Kapcsolj be!

[trafohouse]

NEXTFESZT_3 // Legyen holnapod!

2019 januárjában harmadjára rendezi meg a Trafó a NEXTFESZTet. Idén is formabontó előadások kerülnek színpadra azzal a szándékkal, hogy kizökkentsék a nézőt gondolatai komfortzónájából. A két ünnep közötti pihenésben a sok előadás közül most ötről olvashattok részletesebben a Trafó blogon. Hangolódjatok velünk ti is 2019-re!

Chen-Wei Lee (TW) – Vakulya Zoltán: Együtt egyedül (01.16.)

Az előadók szólóként definiálták a darabot, valójában viszont két ember gabalyodik össze a színpadon. Chen-Wei Lee és Vakulya Zoltán két ismerős idegen, akik korábban még sosem dolgoztak együtt, a táncos múlt és a színpadon kialakuló interakció ugyanakkor láthatatlan köteléket alkot köztük. A 16-ai előadásban nem csak fizikailag meztelenek: megmutatják, mit is jelent számukra a magány, hogyan lelhetnek társra, szövetségesre, szerelmesre vagy éppen ellenségre egy ismeretlen emberben. Mindez absztrakt térben, díszletek nélkül valósul meg, így a néző koncentrálhat kizárólag a két táncos rezdüléseire.

Neked ajánljuk, ha szereted a tabudöntögető performanszokat, és ha nem hoz zavarba a meztelenség.

Marcio Kerberr Canabarro – Molnár Csaba – Vadas Zsófia Tamara – Vass Imre: Deeper (01. 18.)

Talán az It’s a Match (lásd később – a szerk) reciprokaként értelmezhető a Deeper, amelyben a virtuális térből kiszakadva a hús-vér ember interakciói kerülnek terítékre. Főszerepben az intimitás és minden más, ami ahhoz kapcsolódik. Ki más is beszélhetne erről autentikusabb módon, mint négy táncművész, aki nem csak szenvedélyből, de hivatásszerűen érinti meg egymást? A színházi darab érdekessége, hogy mindig az aktuális formához és helyzethez idomulva valósul meg, így nem gondosan megszerkesztett performanszt, hanem egy folyamatban lévő kísérlet fázisait ismerhetjük meg.

Neked ajánljuk, ha mindig összerezzensz, ha valaki váratlanul hozzád ér.

Réti Anna: Majdhaleszidőm (01. 19.)

Aki valaha is kimondta ezt a mondatot – tehát nagyjából mindenki – könnyen azonosul azzal, amit Réti Anna átél és táncba ültet. A terveket, vágyakat és céljainkat egy nagy dunsztosüvegbe zárjuk, és a szemmagasságban lévő polcra tesszük, hogy „majd jövő héten” kibonthassuk végre. Ám ott egy csomó más élelmiszer, aminek előbb lejár a szavatossági ideje, ami sürgős, amit lelkiismereti kérdés elfogyasztani, így újabb napokat és heteket csúszik a befőtt kibontása. Réti Anna nem vesz fel szerepet, sőt, még a szürke kanapéját sem hagyja el a darab kedvéért. „Jön mint performer és mint anya, egy anyát performáló anyaperformer, és mi egyszerre vagyunk nézők és gyerekek, az ő nézői és gyerekei” – fogalmazta meg Králl Csaba a Majdhaleszidőmről a Színház kritikájában. 

Neked ajánljuk, ha már vagy három napja nem válaszoltál arra a sürgős e-mailre.

(fotó: Lukács Máté)

smART! XTRA x NEXTFESZT: It’s a MATCH! (01. 20.)

„A klasszikus male gaze és female gaze mellett megjelent egy harmadik, amit nevezhetünk online gaze-nek vagy net gaze-nek is, aminek tetszik. Ez egyfajta közösségi tekintet, egy csoport, egy platform vagy egy algoritmus tekintete. Önmagunkról alkotott virtuális leképeződés, ami az online térben reprezentálhat minket” – írta korábban Puskás Marcell, a 20-ai smART! XTRA egyik meghívott vendége. Manapság már elképzelhetetlen az életünk virtuális jelenlét nélkül, társkereséskor pár soros bemutatkozás és néhány fotó alapján a másodperc töredéke alatt dönthetünk a szimpátiáról. A kérdés az, mennyire tárható fel valójában egy másik ember személyisége, mennyire működhet a paramétereken és pillanatnyi impulzusokon alapuló partnerkeresés. A kérdésről most Puskás Marcell tervezőgrafikus és illusztrátor mellett Lévai Zsófia fashion-tech divattervező és Simkó Beatrix koreográfus beszélget a smART! kurátorával, Kovács Andreával. 

Neked ajánljuk, ha napok óta azon dilemmázol, melyik szelfiddel frissítsd a Tinder profilod.

Miet Warlop (BE): Munkánk gyümölcse

„A zene és az őrület lázadó zavargása”-ként jellemezték a projektet, amiben összesen 55 perc alatt minden felfordul, ami valaha rendben volt. Egy művész óriási porcelánujjal rajzol a földre, egy hatalmas fehér kockát kínoznak, közben egy zenekar hangszereken kíséri mindezt. Igen, Miet Warlop előadásában mindenki megőrült, de ha jobban megvizsgáljuk a történéseket, láthatjuk, hogy valójában a koncertélményt terjesztették összművészeti performansszá. Minden, amit látunk, egy szimpla dalszöveg, ami jóval tovább nyúlik a verbális síknál. A Munkánk gyümölcse egyszerre hidegrázós és meditatív élmény, amiből mindenki kinyerheti azt, amire éppen szüksége van. 

Neked ajánljuk, ha tombolós koncertélményre vágynál.

(fotó: Reinout Hiel)

A fesztiválra 4 alkalmas NEXTFESZT bérletet is válthatsz, amivel négy, általad választott előadást nézhetsz meg (vagy kettőt, másodmagaddal), mindössze 6000 forintért. 

FONTOS: a kiválasztott előadásokat írd meg nekünk a [email protected] címre, vagy diktáld be telefonon a ([phone] számon, hogy félretehessük a jegyeidet, melyeket a pénztárban vehetsz át, soron kívül. Köszönjük! 

Az ajánlót Takács Dalma állította össze.

[trafohouse]

PODCAST // Maratoni beszélgetés Kamával, Szabó Benedekkel és Yankkal a Trafó blogon

Decemberben tánc a Házban! 27-én kórussal érkezik a Mary Popkids, 28-án elhozza új lemezét (is) a Szabó Benedek és a Galaxisok, 29-én pedig DJ Bootsie és iamyank zenél együtt először új felállásban. Ősszel újraindított, havi egy podcastünk műsorvezetője Farkas Zsuzsi. A beszélgetés során szóba került a hazai zenei színtér helyzete, az, hogy ki hogyan kezdett zenélni, de decemberhez méltóan az elmúlt év és a jövő is  – hallgassátok a Trafó blogját és várunk a két ünnep között!

Vendégek:   * Szabó Benedek: Szabó Benedek és a Galaxisok dalszerző, énekes * Kama, Mary Popkids - Makumi Kamau - énekes, gitáros * Yank: iamyank  előadó, producer

Zenék:  * Szabó Benedek és a Galaxisok: előestéjén * Mary PopKids: Togetherness * iamyank feat. Dóra Hegyi: Aurora

Vágó: Kronauer Ádám A felvétel a Tilos Rádió stúdiójában készült, köszönjük Tilos! 

A Trafó újraindult podcastjei közül az első a Verzió nyitófilmjéről szólt, a korábbiakat pedig Mechiat Zina készítette, azokat itt találjátok.

[trafohouse]

A mindennapjainkat átható „utolsó pillanat-érzet” // Titkos Társulat, Kárpáti Péter – Díszelőadás

Ha az őzet megkergeti a farkas, és végül megmenekül, leül egy bokorba és remegni kezd. Remeg húsz percen keresztül, majd megnyugszik és továbbmegy. Kireszketi a traumát, nem kell pszichológushoz mennie. Ha az embert megkergeti a farkas, nem remeghet. Önkontrollt gyakorol, majd feldolgozás híján elfojtja félelmeit. Darwin óta tudjuk, hogy az ember tulajdonképpen állat, csak épp háttérbe szorította vegetatív működését. Kárpáti Péter, a Titkos Társulat rendezője többek között erről is mesél, amikor húsz évvel a Bárka Színházban tartott ősbemutató után maga is színpadra viszi Díszelőadás című művét. Premier december 16-án vasárnap a Trafóban.

Kárpáti több mint két évtizeddel ezelőtt írta a Díszelőadás monológját, de most úgy érezte, újra elő kell vennie a témát. A darab nagyban eltér a hagyományos színházi megoldásoktól, ugyanis nem klasszikus színházterembe, hanem ünnepségbe, az 1904-ben felépült budapesti Pasteur Intézet megnyitójára lép be a közönség.

A szöveg alapjául a 19. század egyik legnagyobb európai hírű kutatója, Hőgyes Endre beszéde szolgált, aki az intézet valódi megnyitóján valósággal sokkolta a hallgatóságot. Amikor belekezdett a monológba, a közönség döbbenten konstatálta, hogy a férfi megőrült, nemsokkal később zártosztályra került.

