Míg a legtöbb különféle audiovizuális technológiákkal foglalkozó művész a minél látványosabb megjelenítési megoldásokkal kísérletezik, a Helsinki és New York között ingázó Niskanen & Salo duót épp ennek ellenkezője izgatja. Interaktív installációikban kiforgatják a modern kor technológiai vívmányait, és bebizonyítják, hogy egy emlékezetes élményhez elég lehet a hang és a fény médiuma is. A CONNECTIONS eseménysorozatban When I’m gone please delete my voice memos című munkájukat először Európában az Art Quarter Budapest tetőteraszán mutatják be május 31-én este – a 30. kiadását ünneplő smART! XTRA sorozat keretében. A finn alkotópárossal Skype-on beszéltünk.
Trafó blog: Mindkettőtök szólóelőadóként tevékenykedett korábban. Miért döntöttetek a kooperáció mellett?
Mark Niskanen: Teljesen más kontextusban ismerkedtünk össze Jani-Matti Saloval négy évvel ezelőtt. Mindkettőnk életének fontos részét képezte a break tánc, azonban én Amerikába költöztem, így nem igazán tudtuk tartani a kapcsolatot. Egy év elteltével újra találkoztunk egy táncos kollaboráció kapcsán, és úgy éreztük, többet is kihozhatnánk a duónkból. Ekkor már nem táncban, hanem az egyéb képességeinket összedobva gondolkodtunk. Létrejött egy közös játszótér, amibe mindenki belerakhatta az ötleteit.
Jani-Matti Salo: Szerettünk volna új dolgokat tanulni egymástól. Én színházi fény- és látványtervező vagyok, Mark sound designer, és amikor megismertem, elkezdett mélyebben érdekelni a videózás, az audiofelvételek és technológiák világa. Az első performanszunkban videóval és hanggal dolgoztunk, később terelődött a figyelmünk a fényjátékra.M: Mindkettőnknek kreatív input kellett, és a közös munka olyan volt, mint egy játék. Hasonlított a break táncra: kreatív volt, szórakoztató és kihívásokkal teli.
TB: Ekkor még Skype-on tartottátok a kapcsolatot?
MN: Az első közös projektünket – ami aztán Chicagoban valósult meg – nagyrészt Skype-on keresztül készítettük el. Csak a végén ültünk össze egy hónap intenzív munkára, bár ekkor még nem tudtuk, mi lesz a végeredmény. Egy michigani stúdióban ötleteltünk, kipróbáltunk csomó dolgot, nem szorítottuk határok közé az alkotást. Feladatkörök és konkrét cél nélkül kísérleteztünk, minden nap felvettük az új ötleteinket, de végül nem lett működőképes eredmény. Ez is fontos állomás volt, hiszen felfedeztük, hogy milyen forrásokból építkezhetünk.
TB: A Skype-os kapcsolattartás inspirálta a művészeteteket is?
JMS: Igen, illetve azok a kérdések, amik felmerülhetnek két egymástól távol élő ember számára: hogyan kommunikáljunk, hogyan hozzunk létre közös teret? Nem a végeredményre koncentráltunk, hanem a saját személyiségünkre és életutunkra, illetve arra, hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz a különböző technológiai megoldások által.
MN: Előfordul, hogy egy projektünk célját veszti, és valamilyen hiba vagy melléktermék által más sül ki belőle, mint amit korábban elterveztünk. Az így kapott végeredmény sokszor izgalmasabbnak minősült, mint az eredeti elgondolás! A kommunikációnk és az együtt töltött idő nagyban befolyásolja a munkánkat – még ha ez nem is tudatos.
JMS: A No Names projektünk például a kapcsolatokról szól, arról, hogyan jön létre kommunikáció rendhagyó terekben. Ha csupán egy villanykörtével és egy fülhallgatóval szemben találjuk magunkat…
MN: 2016-ban kaptunk egy kétrészes felkérést New Yorkba. Precízen kidolgozott koncepcióval készültünk az előadásra, de az utolsó pillanatban mindent át kellett variálni. Végül bekapcsolva hagytunk egy lámpaizzót, és azon keresztül kommunikáltunk az emberekkel, illetve ők egymással. Fülhallgatót viselve beszéltek a másikhoz, az izzó pedig a villanásaival válaszolt. Úgy vehették fel a kapcsolatot valakivel, hogy fogalmuk sem volt, ki a másik, hogy néz ki, vagy éppen milyen háttérből érkezett, csupán a közös tér és a közös kommunikációs szál mozgatta őket. Annyira megszerettük ezt a projektet, hogy több verzióban is kidolgoztuk. Rengetegszer alakítják véletlenek a művészetünket.
TB: Hogyan, mennyire lehet megőrizni az intimitást ilyen kontextusban?
MN: Néhány héttel ezelőtt érdekes élményről számolt be a projekt egyik résztvevője: a srác egész nap dolgozott, hullafáradtan érkezett, majd egy órát töltött a készülékünkkel. A végén közölte, hogy szerelmes lett. Egyszerre volt vicces és megható, ahogy mesélt róla. Sosem gondolta volna, hogy ilyen intim kapcsolatot alakíthat ki vadidegennel. Ebben fontos szerepe lehet a fülhallgatónak: izolálod magad a környezetedtől, csupán egy közös hangsíkon érintkezel a másik személlyel. Minden más rajtad kívül történik, mintha egy idegen helyre kerültél volna. Megszűnik a tér, az idő pedig sokkal rövidebbnek tűnik, mint a valóságban.
