Bizalom
Arra jöttem rá valami fura kanyargó gondolatmenettel, hogy egy bármilyen kapcsolatban ahhoz a fajta őszinteséghez, amikor mondhatsz bármit, elmesélheted a bármilyen gondolataidat, a vágyaidat, kifolyathatod a másik elé az agyad minden szépségét és marhaságát (ha akarod), szóval ehhez a bántás és megbánás nélküli őszinteséghez hatalmas, kétirányú bizalom kell. Nem aláznak meg, nem élnek vissza vele később, nem árulnak el, nem nevetnek ki, nem undorodnak, nem kell félned tőle, hogy mi fog történni. Nem rettegsz, hogy ha elmondod, elhagy. Azt gondoljuk, hogy ez alap, de kicsit se. Mert, ha az lenne, ha minden kapcsolat alapja lenne a bizalomra épülő őszinteség és önátadás, akkor nem tartanánk akkora értéknek azt a kapcsolatot amiben megélünk ilyet. Gondolnánk, hogy ez a bizalom épül, szépen építgetjük, egyre nyitottabbak, türelmesebbek és megértőbbek leszünk és tádám... rengeteg melóval építettünk egy bizalmi kapcsolatot amiben önmagunk lehetünk. De miért nem fordítva van? Nem szépítem, én ilyen vagyok... ez vagyok, ezt tudom nyújtani, ezt meg azt szeretném (dinoszauruszokat a seggembe, baszdmeg, miért ne lehetne ilyen? :D). És megelőlegezem az összes bizalmat amit csak adni tudok, feltételezve, hogy nem lennél itt (ezen a randin, találkozón, benne ebben a beszélgetésben), ha nem érdekelnélek. Jó, egyetlen találkozón nem lehet elmondani mindent és kitapogatni a határokat. Végig rettegtem az elmúlt éveket. Feldmár azt mondja, ha olyankor sebeznek meg amikor ilyen „ernyedt”, őszinte, bizalmi állapotban vagy, abból nem lehet felgyógyulni. Többet nem fogsz bízni. Vagy nagyon nagyon sokáig nem fogsz bízni. Volt egy látomásom hajnalban. Egy nagyon kedves barátom volt itt, a konyhapultnál állt, kihúzta a fiókot, tett-vett, néztem őt és olyasféle szeretetet-szerelmet éreztem mintha valóság lenne. Maga az álmaiban él, mondaná a pszichológusom nevetve, és aztán arról beszélgetnénk, hogy miért is szakítottam a pasimmal. Jó rég volt, de amikor van egy többé kevésbé működő kapcsolat, akkor miért szeretsz bele valaki másba? Nem keresed, nem akarod, nem volt tervbevéve, miért történt meg? Nem tudtam őszinte lenni. Féltem, hogy megbántom a másikat az őszinteséggel. Így viszont nem is tudott változni se, fejlődni se. Minden kritikát világvégének éltem meg, teljes bizalomösszeomlásnak, kapcsolatvégveszélynek. Ha kritizál, ha valami neki nem jó, nem kényelmes, akkor nem szeret, nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Pedighát nyilván az vagyok és olyan, amit gondolok magamról – hittem akkor. Annyira szükségem volt arra, hogy elfogadjanak, és ne baszogassanak, ahogy az anyám tette, hogy azt gondoltam, kizárólag a kritika nélküli, feltétel nélküli elfogadás lehet a szeretet. Fogalmam nem volt és talán most sincs még, hogy hogyan lehet elmondani dolgokat. Ja, itt a blogon könnyű.
Kanyarodjunk vissza. Éhes volt az agyam. Unatkozott. Amikkel megtöltöttem, azokat értéktelennek éreztem. Nem inspirált semmi és senki. Más dolgok érdekeltek minket, más dolgokon nevettünk, más dolgokért mozdultunk meg és nem beszélgettünk. Egyedül éreztem magam, és azt gondoltam, hogy ez baj.* Azt mondják a nőknek fontos a beszélgetés. Szerintem a férfiaknak is fontos lenne, ha elhinnék, hogy a szirszar problémáik fontosak a társuknak és még időt is szánnának, hogy elmondják miken rágódnak. Pénz, impotencia, halál, terhek, jövő, kényelem, egészség, meló, meló, kurvaélet. A haveroknak elmondják. A haverok mondhatják azt is, hogy baszki, csináld ezt vagy azt, de mondhatják ezt is, hogy dehülyevagy. Az miért nem számít nekik? Ha a feleségük mondja az mitől kelt más érzést belül? Azt miért kerülik? Ott miért nincs meg az a bizalom, hogy jóból mondja, szeretésből, féltésből, támogatásból? (legalábbis úgy érzékelem, hogy nem így élik meg az emberek)
Elhagy. Szabó T Anna verse mindig a fejemben van. Elhagy. Elhagy, elhagy. Csak azokhoz merni ragaszkodni, akikbe nem halunk bele, ha elhagy? Micsoda gyávaság.
a valódi baj az, hogy rengeteg tévhitünk van és sablonunk arról, hogy hogyan kellene élnünk és hogyan kellene éreznünk magunkat, és ezek sokszor megakadályoznak benne, hogy egyszerűen csak éljük az életünket. Talán ezért működnek embereknek jobban a barátságaik, mint a párkapcsolataik. Arról kevesebb merev és önsorsrontó panelünk van.