Kárpáti Péter: „Ennek a botrányos, felháborító szövegnek megvan a maga dokumentumalapja. A 19. század végéig az orvostudomány spekulációkon alapult, gyakorlatilag a filozófiával volt egyenértékű. Aztán Darwin után rájöttek, hogy az állatokon tanulmányozható az emberi szervek működése is. Ennek köszönhetően hirtelen hatalmasat fejlődött az orvostudomány, korábban gyógyíthatatlannak hitt betegek épültek fel. Ez azt a hitet keltette az európai kultúrában, hogy mostantól minden jó lesz, nem lesznek járványok, se háborúk. Közben az állatkísérletek elképesztő kegyetlenséggel zajlottak, de csak a nemes cél lebegett a kutatóorvosok szeme előtt.”

Kárpáti szerint amellett, hogy megszoktuk a bennünket körülvevő biztonságot, elvesztettük a jövőbe vetett hitünket. A rendező részben azt szerette volna újragondolni az előadással, ahogyan ez az „utolsó pillanat-érzet” áthatja a mindennapjainkat. Külön érdekesség, hogy ezúttal nemcsak mint író és rendező vesz részt a produkcióban, hanem mint előadó is, az ő szájából hangzik el a monológ jelentős része. 

KP: „Beleöregedtem ebbe a szerepbe, lesz valamiféle összegzésszerű ebben az őrült tudós karakterben. Kellő öniróniával tudok vele azonosulni. Az eredeti darabban egyébként Gazsó György játszotta ezt a szerepet, életem egyik legemlékezetesebb alakítása volt. Ezzel szemben én még színész sem vagyok. Viszont régóta tanítok, így van némi tapasztalatom abban, hogyan kell emberek előtt beszélni. Nem törekszem rá, hogy ez hagyományos értelemben vett színészet legyen, ami benne esetleges lesz, civil, ügyetlen, az szintén szerves része a produkciónak.”

A groteszk, haláltánc-szerű díszünnepélyen részt vesz még három színész-táncos, akinek Alida Bevk szlovén színésznő tartott workshopot egy „Fitzmaurice Voicework” nevű technikáról. A művészek így olyan fizikális helyzetekkel ismerkedtek meg, melyek a vegetatív idegrendszert stimulálva automatikus mozgásokat idéznek elő. A tanult légzés- és mozgástechnikák nem csak utánozzák a reszketést, a szédülést vagy éppen a kábulatot, hanem szó szerint kiváltják azokat. A tünetegyüttes hangozhat úgy, mint egy pánikroham. Pedig közel sem arról van szó.

KP: „Valójában pont a pánikroham ellenkezőjét élik át a táncosok. Például a reszketés a természet egy nagyon fontos öngyógyító mechanizmusa. Fizikálisan és lelkileg is rendet teremt, egy önkéntelen nyugtató reakció, ami azért szokatlan és félelmetes számunkra, mert megszoktuk, hogy folyamatosan kontrollálni kell önmagunkat. A workshopon történtek kifejezetten megnyugtatóak és felszabadítóak voltak a színészek számára. A darabban előidézett állapotok nem veszélyesek, de azért néha kell a külső kontroll, így Liza lányom vigyáz és felügyel rájuk mint háziasszony és három párka egy személyben.”

A Díszelőadásban a mozgás épp olyan fontos, mint a szöveg. Kárpáti szerint azt volt igazán izgalmas megtalálni, hogyan kapcsolódik egymáshoz a kettő, hiszen nem pusztán demonstrálni akarták az elhangzottakat. Minden elem önálló jelentéssel bír, a szöveg és a mozgás pedig közösen asszociáltat egy harmadik értelmezési lehetőségre. Igaz, az előadás végig a komoly és a paródia határmezsgyéjén mozog, Kárpátiék nem titkolt célja a morális figyelemfelhívás.

KP: „Ember és állat ugyanaz, pláne, ha élettani kísérletekről van szó. Emellett szeretnénk olyan kérdéseket felvetni, amelyekre igen nehéz a válasz. Egyre nagyobb biztonságban élünk, közben az egész világunkat visszük a pusztulásba.”

Takács Dalma

[trafohouse]

„A fiatalok hiteles előadóktól hiteles mondatokat szeretnének hallani” // SLAM EB döntő és showcase

Hosszú várakozás után 2018-ban Magyarország nyerte el a Slam Poetry Európa-bajnokság megrendezésének jogát. Az EB döntő november 30-án lesz a Házban, de még előtte, november 29-én egy showcase eseménynek is otthont ad a Trafó, ahol versengéstől mentesen mondják meg a frankót a slammerek. Vajna Balázst, az esemény szervezőjét idézzük.

Amíg Nyugat-Európa többi országában 20-30, addig itthon többszáz férőhelyes egy átlagos slam esemény. Ez leginkább azt jelentheti, hogy rengeteg prekoncepció és negatív megítélés ellenére a hazai fiatalok szeretnék meghallani a hiteles, őszinte szövegeket az álhírek zuhatagán át. Vajna Balázs segített tisztázni azt a fogalmi zavart is, ami a slam poetry és a poetry slam körül alakult ki. Utóbbi a költők versenyét jelenti, míg az előbbi önálló műfaji meghatározássá nőtte ki magát. A 29-i showcase eseményen nem versenyt, hanem bemutatót láthatunk. 

„AZ EB-re díszvendégek érkeznek, itt lesz például a műfaj megalapítója, a chicagói Marc Kelly Smith, a New York-i költő, professzor, a slam mozgalom felkent képviselője, Bob Holman, valamint Mwende <<FreeQuency>> Katwiwa, a Women of the World Poetry Slam Championship bajnoka. Rajtuk kívül a négy visegrádi országból, valamint Ukrajnából, Szerbiából és Macedóniából is érkezik egy-egy költő, akik együtt dolgoznak majd a négy napos workshopon, hogy létrehozzanak egy egy órás slam poetry előadást Marc Smith segítségével. A címe Bridging Barriers – One Poetic Voice lesz. Ez a bemutató lesz látható november 29-én.”

A showcase a Bridging Barriers, azaz sorompók áthidalása címet kapta, és az EB versenyzőinek is ebben a témában kell előadniuk egy szöveget, ami magáért beszél mind politikai, mind társadalmi, mind nyelvi aspektusában. Igaz, Magyarországon különösen kiélezett a helyzet, a Ciprusról és Ukrajnából érkező előadók is bőven tudnak majd hova nyúlni.

„Sok országból érkeznek versenyzők. A menekültválság mindenhol komoly küzdelmet okoz, így nem vagyok biztos benne, hogy kizárólag a magyar helyzetre reflektálnak majd a slammerek. Ez most egész Európát érinti. A slam több mint 30 éves tradíciójának része, hogy társadalmilag érzékeny témákkal foglalkozzon, így valószínűleg a mostani szövegekben is erősen jelen lesz a politikai vonulat. Egyébként az idei Magyar országos bajnokságra 28 költőből 26 személyes témát hozott, a bajnok, Molnár Péter azonban nagyon erős politikai tartalommal jelentkezett. Ez kissé talán szimbolikus is, a politikai téma továbbra is nyerőnek bizonyul (Molnár 1993 végéig a Fidesz egyik alelnöke volt, majd a konzervatív fordulattal kivált a pártból és az SZDSZ-ben politizált – a szerk).”

Molnár Péter nyer, 7. Slam Poetry Országos Bajnokság, 2018. október (forrás: Slam Poetry Magyarország Facebook)

Ami a határok áthidalását illeti, nyelvészeti szempontból is izgalmasnak ígérkezik az EB, hiszen 22 eltérő nemzetiségű slammer adja elő a szövegeit. Balázs szerint ez inkább előny, mintsem hátrány.

„Minden slammertől kértünk kötelező angol fordítást. Ha technikailag meg tudjuk oldani, akkor nemhogy elvesz, de inkább hozzáad az értelmezéshez az, hogy az előadók a saját, számunkra ismeretlen nyelvükön adják elő a szövegeiket. A slammerek maguk gondoskodtak a fordításokról, szerintem így csak bővülhet a tartalmi rész. Az előadások módja borzasztó széles spektrumon mozog. Láttam már olyan észt költőt, aki hangköltészeti előadást hozott, és 100%-ig működött a nyelvi eltérés ellenére, míg más előadó angol szövege nem ért el átütő hatást, holott mindenki értette.” 

Vajna szerint az egyetlen rizikót az jelentheti, hogy nagyon fiatal a slam poetry szcéna közönsége, és a gimnazisták és egyetemisták körében érezhető tendencia, hogy elfordulnak a politikától. Mivel a könyökükön jön ki a téma, mindenkinek elege van az álhírekből és a propagandából. Ezzel szemben a slam poetry talán a legdemokratikusabb előadói műfaj, hiszen amellett, hogy a közönség tagjaiból kerül ki a zsűri, bárki elmondhatja a szövegét.  

„A slam poetry műfaja a világra és a problémákra nyitott közeget igényel. Beszűkültek Magyarországon a szólásszabadság terei, a fiatalok viszont hiteles előadóktól hiteles mondatokat szeretnének hallani. A slammer önmaga marad a színpadon, és ezt az őszinteséget és személyességet díjazza a közönség. Egyaránt értékelik a slam-szűzként színpadra álló előadót, és az évek óta professzionálisan dolgozó költőket. Itt mindenki egymás mellett ad elő, és a slamnek terapiás oldala is van. Sokan személyes problémákat dolgoznak fel, a közeg pedig értékeli ezt, profizmustól és ötletességtől függetlenül. A gesztus, hogy valaki hajandó többszáz ember elé kiállni, már önmagában fegyvertény.”

