteria. So where is the problem then?
There are 4 layers to the problem. First, the consumer does not like to feel vulnerable. Upon buying we like to believe that we gain control as well. However, this is grossly not true. Control is primarily through identification and traceability in each stage of the supply chain, through strict check-ups, demand on the operational transparency of the companies and then, finally, through the consumers stepping in individually and through consumer protection organisations. We feel being deceived if we do not get what we paid for.
The second problem is psychological. In theory, all living organisations should be equally respected, however, depending on cultures, there is a kind of order among the animals. Within this list, the horse is much ahead of beef in terms of respect and inappropriateness for food. Horse riding or keeping horses reflect equality between the human being and its four leg companion. Who would eat their friend? Even if horsemeat products are available, their consumption brings bleak memories from the war.
The third is clearly health related. Obviously, there are different preconditions for keeping beef or horse, their husbandry and processing is vastly different, so is their compliance prerequisites.
The fourth problem is that of communication. Companies tend to make the usual same mistake: they want to calm the consumer down, instead of informing them. Problems are there not for being minimised but rather to show what immediate steps have already been done and what the company is currently doing to prevent any such occurrence in the future. The key to all of this is being responsible - not in legal terms but in the communication sense. With this respect it seems premature and lacking responsibility when Nestle posts on their website: “There is no food safety issue, but the mislabeling of products means they fail to meet the very high standards consumers expect from us”
comment: The author of this blog is vegetarian and therefore, presumably, does not eat any beef or horsemeat.
Ha közelgő veszélyt látunk, mi a felelős magatartás: felhívni rá minden érintett figyelmét, vagy éppen - bízva abban, hogy nem lesz vész - csendben maradni. És mi van akkor, ha magasrangú politikus szembesül ezzel a dilemmával és a kérdés akár az egész országot is érintheti? Mond-e valamit ilyenkor egy felelős politikus, és mérlegeli-e előzetesen szavai súlyát? A dilemmákat és egyetlen kimondott szó súlyát Anglia élhette át az elmúlt héten.
If a threat is in sight, what is the responsible attitude: draw the attention of everyone affected or, just the opposite - keep in silence, hoping that the danger will silently go away? And what if a high rank politician faces this dilemma, with an issue that might affect the whole country? Does a responsible politician say anything in such a case and do they balance the weight of each word? Last week, the UK faced such dilemmas as well as the weight of one single word.
Bár a benzinpánik lecsengett, Angliára azóta rájár a rúd. Alig egy héttel a benzinhiány után mától itt az újabb, ezúttal valós hiányról szóló hír. Anglia déli és keleti részén szigorú locsolási tilalmat rendeltek el. A “locsolócső tilalomnak” nevezett intézkedés 20 millió fogyasztót érint és tiltja a kerti locsolást, halastavak és szökőkutak feltöltését, a külső felületek slauggal történő tisztítását. Akadnak azért kivételek is, az olimpiai és paralimpiai készülődés jegyében a nemzeti és nemzetközi sportesemények felületei például továbbra is részesülhetnek a locsolás áldásaiban. A hírt már döntésként jelentették be, az igazán elgondolkodtató pedig az, hogy a megszorítás várhatóan nyár végéig érvényben lesz.
A két történetből tehát nemcsak az látszik, hogy a fenntarthatósággal küzdő világunkban hozzá kell szokni a nem megszokotthoz, hanem az is, hogy óriási felelőssége van annak, aki ezekről a témákról kommunikál. Ezek a témákat sokakat (mindannyiunkat) érintenek érzékenyen, a mi gondolkodásunk, percepciónk, ismereteink figyelembe vétele nélkül nem lehet felelős kommunikációról beszélni.
Pictures appeared on screen, missing for many years before, of drivers queuing up at petrol stations. The sudden run on the fuel pumps were drivers’ reaction to the comment of Cabinet Minister Francis Maude. Referring to the possible strike of fuel tanker drivers, the minister claimed that though the strike is not imminent nevertheless, regarding fuel, drivers should store “maybe a little bit in the garage as well in a jerrycan”. Jerrycan is well-known around the world, these tanks serve not only for storage of fuel but in many African and Asian countries they function to carry and store vital drinking water. The events that followed reminded me of a comment of the Hungarian sarcastic writer, Jenő Rejtő. Minister Maude surely does not know his words from the block buster “Quarantine in the Grand Hotel”: “but when an official shouted that everyone should keep calm, panic broke out right away”. The comment from Wednesday evening, intending to serve as a piece of good advice, resulted in a number of fuel stations running dry by next morning, including those in the electorate of the minister. Where any fuel was left at all, drivers filled not only car tanks but all the jerrycans they could get hold of. As usually it goes, fuel prices rocketed, news and fake pieces of information flooded the country. Though the minister paid no sign of self criticism at all - except for a clarification that in fact storing a full jerrycan with 20 liters of petrol is over the official limit - issued a statement that there is no immediate danger of strike, as unions have to indicate their strike 7 days ahead. “So there is is no need to queue up just, when you can, fill up your tank and store maybe a little nit of petrol in the garage as well in a jerrycan”
Though the petrol panic is over by now, the UK may not be relieved. Hardly a week after the gas shortage, here is the news about the latest shortage: water. In southern and eastern England strict hosepipe bans have been introduced. The measures affect about 20 million customers and put a ban on using hosepipe to water a garden, fill ponds and fountains, clean outdoor surfaces. There are exceptions to the rule, primarily the grass and other surfaces for national and international sports, meaning the venues of the Olympic and Paralympic games. The news refers right away to a decision, and, as it looks, it may last during the whole summer.
These two stories remind us that in our world, struggling with sustainability, it is not only shortage we need to get used to, but that is requires responsibility to communicate about it. Issues that affect many (or even all) of us, need sensitive, sympathetic communication. Communicators must take our thinking, perception, knowledge and aspirations into account. Without these responsible communication is not possible.