JMS: A projektben a lámpa a másik személy megtestesítője, reagál a hangodra, a jelzéseidre, gyakorlatilag megelevenedik. Olyan ez, mint egy apró csoda, egy meditatív tárgy, ami magába szippant. A fülhallgató és az izzó teljesen eltávolít a fizikális síktól.
TB: Szóval valójában azzal kísérleteztek, hogyan téveszti meg a játék az emberi érzékelést.
JMS: Igen, pláne, hogy egy hétköznapi tárggyal beszélgetsz, ami alapesetben nem képes kommunikációra. Az egész egyszerre komplikált és pofonegyszerű. Új típusú teret nyit az érzékelésben.
MN: A projekt a humor és az emberi érintkezés elegyén alapszik. Furcsa, mókás, de amikor felfogod, hogy tényleg megtörténik, nagyon intenzív élményben lesz részed.
TB: Ezek szerint ezt jelenti az „performansz-installáció”?
MN: A két fogalmat lehetetlen különválasztani. Hiába nevezünk valamit performansznak, mindig van installáció-oldala is, hiszen minden bennünket körülvevő művészeti alkotást gondosan megtervezünk. Roppant egyszerűen néznek ki, de fontos szerepük van abban, hogy mit érez a látogató, ha belép a terembe. Budapesten az AQB tetőteraszán több elemet helyezünk majd el, a résztvevők pedig nem tudhatják biztosan, melyik tartalom valós idejű és melyik előre rögzített…
TB: Miért kapta az előadás a When I’m gone please delete my voice memos címet?
MN: Egy barátunk azt a címet adta egy Insta-posztjának, hogy „When I die, please delete my voice memos”, és rádöbbentünk, milyen könnyen tudunk azonosulni ezzel. Mindenről hangfelvételt készítek, ami körülöttem történik... Nem az a célom, hogy újra meghallgassam vagy megosszam ezeket, egyszerűen csak érzem, hogy dokumentálnom kell. De vajon mi lesz ezekkel, ha „elmentem” és már nem élek? Ez már etikai kérdés: rengeteg kínos dolgot őrzünk a memóriánkban, ami talán jobb törölni, ha már nem vagyunk jelen a világban.
JMS: Az is fontos kérdés, hogy mit mondanak el a hangfelvételek az emberi interakcióról. Milyen érzéseket kelt bennünk, ha kiszivárog valami, aminek nem lett volna szabad, vagy nyilvánosságra kerül egy privát élmény. Ezeket a kérdéseket boncolgatjuk a címben.
MN: Nem arról van szó, hogy mások emlékeit szeretnénk kiteregetni. Ez absztrakt hozzáállás egy mindenkit érintő témához.
TB: Az AQB-s előadáson a Skype-ra és a telefonos beszélgetésre fókuszáltok. Miért pont ezt a két kommunikációs csatornát választottátok?
MN: A Skype és az internetes kommunikáció fontos platform a munkánkban, hiszen felvehetjük a kapcsolatot a világ különböző pontjain élő művészekkel is. Még úgy is kommunikálhatunk, hogy eltérő időzónákban és kontinenseken vagyunk. A praktikussága izgalmassá teszi, ezt boncolgatjuk az installációban.
JMS: Leginkább az audio és a fény lehetőségei érdekelnek bennünket. Az emberi hang mindig több jelentést hordoz annál, mint ami valójában elhangzik. Az audio érdekesebb, mint a szimpla írott tartalom.
TB: A vizualitás kevésbé fontos számotokra?
JMS: Inkább a funkcióra koncentrálunk, mintsem az esztétikára.
MN: Így van. Nem a látvánnyal, a vizuális impresszióval szeretnénk hatást kelteni. Sokkal nehezebb úgy elgondolkodtatót alkotni, hogy csak a fontos elemek kapnak hangsúlyt, az előadás látványvilága egyszerű marad. Persze a vizualitásnak így is-úgy is fontos szerepe van, hiszen ahogy említettük, tudatosan rendezzük be a teret, de mi inkább a funkciók kiteljesítésére szeretnénk koncentrálni.
TB: Visszatérve az AQB helyszínére, mik a legnagyobb kihívások egy tetőteraszi performansz esetében?
JMS: Az internetkapcsolat és az időjárási viszonyok. Ha esik az eső, nem tudunk mit csinálni. Minden helyszín új kihívás elé állít bennünket, de ez a legjobb az egészben. Nem szeretjük a sztenderdeket, számunkra a szokatlan környezet jelenti az igazi izgalmat. A tér kihasználása a munkánkhoz tartozik, ezáltal maradhatunk aktívak az egész alkotófolyamatban. Lehetséges, hogy a budapesti installációnk nagy részét is a tetőterasz adottságai alakítják majd.
TB: Mivel készültök még a budapesti előadásra?
MN: Eltöltünk pár napot a városban, hogy új impulzusokat gyűjthessünk, beszippanthassuk az atmoszférát. Vannak már ötleteink, de még az is előfordulhat, hogy Budapest teljesen új koncepcióra inspirál minket.