7. Slam Poetry Országos Bajnokság, 2018. október (forrás: Slam Poetry Magyarország Facebook)

Sokan nem csak  önkifejezési lehetőségként, hanem szilárd mozgalomként tekintenek a műfajra, hiszen „ezek a szavak nem hét törpének szólnak, ezek hatnak”, és a szociálisan érzékeny, kritikusan gondolkodó fiatalság mindig is társadalmi változások mozgatórugóját képezte.

„Ha 10 év távlatában nézem a műfajt, akkor ez hatalmas sikersztori. Többszázan slemmelnek itthon, ez világviszonylatban is példátlan. Csak az amerikai szcénához mérhető a miénk. Eza népszerűség nem a médiának és az újságoknak köszönhető, hanem eseményről eseményre, alulról szerveződik ez az egész. Az első generáció krémje ma már vagy kanonizált költő, vagy színész, vagy előadó. Itthon és Amerikában is érezhető, hogy kezdő költők ugródeszkának használják a műfajt, hogy valamiféle ismertségre tegyenek szert, és ez működik. Már a harmadik generációt láthatjuk, a legfrissebb slammerek nagyon fiatalok.”

Takács Dalma

[trafohouse]

Állati létformák // Daoud Dániel, Kliment János; Animal City

Az oroszlán Afrikában és Ázsiában él, ő a legbátrabb vadállat. A hal kopoltyúval lélegzik, sosem kaphat tüdőgyulladást. A tigris elegáns, sokkal előkelőbb, mint például a birka. Az ember nem mindig bátor, nem mindig elegáns, tüdőgyulladást is kaphat, mégis sok hasonlóságot mutat az állatokkal. Ilyen és ehhez hasonló metszéspontokat keres az Animal City csapata – Daoud Dániel, Kliment János, Somló Dávid és Szabó Veronika – egy interaktív szeánsz keretében, amit november 20-án és 21-én tartanak a Trafóban. Dauod Dániellel és Kliment Jánossal beszélgettünk.

Trafó blog: Mind a négyen eltérő művészeti háttérből jöttök. Hogy jött az ötlet, hogy közös projektbe kezdjetek?

Kliment János: Valójában régóta ismerjük egymást, korábban dolgoztunk együtt más formációkban is. Vera (Szabó Veronika) és Danó (Daoud Dániel) fülhallgatós sétaszínházat csinált, én közös szintetizátorzenekarban játszom Dáviddal. Emellett Danóval évek óta szervezünk gyerektábort, ahol a gyerekek és a felnőttek közösen írják a történetet. Annak ellenére, hogy valamelyest eltérő területekről jövünk, mind a négyünkhöz közel állnak a határterületek és a színházi projektek. A közönség interakcióival is mind foglalkoztunk már korábban, ez ebben a darabunkban is hangsúlyos lesz. TB: Mi az Animal City?

Daoud Dániel: Az Animal City tagjai az ember és az állat közötti határterületet kutatják gyakorlatban. Közülük hárman eljöttek hozzánk és tartottak egy szeánszot, amit amúgy csak maguk között szoktak gyakorolni. Mi arra vagyunk kíváncsiak, hogy vajon a mi közönségüknél is működhetnek-e azok a dolgok, amik Animal City-ben megvalósulnak.

TB: Tulajdonképpen mivel foglalkoznak ezek a tagok?

DD: A gyűléseiken állati minőségeket élnek meg. Vannak olyanok, akik hétköznapi életformát folytatnak, csak néha látogatnak el a természetben élő társaikhoz, de vannak, akik életvitelszerűen, kidolgozott infrastuktúra mentén élnek így nap mint nap. Velük nem egyszerű felvenni a kapcsolatot, ugyanis egyáltalán nem beszélnek. Sok időbe telt, míg egyáltalán szóra bírtuk őket. Nekik nincs is szükségük a beszédre, nem ez az elsődleges kommunikációs formájuk. Plusz érdekesség, hogy a szeánszaik alatt az Animal City tagok állatmaszkot viselnek.

KJ: A trafós szeánszon tulajdonképpen az ő módszereiket alkalmazzuk színházi helyzetben. Azt várjuk a produkciótól, hogy mi is átváltozzunk, belekerülhessünk egy állati minőségbe, így mélyebb önismeretre tehessünk szert. Ez nem training és nem is workshop, inkább egyfajta szeánsz, ami segít közelebb kerülni saját magunkhoz és másokhoz.

TB: Milyen állati viselkedésmintákat próbáltok ki a közönséggel?

KJ: Ez nem csak egyéni, hanem csoportszinten is érdekel bennünket. A pszichológiai és önismereti oldal mellett az is izgat, hogyan viselkednek az emberek az ösztöneik, vagy kevésbé átgondolt működésükön keresztül, modellezett helyzetben. Erre jó példa lehet a méhek tánca, a csoporton belüli jellemszerzés, vagy a megnyugvás és az izgalmi állapot váltakozása.

TB: Ti milyen állatok lennétek?

DD: Én hiúz. Fogalmam sincs miért, de gyerekkorom óta nagy vonzalmat és szeretetet érzek ez iránt az állat iránt. Mindig ő érdekelt az állatkertekben is.

KJ: Én valami olyan állat, ami nem annyira érdekli az embereket. Nem akarnék ékeskedni a tollammal. Inkább valami nehezen megközelíthető fajta, amiről nem tudnak sokat, és nem is akarnak foglalkozni vele.

TB: Mondjuk egy papucsállatka? KJ: Igen, az nagyon megfelelne nekem a 2018-as év végén. Aztán meg főnix madár.

TB: Mennyiben más ezt a természetközeliséget megvalósítani egy nagyvárosi környezetben és kisebb közösségekben, mondjuk faluban?

DD: Van városi, szuburbánus és vidéki Animal City is, de mi olyat szerettünk volna csinálni, amiben ez nem szempont. Az előadás előtt több tesztelőadást csináltunk, és más Animal City-s csapatokkal is tartottunk közös sessiont városi környezetben.

TB: Milyenek voltak ezek? Hogyan készültetek fel a darabra?

DD: Jártunk Animal City-kbe és hoztunk saját formai ötleteket is. Ezek mentén kipróbáltuk a gyakorlatokat, majd jöttek a tesztelőadások és a visszajelzések az aktuális ötleteinkről. Néhány játékot párban fejlesztettünk ki, és végigvittük azokat az általunk helyesnek gondolt úton. Az érzékszervekkel játszunk, kíváncsiak vagyunk rá, hogy adott helyzetek, szituációk milyen reakciókat váltanak ki emberekből.

TB: Mit tapasztaltatok az eddigi workshopok? Mennyire kapcsolódnak könnyen az emberek a játékokkal?

DD: Meglepően jól működött minden. A közönség játékos volt, kellemesen kritikai szemmel álltak az előadáshoz. Viszont fontos hozzátenni, hogy nagy szerepe van a meglepetésszerűségnek, az újszerűségnek. Nem akarok sokat mesélni a játékainkról, mert ha prekoncepcióval jönnek ide a nézők, az elronthatja az előadást.

TB: Pedig sokszor félnek az emberek az interakciótól, nem?

KJ: Ha sok ember figyel téged, az kiszolgáltatottságot, rossz érzést eredményez. Viszont ha elfogy a közönség és mindenki szereplővé válik, megszűnik a para. Itt nem egyedül kell kimenni a színpadra, mindenki elé. Ha valaki interakciókkal akar dolgozni, érdemes olyan ajánlásokat tenni a közönség felé, amiket nem lehet elrontani.

TB: Milyen utóéletet szántok az Animal City-nek?

DD: Szeretnénk, ha Budapesten is létrejöhetne ez a klub, csak úgy, mint az ország más részein. Az Animal City közösség fel tudja használni a mi előadásunkat a toborzásra, hiszen így még több ember ismerkedik meg ezzel az létformával.

Takács Dalma

[trafohouse]

TrafóTalks n°6 | Gabriela Carrizo

Gabriela Carrizo a belga Peeping Tom társulat társrendezője tíz év után először állt színpadon a Trafó nagytermében, a Moeder c. előadás egyik színésznőjének helyén. Varga Brigitta szervező beszélgetett vele a darab díszletében erről és még sok minden másról is a legújabb TrafóTalks epizódban! 

Carrizóval a darab előtt a Trafó blog is beszélgetett, az interjút itt tudjátok elolvasni.

fotó: © Virginia Rota

[trafohouse]

Szigorú kontroll, személyes félelmek – vissza a ’60-as évekbe, itthon // Kelemen Kristóf, Megfigyelők

Michael Besenczy magyar származású, angol filmrendező szakos hallgató a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Éppen olyan gyanús, mint bárki a ’60-as évek Magyarországán. Lehetséges, hogy az angol hírszerzésnek kémkedik. Az állambiztonság ráállítja embereit, akik beivódnak a mindennapjaiba. Feladatuk kideríteni róla a legtitkosabb információkat.

