#rosszgyerek

[your-blood-is-my-drug]

Börtönbe zártál, mikor megtanítottad, hogyan ne beszéljek az érzéseimről

[csacskamacskamocska]

Zsarnokaim

Ebben semmi okosság nem lesz, ez itt tiszta lélekfolyatás... Azért is szar anyám lakásában pakolni, mert a rengeteg jegyzete amibe beleolvasok, arról szól, hogy én mennyi fájdalmat okoztam neki meg ő milyen szarul érzi magát és hgy fáj neki az élet. Persze, eszembe jutott az is, hogy , ha ő olvasná a tumblimat, akkor ő szomorkodna azon, hogy mennyi jegyzet szól arról, hogy Ő mennyi fájdalmat okozozz nekem. :( Nincs ebben igazság, és igazán csak akkor billent helyre a dolog, amikor diagnosztizálták nála a demenciát és a feltehetőleg élethossz óta kezeletlen személyiségzavart. Szóval olvasni arról, hogy én milyen gonosz gyereke voltam/vagyok és közben látni, hogy szinte minden amit vettem neki vagy ajándékoztam az le van szarva, nincs megbecsülve, valahol összegyűrve, leöntve, elfelejtve találom meg és nekem eszembe jut, hogy milyen volt, amikor az utolsó filléreimen fényképalbumot csináltam a gyerekekről, mert kijelentette, hogy neki nincs egy kép amit megmutathatna másoknak. Hogyne lett volna amúgy, de kapott egy szép albumot is. Tök feleslegesen. Ha ő eldöntötte, hogy én rossz vagyok, akkor el volt döntve. Kergette mindekettőnk a szeretetet, és egyikőnknek sem jutott annyi, hogy elégnek érezze. Két lyukas vödör. Rengeteget küzdöttem érte, hogy érezzem, hogy elégedett velem és, hogy megkapjam azt, hogy jó gyerek vagyok és hálás a sorsnak, hogy én vagyok a gyereke, és persze, hogy büszke rám. Hat éve jelent meg a gyerekregényem. Neki dedikáltam az első, legeslegelső könyvet. Két nap múlva előadott egy sztorit, hogy a könyvet ellopták tőle. A történet hihető volt, tökre elkeseredtem. (Persze, kapott másikat). Most megtaláltam az "ellopott" könyvet a könyvespolcon. Több más publikációmmal együtt, szétszórva. Nyilván, hogy már hat éve sem volt százas, de mindig ez volt valahogy, hogy amit én teszek, veszek, adok, azt valahogy el kell értékteleníteni, összetörni, és ha semmi más nem is, de azt ki kell dobni. És minden alkalommal amikor megyek oda, legalább egy, de inkább több emberrel találkozom, akik rajongással beszélnek anyámról, hiányolják és kifejezik, hogy mennyire szeretik és milyen csoda (volt) ő. És persze ott van a rengeteg megőrzött üdvözlőlep és fotósorozatok vadidegen gyerekekről, és ott van mindenhol az áradó szeretet amivel anyámat körülvették az emberek. És én bólogatok és lelkesedek és egyetértek a rajongókkal és közben fájok, hogy ezek az idegenek vajon mit kaptak amit én nem. Túljutok ezen is. Nem fogok belesüppedni az önsajnálatba. Nekem ez fáj, másnak meg más nyomja az életét.

Tegnap egy megbeszélésen megkérdezte az egyik faszi, hogy mi az a sok munka amitől szabadulni akarok a csapatban, miért akarom letenni a vezetői tisztséget. Felsoroltam amik éppen eszembe jutottak, de az apróságokat már nem is tettem hozzá. Sokkal később jutott eszembe, hogy elmennek ők mind a bús picsába, hiszen a kérdés önmagában is azt mutatja, hogy fingjuk nincs róla, hogy mit csinálok. Hát mi a fasznak dolgoznék értük, ha még azt se tudják, hogy dolgozva van értük? Valójában ez csak egy személyes probléma, ami miatt nem akarok tovább dolgozni a csoportban az az, hogy rádöbbentem, hogy ez nem egy közösség, nincs háló, nincs számíthatok rátok, nekem itt nem lettek barátaim, és valójában kurvára nem figyelnek egymásra, és nagyobbrészt eszükbe sem jutna, hogy a csoportot akár csak alkalom adtán is előtérbe helyezzék bármi mással szemben. Azt már fel se vetem, hogy valakinek az érdekeit a magukéval szemben.... Én ezzel a gondolkodásmóddal nem akarok közösséget vállalni. Erre nem fogom tovább az életemet pazarolni.

[your-blood-is-my-drug]

Osztály

Tinédzser gyerekek, minden nap összezárva, és azt hiszik, semmit nem tudnak társaikról, de mégis ők ismerik a legjobban egymást. Ahány gyerek, annyi személyiség. Van akinek a foci az élete, a másik pedig állandóan a gépet nyomkodja. Az egyik állandóan tanul, és jó gyerek, a mellette ülőt nem érdekli semmi, és rossz a magatartása. Van, aki vágdossa magát, és van aki elítéli. Az egyik gyerek depressziós, az előtte ülő most éli a legszebb éveit. Van akit mindenki szeret, és a leggyengébb láncszem is ott van. Az egyik gyerek kegyetlen, a másik pedig rohadt kedves. Hiába szedjük szét egymást, nap mint nap darabokra, valljuk be, egymással lehet többet beszélünk mint a szüleinkkel, többet segítünk és falazunk egymásnak mint, bárki. Gyűlöljük egymást, de mindenki belefog törni abba, ha már nem lesz együtt az osztály.

[dxnproducts-com]

Rossz gyerekből tanár lesz (Karma is a b*tch)