Kelemen Kristóf harmadik rendezése Staféta-produkció, amit november 24 és 25-én mutat be először a Trafóban. Arról beszélgettünk vele, miért fontos most egy közel ötven éves téma és miben hasonlít a mai társadalmi berendezkedés az államszocialista korszakra.

Kelemen Kristófhoz közel áll a történet, pedig pont a rendszerváltás évében született. Maximum mások elbeszéléseiből ismerheti a korszakot, amivel most foglalkozik, de szerinte Magyarországon nem történt meg az a fajta múltfeldolgozás, ami például a németeknél végbement. Azt mondja, az államszocialista korszak titokzatos és felfedezetlen maradt számára.

Az állambiztonsági levéltárban, az ügynökakták között találta meg a ’60-as évekbeli angol cserediák történetére. Az ő háromszor százoldalas dossziéjából született meg Michael Besenczy karaktere, akinek élete és szociális hálója képes pontosan bemutatni a korabeli hétköznapokat. Kutatás közben derült ki, hogy minden egészségüggyel vagy szexualitással kapcsolatos információ szenzitív adatnak minősül, ezért ki van takarva. Ennél jobban kevés dolog indíthatja be egy alkotó fantáziáját.  

[a rendező a kép jobb oldalán egy próbát figyel épp (fotó: Csányi Krisztina)]

Társadalmi minták a tudatalattiban

Kelemen Kristóf: A rendszerváltás után megerősödött a tendencia, hogy mindenre nemet kell mondani, ami korábban „igen” volt – az az eszme és világrend, amiben sokan hittek vagy hinni akartak, hirtelen tisztán negatívvá vált. Mindez komoly traumát okozott sokak pszichéjében. Nehéz természetes viszonyt kialakítanom az államszocialista időszakkal, és ez kíváncsivá is tesz. Sok tudatalatti beidegződésünk ered innen, beleértve a rendszerek működéséről és a társas kapcsolatokról való gondolkodásunkat. Ha foglalkozunk a korszak hétköznapjaival, akkor a saját jelenünkhöz is közelebb kerülhetünk.

TB: Dokumentumszínház vagy aktuálpolitikai kritika?

KK: Nem dokumentumszínház, mert minden, amit a nézők látni fognak, írói fikció. A kritika szó pedig félrevezető, mert egyből negatív felhangja van, pedig lehet építő is. Engem alapvetően rendszerszintű kérdések érdekelnek. Egy demokráciában a maga területén mindenkinek hozzá kell szólnia a közügyekhez, így tudunk társadalmi konszenzusokat létrehozni, egymással konfrontálódni, egymástól tanulni. A Megfigyelők esetében leginkább az érdekel, hogy egy szigorú kontroll szerint építkező társadalomban az emberek privát életét hogyan hatja át a félelem és bizalmatlanság? Hogyan határozza meg ez a mindennapi kapcsolataikat, hogyan idegeníti el őket egymástól?

Az új, kék Nagy Testvér

KK: Érdekes összevetni a megfigyelés lehetőségeit a ’60-as években és napjainkban. A Facebook, a mobil appok és a térfigyelőkamerák által hihetetlen könnyű ellenőrizni az állampolgárokat, ezzel szemben a ’60-as években még nem volt internet, nem volt bekamerázva minden utcasarok. Ma gépek végzik a megfigyelést, ami anno emberi kapcsolatok mentén működött. A kérdés csak az, hogy fel akarják-e ezt használni ellenünk, kiszolgáltatottak vagyunk-e.

Az internet elképzelt közösségével valamilyen formában minden nap találkozunk. A mi generációnk rengeteget merít ennek a meghatározhatatlan létszámú és összetételű csoportnak a visszacsatolásából, miközben függ annak ítéletétől és közvetlenül sosem látható tekintetétől is. Érdekes számomra ebből a nézőpontból ránézni a ’60-as évekre, az akkori magyar társadalom figyelő, kamerázó tekintetére, és arra, hogy ebben a közösségben emberek hogyan vállalták fel vagy rejtették el önmagukat.

A 60-as években rengeteg dolog máshogyan működött, mégis tematikus linkeket lehet létrehozni a két korszak között.

[fotó: Csányi Krisztina]

„Nem csak ügynöki” identitás és a konstrukciószemlélet

KK: A darabban az egyik szereplő kompromittálhatóvá válik titkos homoszexuális viszonyai miatt. A mostani elképzeléseinktől függetlenítenem kellett magam, amikor ezzel a témával a hatvanas évek kontextusában kezdtem el foglalkozni. A „meleg” identitás nyilvánosan nem létezhetett a ’60-as években, ezért a személyes identifikációnak sem képezte olyan mértékben részét, mint manapság. A megbélyegzés viszont létezett és rendkívül súlyos volt. Ha valakit ügynöknek akartak beszervezni, kevés hatásosabb érv volt ennél. Az pedig izgalmas drámai helyzet, amikor egy szereplő a hétköznapi, nyilvános szerepei mellett egyszerre két titkos hálózatnak is része. Groteszkül hangzik, de a homoszexuális ügynök élete ideális lehetőségeket szolgáltat arra, hogy az államszocialista korszak hazugságrendszereit és pszichózisát megvizsgáljuk.

TB: Korkép vagy figyelemfelhívás?

KK: A színház jelen idejű műfaj, tehát egy ’60-as évekbeli történetet is úgy mutatunk be, hogy az a jelenre rezonáljon, és mai, számunkra fontos kérdésekről indíthassunk párbeszédet. Klasszikus színházcsinálói célom van. Ez olyan történet, amivel szeretnék minél több témát kinyitni, minél több generációt bevonni. Az előadást kortárs ízlés mentén építettük fel, így mediálisan is sokszínű lesz, komplex színházi formában gondolkodtunk.

Takács Dalma

A stafétás Megfigyelők havi rendszerességgel lesz látható a Trafóban.

[trafohouse]

Kvantum-összefonódás és lesprintelt maraton // Stetson, Moss

Colin Stetson és Jessica Moss egy-egy hangszerrel állítottak elő zenét úgy, mintha teljes zenekarokat hallgattunk volna. Beszámoló a montreali független szcéna két, szuggesztív képviselőjének múlt heti, trafós fellépéséről.

Jessica Moss mindössze két dalt mutatott. Az első tradicionális zsidó dal volt, mondta ő, bár loopolni nem minden hagyományos dalban szoktak. A második száma új, októberben kiadott lemezének, az Entanglementnek az első, mintegy húszperces dala, a Particles volt. Felvezetőjében azt mesélte, hogy a dalt a kvantumfizika inspirálta (elnézést, ha itt nem vagyok teljesen pontos, kissé távol áll tőlem a fizika): amikor két részecske egy dobozban kölcsönhatásba kerül, akkor ha az egyiket bármilyen hatás éri, akkor arra a másik is reagál – legyen utóbbi akár az űrben, százezer kilométerekre a másiktól. Az amúgy a postpunk Thee Silver Mt. Zion Memorial Orchestra tagjaként is tevékenykedő Moss szerint ez pont így működik ezoterikus folyamatoknál is. 

Zenéje egyedül hegedűjén alapult, néhol énekelt, loopolt, effektezett. Valóban volt benne valami űrzenés, ahogy a sötétségben távoli csillagok vibrálnak.

Ugyanez a kvantumfizikából kölcsönzött gondolat jelenik meg Jim Jarmusch Halhatatlan szeretőkjében is, mikor Adam és Eve a „spooky action at a distance” elvről beszélgetnek. - Eve: Tell me now about entanglement. Einstein's spooky action at a distance. Is it related to quantum theory? - Adam: Hm. No I mean, it's not a Theory it's proven. - Eve: How does it go again? - Adam: When you separate an entwined particle and you move both parts away from the other, even at opposite ends of the universe, if you alter or affect one, the other will be identically altered or affected. - Eve: Spooky. Even at opposite ends of the universe? - Adam: Yeah.

Colin Stetson – aki járt már a Trafóban négy évvel ezelőtt – dolgozott az Arcade Fire-től kezdve Laurie Andersonon át Tom Waitsig sok mindenkivel és az Örökség filmzenéjét is neki köszönhetjük.

Szólóban mindössze egy-egy hangszerrel adta elő a dalait, mégis olyan volt, mintha egy teljes zenekar, vagy legalábbis csomó elektronika segítette volna ebben. Mindent kihozott a hangszereiből, úgy, ahogy azt talán senki, vagy csak nagyon kevesen tudják megtenni. A szemlélete biztosan egyedülálló. Erős a színpadi jelenléte is, pedig maximum dülöngélt. Ott állt egymagában, miközben ott pihentek mellette éppen nem használt hangszerei.

Közben nem lehetett nem figyelni, hogyan ad elő, mikor telik meg arca levegővel, hogy szünet nélkül tíz percekig, folyamatosan lélegezve a zene ritmusától látszólag függetlenül játsszon. Stetson mindezt körlégzéses technikával érte el, kezében hatalmas basszuszaxofonjával, mintha semmilyen erőlködésébe nem kerülne. Miközben fújta hangszerét, a mechanika kattogásával adta a ritmust, ami külön ki volt hangosítva. Közben hallottuk az „éneket” is, vagyis a légzését, ami miatt még egy plusz különleges mikrofon lógott a mellkasán.

A dalok közti szünetben látszott, hogy ehhez az előadásmódhoz komoly fizikai erő kell. Arról beszélt is a Recordernek adott interjújában, hogy rendszeresen mozog, emellett minden fellépése előtt egy speciális jógagyakorlatsort is végigcsinál. Akármennyit is gyakorol, azért látszott, hogy a dalok között kicsit szusszannia kell, ki kell nyújtogatnia az ujjait.

Alapvetően a legutóbbi szólóalbumáról, az All This I Do For Glory-ról és a New History Warfare-ről hallhattunk számokat. Nem véletlen, hogy sok helyen Aphex Twin zenéjéhez hasonlítják. Van valami közös bennük, mintha Richard D. James nem nyúlhatna más hangszerhez csak egy alt-, egy basszusszaxofonhoz és egy kontrabasszus klarinéthez. Egyszerre monoton, durva, néhol borús, néhol vidám ez a zene. Olyan, mintha szúrós kövekkel teli barlangban lennénk, ahol a falakról visszhangzanak az ősi zene hangjai – már ha elfogadjuk, hogy azt szaxofonon játszották. Erre emlékeztetett a ritmus monotonitása, a hullámonként visszatérő élénk dallamok és a hangszer szopókáján át hangzó ének.

Előadása alapvetően ellentmondott annak, amit általában a szaxofonról tudunk. Ezt a hangszert jazzel és rengeteg szólóval szoktuk azonosítani, miközben itt nagyzenekarnyi hang hangzott el belőle egyszerre, rengeteg energiát felemésztve. 

Úgy tűnt, mintha Steston egy maraton akarna lesprintelni – le is sprintelte.

Schultz Antal

[trafohouse]

Milyen a finn búcsú? // WHS: Lähtö - asszociációk & kritikák

Vannak azok az előadások a Trafóban, szerencsére, amiket nem tudunk besorolni műfajilag. Ilyenek például Miet Warlop produkciói (pl. a Dragging the Bone), vagy ilyen lesz a november 9-én és 10-én este látható Lähtö (Búcsú), a magát vizuális színház / kortárs cirkuszi társulatnak tituláló finn WHS társulat darabja. Ilyen alkotásoknál, azon kívül, hogy felsoroljuk az előadásban megjelenő műfaji, őszművészeti elemeket, elkezdünk érzetek után kutatni, hogy valami kapaszkodót adjunk a közönségnek.

A Lähtö (Búcsú) című produkcióit Kalle Nio bűvész és képzőművész rendezte. Egy olyan párról szól, akik elsodródtak, távolodtak egymástól, és most egy álomszerű képzeletben, illuzórikus világban lebegnek. A 19. századi bűvészek színpadi illúziói által inspirált előadás olyan misztikus atmoszférát teremt, amiben az abszurd humor és a tragédia felváltva jelennek meg. Ha innen nézzük, a Peeping Tom nemrég itt járt előadása, a Moeder is rokonérzet lehet, csak míg amaz kőkemény abszurd, addig a Lähtö a líraibb abszurdot képviseli, amit talán a tajvani Huang Yi & Kuka előadás hozott anno érzetre, vagy a Just Filming. De a szürreális, különleges vizualitással bíró előadások közül eszünkbe juthat még a Liquid Loft Deep Dish előadása is.

A WHS társulat minden esetre olyan egyedi színházi élményt ígér, amiben a cirkusz, a bűvészet, a tánc, a ruhadesign és a képzőművészet mind-mind jelen van együtt.

„Leleményes vizuális szemfényvesztés” – The Stage

„Produkciójuk valahová a cirkusz, bűvészet, képzőművészet és tánc határára esik – a fizikai színház legtalálékonyabbika.” – Theatre Bubble

„Kalle Nio – bűvész, művész és társulatigazgató – olyan kortárs varázslatot hozott létre, amit tágra nyitott szemekkel nézünk mindvégig.”– Hufvudstadsbladet

„A Lähtö táncot, színházat, újcirkuszt és bűvészetet olyan feltűnően gyönyörű ábrázolássá vegyíti, amire még hosszú ideig emlékezni fogunk.” - Turun Sanomat

„A Lähtö olyan energiával söpri el a nézőt, mint az árapály hullám.” – Demari

„Az audiovizuális kivitelezés káprázatos. Mennydörgő hangok és óriásméretű vetítés keltenek illúziót és megtévesztést.  Mi a ’valódi’ és mi csupán délibáb?” Helsingin Sanomat

„A kapcsolatokban nincs kezdet és vég. Minden ennek megértésére irányuló igyekezet hiábavaló. Egyszerűen csak érzünk, aztán megszűnünk érezni. Ezzel tudja a Lähtö fogva tartani a közönségét.”– La Nacion

Nagy Enikő

[trafohouse]

WHS: Lähtö/Departure

On the 9th and 10th of November, Trafó brings the world-renowned Finnish visual theatre company, WHS to its stage.  Inspired by the 19th-century magicians’ stage illusions, Lähtö examines human relationships with all its complications and sometimes even absurdness in a fusion of dreamlike imagery, illusions and sound.

The Helsinki based group was founded in 2002 by the visual artist Kalle Nio, the juggler Ville Walo and the costume and set designer Anne Jämsä. Since then, WHS has been traveling all around the world, performing in more than 30 countries. Their shows are distinguished by the exciting mixture of contemporary circus, magic, dance, and other visual arts while experimenting with different possibilities of artistic expressions. With its work, the company has largely contributed to the rise of the Finnish new circus in the past decade.

Now the visual theatre/contemporary circus group brings its award-winning show, Lähtö/Departure to Budapest. The production, premiered in Les Migrateurs theatre in Strasbourg in 2013, is directed by Kalle Nio.

Inspired by the 19th-century magicians’ stage illusions, Lähtö examines human relationships with all its complications and sometimes even absurdness in a fusion of dreamlike imagery, illusions and sound. The focus is on a woman and a man caught in a difficult situation, battling with their feelings and also each other.

The floating memories and emotions of the couple are expressed by the movements of their bodies, the motions, and transformations of the surrounding objects, alongside the projection of pre-recorded videos. Through the imaginative performance, the spectator dives into a dreamlike inner world. Following the visionary journey, we are witnessing this story of two that’s utterly personal, and yet so familiar at the same time.

The unique conception was built on the cooperation of various professionals from different fields of art and brought to life by the performers and creators of the show, Kalle Nio and Vera Selene Tegelman.

During the 9th and the 10th of November, there will be other opportunities to meet with the creators of Lähtö: * The smART! XTRA // Illusions event presents a discussion with Kalle Nio, the performer, and director of the show on 10th November. * Trafó will also host a workshop with the artist, entitled “Screening, role of the animated picture and it’s possibilities in a performance”.

Adri Fehér

[trafohouse]

Műanyag a levesben // The Universal Sea – Pure or Plastic?!

A Universal Sea projekt fókuszában a fenntarthatóság, a környezetvédelem, azon belül is elsősorban a vizek védelme áll. Október 28-án este a Trafóban egy rövidfilmes válogatást láthattunk, amely filmes szemmel és eszközökkel kereste a válaszokat a vízszennyeződésre és a műanyagjárványra. Minibeszámoló.

A meglehetősen eklektikus képet mutató filmek közt sok elég öncélúnak tűnt és nem igazán volt több, mint a fenntarthatósághoz csak nagyon távolról kapcsolódó képzőművészeti alkotások bemutatása. Az atonális zenére, fekete fehérben egy kád vízben úszó kisplasztikák láttán pedig sajnos belőlem is előtört a fotelkritikus kommentelőbajnok és halkan megjegyeztem, hogy de hát ilyet én is tudok csinálni.

A bemutatott projektek közül mindenképp kiemelkedtek Jason deCaires Taylor művei, akinek vízbe helyezett szobrai mesterséges zátonyokként szolgálnak. A filmből ugyan nem derült ki, mivel is lennének a szobrok többek, mint újabb vízbe helyezett műanyagdarabok, amik pusztán esztétikai értékükkel képviselnek többet, mint a szimpla hulladék, de a művész honlapjáról ezt megtudhatjuk. A szobrok speciális anyagból készülnek, melyen a korallok és algák könnyen meg tudnak telepedni, korábban elhagyatott partszakaszokra telepítik őket és különlegességük miatt a turizmus számára is vonzó látványosságok, ezáltal tehermentesítve a természetes zátonyokat.

Többször újra is elkalandoztam és olyan dolgokon gondolkoztam, hogy szép beállítások sorozatával bemutatom, ahogy a kedvenc csaposom műanyag szívószál helyett lebomlót rak a gintonicomba, közben meg Új Bála, Gosheven vagy valami hasonló underground dolog szól. Talán nevezek is a következő open callra.

Rossz szájízzel mégsem távoztam. Az olyan kedvesen amatőr alkotásokra nem tudtam haragudni, mint a ghánai piacon való szemétszedést vagy a gimnáziumi médiaszakkörök eszköztárával operáló, hulladékgazdálkodási projektet bemutató filmek.

A The Universal Sea – Pure or Plastic?! a Hybridart Management és az Art Moments: The Universal Sea fesztivál keretében ment a Trafóban. A projekt oldala Az AMS oldala

la

[trafohouse]

PODCAST // Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál; Csuja László: Kilenc hónap háború

November 6-án a Trafóban indul a 15. Verzió, ahol 35 országból 59 filmet vetítenek majd. Az évad első podcastjében Horváth Szabó Ágnes producerrel, Csuja László rendezővel és Nagy Zágon operatőrrel beszélgettünk a nyitófilmről, a Kilenc hónap háborúról. A Trafó blogján havi rendszerességgel újraindított podcastek műsorvezetője Farkas Zsuzsi.

Csuja László első dokumentumfilmje idén elnyerte a Szarajevói Filmfesztivál különdíját. A film egy kárpátaljai fiú, Jani történetét meséli el, aki a hétköznapok unalmából menekülve otthagyja a családját, hogy az ukrán hadseregben szolgáljon. Beszélgettünk a fronton készült jelenetekről, a forgatásról és az ukrajnai vidék mindennapjairól. 

Vágó: Kronauer Ádám A felvétel a Tilos Rádió stúdiójában készült, köszönjük Tilos! 

Playlist Nyitódal - Beregszász 2 - Ternipe: Muro Shavo 3 - Гай, зелений гай"-Адам Горбатюк у Старій Вижівці 

A Trafó korábbi podcastjeit Mechiat Zina készítette, itt találjátok őket.

[trafohouse]

Mit művel ez az ember egy farönkkel?

Múlt héten a város több pontján feltűnt egy kicsit kattantnak tűnő ember, vállán fatörzset cipelve. Ő nem volt más, mint Joan Catalá barcelonai mozgásművész, aki Pelat című darabját adta elő.

Az Eiffel tér mindig is kicsit fura része volt a városnak. Bár elég sok ember megfordul itt, főleg inkább csak áthaladnak rajta a pályaudvarra igyekezve, hiába a terasz és a némi zöldfelület. Valahogy sosem lett olyan élettel teli hely, mint például az Erzsébet tér. Szóval ezért is kíváncsi voltam, hogy az erősen a közönség bevonására építő előadás hogyan fog itt működni.

Joan Catalá a vállán fatörzset és egy kötelekkel teli vödröt egyensúlyozva érkezett. Két dolog rögtön megállapítható volt. Egyrészt az, hogy Joan képzett akrobata, másrészt az, hogy nem lesz semmiféle művészkedő komolykodás. A közönség tagjai többször kényszerültek menekülésre a farönk elől, ez a mozgás nem is ártott a hidegben. Mindez persze a leginkább a gyerekeknek tetszett a legjobban, és igazuk is van, kiváló szórakozás aput nézni, ahogyan majdnem fejbe vágja egy petrencésrúd.

Joan ezek után kezdte kiválogatni segítőit. A kapott feladatok láttán magamban már a szerkesztőmmel folytatott beszélgetést vizionáltam: ha nekem is szerepelnem kell, akkor veszélyességi pótlékot fogok követelni. Végül négy embernek jutott nagyobb szerep. Ők a rúd segítségével olyan gyakorlatok végeztek, amiket valószínűleg az általános iskolai testnevelésórák óta nem csináltak, de a feladatok krav-maga edzés bemelegítésének is beillettek volna.

Az előadás fontos eleme volt a kommunikáció, ugyanis Joan csak jelekkel és kiáltásokkal instruálta a nézőket. Mi sem unatkoztunk persze, a fatörzs hajigálásából nem maradtunk ki és begyakorolhattunk egy harciinduló-szerű buzdítást is. Lezárásként a négy kiválasztott a derekukra erősített kötelekkel tartotta függőlegesen a rudat, mi pedig őket, akár gyerekkorom egyik kedvencében, a Répamesében. Joan legvégül a rúd tetején állva konfettibombát robbantott.

Az előadás, a tér és a közönség egymásra hatását mi sem mutatja jobban, hogy a pályaudvarról egy cigire kinéző kalauztól kezdve a jól megérdemelt, sarki közértből megvásárolt vodkanarancsukat fogyasztó gimnazistáig sokféle ember megállt nézni azt, mit is művel ez az ember egy farönkkel.

la

[trafohouse]

Átkelés a romokon // Bálsój szerelem a málenkij robot idején, premier

Pogány Irén és Váradi Miklós őszinte, becsületes értelmiségiek, tele elszántsággal és szerelemmel. Mindkettőjük mélyen erkölcsös, hajtja őket igazságérzetük – és egy kis hiúság.

Irén és Miklós sosem élt, mégis többezer ember ismeri a történetüket. Vagy valami nagyon hasonlót. A második világháború után nem egy családot szakított szét a kommunizmus, az erről szóló elbeszéléseket sokan elsőkézből hallhattuk a nagyszüleinktől.

Szerelmi drámát dolgoz fel a Faktor Terminál legújabb darabja, a Bálsój szerelem a málenkij robot idején, amit október 26-án és 27-én mutatnak be a Trafóklubban. A rendezővel, Végh Zsolttal beszéltünk.

A történet roppant egyszerű: Váradi Miklóst a Gulágra hurcolják, levelezésen keresztül próbálja fenntartani kapcsolatát otthon maradt feleségével, Irénnel. A történet fiktív, a történelmi és kulturális háttér felrajzolását viszont komoly kutatómunka előzte meg a Terror Háza segítségével. Rengeteg átolvasott levélből állt össze a két főszereplő drámája, ami egyszerre egyedi és általánosan is értelmezhető.

A darab Schermann Márta ötlete alapján valósult meg, aki ezúttal nem rendezőként, hanem színészként vett részt az alkotói folyamatban Terhes Sándor oldalán, az író pedig Hárs Anna volt. A rendező Végh Zsolt (Schermann és Hárs olyan embert keresett, aki a színház és a film területén is otthonosan mozog  – a szerk). „Ez egy érzelmes, drámai darab. Nagyon fontos volt, hogy a lényeget minél tisztábban, sallangmentesebben közvetítsük”– mondta a Bálsój szerelem egyik alapvetéséről Végh.

A második világháború után egymást váltották a markáns ideológiák, a szovjetek borzasztó pusztítást végeztek és rengeteg ember lába alól csúszott ki a talaj. „Számomra az volt a kérdés, hogyan szólalhat meg a jelenben egy levelezés, ami a darab története szerint több mint 60 éve valósult meg. Az a korszak bizonyos tekintetben hasonló volt a mostanihoz, a világháború után semmiben sem lehetett bízni, értékválságot éltek meg az emberek.”

Mikor azt kérdeztem, a hazai politikai helyzetre gondol-e, azt mondja, inkább globális problémáról beszél. „A valóság széttöredezett, mindenki próbál hinni valamiben, de semmiben sem lehet. Ez mindenütt jelen van a nyugati világban, csak különbözőképpen jelenik meg az adott társadalom, kultúra és politika tükrében. Ebben a darabban Irén és Miklós úgy döntenek, hogy az értelmetlen és embertelen világgal szemben a kapcsolatukban bíznak.”

A rendező szerint ez a hit döntés kérdése. Amennyiben az egyetlen támpont – bármilyen klisé is ez – a szeretet, máris stabil talajt találhatunk az értékvesztett világban. A darab nem csak Irén és Miklós kapcsolatát mutatja be, de arra is választ ad, hogy a mai kor embere miben találhat kapaszkodót. A rendező számára fontos volt, hogy kettejük szerelmét sallangmentesen, öncélú teatralitás nélkül mutassa be, és feltérképezze, mi történne, ha Terhes Sándor és Schermann Márta ilyen szélsőséges helyzetbe kerülnének. „Most a második világháború fenyegetése nélkül is választanunk kell, mi mellett teszünk hitet.” 

Romok között színházat

Irén és Miklós emellett értelmiségi körbe tartozik, mindketten rajonganak a kultúráért – Végh szerint ez könnyedén párhuzamba állítható a Trafó közönségével. „Aki színházat látogat, az nem csak szórakozni vágyik. A kultúra és a művészet nem úri hóbort. Létfontosságú, hogy emberek maradhassunk.” A darabban Irén a Magyar Színházban a kommunista Illés Béla előadását hallgatja, miközben a Nemzeti Színházban nácik randalíroznak. „Az előadásunk tere és díszlete egy összedöntött színház terem. Ez is kapocs a két korszak között. A magyar kulturális életben most mi is romok között próbálunk színházat csinálni.”

A kérdés a végén az marad, Irén és Miklós szerelme átvészeli-e a málenkij robotot – a kapcsolatainkba vetett hitünk túléli-e a romokon való átkelést?

Takács Dalma

[trafohouse]

Essential Afrobeat Playlist & kommentár Bognár Szabitól - 2. rész // Felabration 2018

A tavalyi teltházas, háromórás Fela Kutinak emléket állító első budapesti Felabration után idén megint lesz a Trafóban afrobeat ünnep. A több zenekar tagjaiból álló The Mabon Dawud Republic hívott újra vendégelőadókat (Sena Dagadu, Saïd Tichiti, M3nsa), és itt lesz az afrobeat megteremtőjének közeli zenésztársa, a műfaj nemzetközi nagykövete, Dele Sosimi is.

A budapesti Felabration egyik kiötlőjével, főszervezőjével – egyben a koncerten a billentyűs hangszerekért és a shekeréért felelős –  Bognár Szabolccsal (Ábáse, Soulclap Budapest, Amoeba) beszélgettünk a kedvenc afrobeat számairól és az idei fellépés részleteiről. Új műsor, plusz trombita és harsona, vetítés, vokalisták, táncosok és debütál egy Dele Sosimivel írt közös szám is. Október 20-án tánc a házban!

[A Playlistet & kommentárt két részben olvashatjátok, ez a második, és itt az első.]

DELE SOSIMI – E GO BETTA

Bognár Szabolcs: Amikor a Seun Kuti lemezt hallgattam, beleástam magam az afrobeatbe. Érdekelt, mi történik mostanában. Az E Go Beta jött velem szembe először, és nagyon-nagyon bejött. Egyből az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne együtt dolgozni ezzel a csávóval! Szerencsére M3nsa ismerte, ő segített kapcsolatba lépni vele.

Baromira izgultam, amikor először megkerestem. Iszonyú hosszú e-mailt írtam neki, hogy miért lenne fontos egy budapesti Felabration. Ez elejétől kezdve tök jófej volt és baromira örülünk, hogy idén is eljön. Neki még a névjegykártyájára is az van írva, hogy „afrobeat ambassador”, a londoni Felabrationt is ő hosztolja.

Rengeteget tanulunk tőle, mert ha valaki, akkor ő fejből tudja az összes fúvószólamot és gitárszólamot. Egyből hallja, ha valami nem úgy van. Gyakorlatilag kézen fogva, vagy inkább seggünket rugdosva vezetget ahhoz, hogy hogyan kell prezentálnunk.

Trafó blog: Eszmeileg is? Már arra gondolok, hogy meghallgattad a számokat, érted a szövegét, de nem feltétlen tudod a helyén kezelni úgy, mint ahogy ők tudják.

BSZ: Csomó Fela-szám  – ha belehelyettesíted a helyszínt és a konkrét neveket – akár vonatkozhatna Magyarországra is. Szerencsére itt nincsenek lincselések vagy rablógyilkosságok az utcán, de a politikai légkör, a korrupció hasonló. Ez eléggé átütő. Mikor elkezdtem Felát hallgatni, nem fogtam fel a szövegeket. Más perspektívába került minden, máshogy hatott rám a zene is, mikor utánajártam a történetének. Ezért is volt fontos, hogy tavaly a koncert előtt levetítsük az egyik róla készült dokumentumfilmet (ha még nem látta volna valaki, akkor az interjú vége lehet segítség – scha).

SOOTHSAYERS – SPEAK TO MY SOUL

BSZ: Ez is tavalyi megjelenés. Londoni banda, afrobeatet és reggea-t játszanak jazz-zel keverve. Dele is dolgozik velük néha. A Speak to my soul szimplán baromi jó szám. Meg is vettem lemezen, szoktam játszani is. Az benne az izgalmas, hogy 6/4-es szám, ami ritka az afrobeatben. A mi lemezünkön is lesz kettő ebben az ütemmutatóban.

MONOMONO – TIRE LOMA DA NIGBEHIN

BSZ: Ez is kedvenc. Az afrobeat monoton, nagyon könnyű elkapni a fonalat és ráhangolódni. Miközben hallgatod, könnyednek tűnik, de ha megpróbálod eljátszani, akkor váratlan buktatókba botlasz. Az egyik ilyen például, hogy gyakran nehéz elkapni az ütem egyeket, vagyis azt, hogy hol kezdődik egy periódus. Felánál gyakran előfordul, hogy el vagyunk csúszva negyedekkel. Aztán konfliktus van zenekaron belül, hogy ki hol érzi – akkor el kell dönteni, hogy hol van az igazság. Én évekig hallgattam rosszul, aztán amikor sikerült átállítani az agyam, azután teljesen más zenét hallottam. Tényleg olyan, mint a 3D-s képek, amit ha elfordítasz, akkor másik kép rajzolódik ki.

FELA KUTI – CONFUSION

BSZ: Ha csak egy Fela számot mondhattam volna, akkor valószínűleg ez lett volna az, mert ebben van a legszebb énektéma. Fela itt különösen oda tette magát. Korai darab, de hosszú szabad intróval kezdődik, ami nem volt jellemző akkoriban. Kifejezetten tetszik, hogy ez ilyen elvetemült.

+1, AKIK MÉG NEM LÁTTÁK A FELÁRÓL SZÓLÓ DOKUMENTUMFILMET

MUSIC IS THE WEAPON

BSZ: Ha láttad ezt a filmet, másként hat Fela zenéje is. A francia stáb hosszan kint volt Feláéknál, ez a dokumentum mélyreható és autentikus. Ott voltak 1978-ban is, amikor a katonák lerohanták Fela házát, kidobták az édesanyját az ablakon és nőket erőszakoltak meg. Fela édesanyja kómába esett és két hónap múlva meghalt. A Zombie című szám megjelenésre után történt. Mikor a borítóját megmutatták az akkor még kisebb Feminek, már azt mondta: „no, no, no, no, no, trouble, trouble!” Mindenki tudta, hogy a Zombie-ból baj lesz.

Felát félholtra verték, de ahelyett hogy behúzta volna fülét-farkát, az anyja koporsóját elvitte pár haverjával a vállán annak a tábornoknak a házához, aki vezette az akciót. Ott lerakta a ház előtt. Erről írt egy számot Coffin for Head of State címmel.

Schultz Antal

Fontos infó a szervezőktől:

A koncert 3,5 óra lesz, mindenki jöjjön korán. Szeretnénk megköszönni a Harmadik Hely támogatását is! Valamint van egy Indiegogo kampányunk, ide továbbra is várjuk a felajánlásokat!

[trafohouse]

Essential Afrobeat Playlist & kommentár Bognár Szabitól - 1. rész // Felabration 2018

A tavalyi teltházas, háromórás Fela Kutinak emléket állító első budapesti Felabration után idén megint lesz a Trafóban afrobeat ünnep. A több zenekar tagjaiból álló The Mabon Dawud Republic hívott újra vendégelőadókat (Sena Dagadu, Saïd Tichiti, M3nsa), és itt lesz az afrobeat megteremtőjének közeli zenésztársa, a műfaj nemzetközi nagykövete, Dele Sosimi is.

A budapesti Felabration egyik kiötlőjével, főszervezőjével – egyben a koncerten a billentyűs hangszerekért és a shekeréért felelős –  Bognár Szabolccsal (Ábáse, Soulclap Budapest, Amoeba) beszélgettünk a kedvenc afrobeat számairól és az idei fellépés részleteiről. Új műsor, plusz trombita és harsona, vetítés, vokalisták, táncosok és debütál egy Dele Sosimivel írt közös szám is. Október 20-án tánc a házban!

[A Playlistet & kommentárt két részben olvashatjátok, ez az első, ez a második.]

FELA KUTI – WATER GOT NO ENEMY

Bognár Szabolcs: Azért ez az első, mert ez az első Fela szám, amit hallottam. A Nyitott Műhelyben Finta László mutatott nekem egy dokumentumfilmet, ami arról szól, hogy Ginger Baker, a Cream dobosa hogyan utazott Nigériába és zenélt ott Felával. Azonnal utána kellett néznem, hogy mi ez. 

THE QUALITONS – FÜLCIMPA

BSZ: A Qualitons, Sena és a Dokkerman már játszott itthon korábban is afrobeatet, de senki sem játszott csak azt. Ez a szám, a Fülcimpa csak 7iches lemezen jelent meg és szerintem kevesen ismerik, pedig iszonyatosan jó. Egyszerre autentikus és modern, bármelyik korabeli válogatáson megállná a helyét. Nem tűnne föl, hogy nem ghánai vagy togói zenekar játssza, viszont ha odafigyelsz a kompozícióra és a fúvós szekcióra, akkor kiderül, hogy baromi érdekes zenei megoldásokat használnak. Bárkinek büszkén mutogatom, hogy magyar termék.

Trafó blog: A Qualitonsnak több tagja is játszik a Felabrationön, ugye?

BSZ: Igen, Hock Ernő, Boros Levi, Szőke Barna, a fúvósszekcióból Weisz Gabi is játszik velünk.

THE FUNKEES – AKULA OWU ONYEARA

BSZ: Ez az egyik kedvenc, nem Fela afrobeat számom. Nagyon különleges, talán ez volt az első nem Fela afrobeat, amit mutattak nekem. Egy évet Franciaországban éltem, ott doboltam egy reggea-zenekarban, a zenekarvezetőtől hallottam. Akkor kezdett kinyílni a világ: az afrobeat nem áll meg Felánál. Ezt a számot a mai napig játszom bulikban. A Funkees nigériai, és az egyik legjobb korabeli funk és afrobeat zenekar.

TB: Tavaly csak Fela Kuti számokat játszottatok?

BSZ: Dele Sosimitől játszottuk egy számot, de a többi Fela volt. A világ Felabrationjein jellemzően csak Fela-számokat játszanak, rá emlékeznek, őt idézik meg. Nigériában viszont a Felabration inkább egy fesztivál, egy nagy buli, ahol az afrikai zenekarok a saját dalaikat adják elő. A mi esetünkben Dele Sosimi énekli az összes számot, a vendégelőadók pedig kiegészítik őt. Az az egyetlen szám, ami idén nem Feláé lesz, az egy Dele Sosimivel közös számunk a The Mabon Dawud Republic-kal. Erre nagyon büszkék vagyunk. Most fog bemutatkozni először élőben és ezt még nem is mondtuk senkinek! (nevet)

TB: Mikor jelenik meg a The Mabon Dawud album?

BSZ: Nyáron felvettünk hat számot a két budabeastesen kívül. Előkészítettük őket, már le vannak keverve. Jelenleg azon matekozunk, hogyan jöjjünk ki vele.

SEUN KUTI – MR. BIG THIEF

BSZ: Seunt többek között ezért is tettem bele a listába, mert Fela egyik fia. Ő a fiatalabbik, Femi az idősebb. Seun volt az, aki az apja halála után 14 évesen az élére állt a zenekarnak. Seun meg Femi is sokat játszott az apjával, de mikor Fela meghalt, baromi nagy űr keletkezett. 16-20 fős, sőt, az utolsó időszakban, az Egypt 80-nél 20-23 fős zenekar maradt utána. Seun amúgy a mai napig turnézik az Egypt 80-vel. Nyilván voltak tagcserék – én láttam őket idén Ozorán –, a zenekar 40 százaléka még mindig eredeti tag. 60-70 évesek, Seun pedig csak 35.

Seun ugyanolyan elemeket használ, mint az apja, de mégis egyből megmondod melyik az övé, és melyik a fateré. Jellemzően gyorsabb és kicsit agresszívabb. Máshogy arrange-ál, máshogy ír fúvósokat. Nekem ő azért is jelent fordulópontot, mert 2-3 éve, amikor felfedeztem magamnak a zenéjét, akkor kattantam rá újra az afrobeatre. Akkor határoztam el, hogy a Felabrationt mindenképpen meg kell csinálni Budapesten.

A Mr. Big Thief tipikus Seun-kompozíció, ugyanolyan szókimondó szövege van, mint a Fela Kuti számoknak. Seun ugyanolyan rendszerellenesés igazságpárti, mint az apja volt.

TONY ALLEN & JEFF MILLS – THE SEED

BSZ: Tony Allennek kötelező szerepelnie egy ilyen listán. Ő volt a „motor”, nélküle nem is lett volna Fela Kuti-hangzás. Sok jazzt meg funkot hallgatott és ezeket egyedi módon vegyítette a helyi, nigériai ritmusokkal. Amit Allen kitalált, az a mai napig egyedülálló. Ő volt Fela zenekarvezetője és egyben a zenekar legnyitottabb tagja is. Abból a szempontból kicsit Herbie Hancockra hasonlít, hogy baromi sok előadóval dolgozott együtt. Például a Blurből ismert Damon Albarnnal, de a Red Hot Chili Peppers baszusgitárosával, Flea-vel például a Rocket Juice and the Moon tagja is volt. Ebben a projektben egyébként közreműködött M3nsa is. (Allen Damon Albarnnal egy másik zenekarnak tagja is volt, ez a The Good, the Bad & the Queen – itt a Clashből Paul Simonon, a Verve-ből pedig Simon Tong zenélt velük, a producer pedig Danger Mouse volt – scha). 

Rengeteg lemezt adott ki, köztük csomó kísérleti zenét. Tavaly a híres jazzkiadónál, Bluenotenál jött ki új jazzlemezzel. Ezt a számot pedig azért választottam, mert épp nemrég jelent meg a detroiti techno producerrel, Jeff Millszel közös projektjében. Tony Allen már a hetvenes éveit tapossa és még mindig iszonyú friss zenét csinál. Ez borzasztóan tiszteletreméltó.

Schultz Antal

A Playlist & kommentár folytatódik, itt.

Fontos infó a szervezőktől:

A koncert 3,5 óra lesz, mindenki jöjjön korán. Szeretnénk megköszönni a Harmadik Hely támogatását is! Valamint van egy Indiegogo kampányunk, ide továbbra is várjuk a felajánlásokat!

[trafohouse]

Eklektikus UH Fest zárónap – gitárnyúzástól a felszabadult noise-technóig  // Container, Mhysa, Mark Morgan, Prell

A kísérleti, semmiképp sem konvencionális zenéket bemutató UH Fest az a rendezvény, ahol melegbárban hallgathatunk death metalt, hosszú órákig fekve fogadhatunk be drone zenét vagy megismerhetjük a berlini underground megkerülhetetlen alakjait. A fesztivál utolsó napján szokás szerint a Trafóban is volt koncert. Beszámoló a záróestéről.

Az UH záró első fellépője a noise-rock Sightings korábbi énekes-gitárosa, Mark Morgan volt. Játékát saját bevallása szerint leginkább a puszta lustaság és a technikai tudás hiánya határozza meg, de a véletlenszerűnek tűnő karistolás és a pedálnyomogatás a szettje során inkább komplett számokká rendeződött. Morgant az a fajta kaotikusság jellemezte, ami hallatán ha a Magyar Idők publicistája lennék, rögtön megállapítanám, hogy módszeres támadást folytat a kereszténydemokrata értékek ellen, de nem venném el más kenyerét. Koncert után amúgy azon gondolkodtam, mégis miért motivál egy rétegműfajban alkotó amerikait egy alig fél órás magyarországi fellépés, de a fent hivatkozott interjúból megkaptam a választ: több pénz, több kastély, jobb kaja, és hogy Európában legalább tizenöt nyelven megtanulhatja azt, hogy köszönöm.

Morgan beleél // fotó: Kőrösi Máté

A következő fellépő Márton Péter volt Prell nevű alteregójával. A JazzaJ berkein belül is fellépő, illetve különböző színházi és táncelőadások hangtervezőjeként is alkotó művész saját maga által épített analóg szintetizátoraival játszott ambienttől ipari technóig terjedő improvizációs zenét. A hasonló koncertek veszélye, hogy a sokfelé elkalandozó hangorkán sokszor öncélúan esetlegessé válik, itt viszont jól felépített koncepció valósult meg. Számomra mindig jó ómen szokott lenni az első tüdőrezgető zaj, innentől kezdve pedig fokozatosan jutottunk el a drone-os kikacsintásoktól néha Nils Frahmot megidézve a keményebb, de akár táncolható zenékig (egy barátom hasonlatával élve a Diósgyőri Acélművek üstmetallurgiai berendezése is csak a sarokban pironkodna, ha ezt hallaná). A szettje végére Prell visszatért az absztraktabb, de letisztultabb formákhoz.

Prell cuccai // Fotó. Kőrösi Máté

Az est meglepetése számomra Container néven alkotó Ren Scofield volt. Mivel UH Festre szeretek vakon érkezni ezért kényelmesen leültem a lépcsőre, de a megfelelő előképzettséggel rendelkezők már körbeállták keverőt. Nemsokára egyértelművé vált, hogy ő lesz az est azon fellépője, aki a szó klasszikus értelmében vett bulit fog csinálni. Vagyis nem csak arra nem lesz időm, hogy kontextuson, előképeken vagy zenei hatásokon gondolkodjam, de sört se fogok tudni venni közben (rutinos Trafó látogatóként, okulva a sörcsap kapacitáshiányából szerencsére volt nálam betárazva is egy).

Klasszikus buli // Fotó: Kőrösi Máté

Ha objektív megfigyelőként viszonyulnék a dolgokhoz, akkor olyan szavak jutnának eszembe Containerről, mint a zsigeri, a koszos, az ösztönös, a nyers. A közönség aktív tagjaként viszont egy levegőbe csapó ököl és egy fejrázás társaságában végig felszabadultságot éreztem. A koncert noise és a techno elegye volt, azok agresszivitása és formalitása nélkül. Az a „nem baj, mert leszarom” életérzést hozta elő, amit bárki megtapasztalhatott, aki hallgatott már DIY punklemezeket Atari Teenage Riottal, de nem szólt be a haverjának, ha az poénból a Toto Africáját tette be. Ezt bárki érezheti, akár egy angyalföldi lakótelepen él, vagy egy tetszőleges litván kisváros, mondjuk Jurbarkasban egy családi házban, vagy pont egy Providence városában lévő garázsban. Container ugyanis Providence-ben él, ott készült vele ez a riport, ajánlom mindenkinek.

Mysha itt még állva // Fotó: Kőrösi Máté

A következő fellépő az alteregóját egyszerűen csak „a cyber ellenállás queer fekete dívájaként” aposztrofáló Mysha volt. A terembe belépve rögtön masszív füst fogadott, ami bár nem olyan direkt hatást akart kiváltani, mint tavalyelőtt The Bug fellépésén, mégis hasonló célt szolgált: egyszerre teremtse meg a klubokra jellemző hangulatot, mégis legyen diszorientáló és késztessen befelé fordulásra. Ez a kettősség végig jellemezte fellépését. Érzékeny, saját sebezhetősségéről valló, majd a következő számban magát felvállaló és büszkeségről bizonyságot tevő dalszövegek. Intim ének, dancehall klubokban is a helytálló ütemek, szirénázó szintetizátorok. Ehhez társult a meglehetősen szuggesztív színpadi jelenlét, ahol Mysha hol gúzsba kötötte magát a mikrofonzsinórral, hol kihívóan táncolt. Bár azt a koncepciózusságot, miszerint egy fordított Dante poklát kíván megjeleníteni reményről, fájdalomról, elnyomásról és vágyakról, a fellépésen nem lehetett érezni – Container izzasztó szettje után mégsem panaszkodhattam, hogy lassabb, provokációtól mentes, de gondolatébresztő fellépéssel zárt az est.

Ladányi András

Olvasnál még? Idén az UH szervezőivel, Puskár Krisztiánnal és Nun Andrással is beszéltünk.