Nem is tudom, hogy hogyan kezdhetném a bejegyzést. Vagy, hogy hogy nem.
A napokban sokkal jobban magam alatt voltam mint eddig életemben. A napokban olyan elviselhetetlen fizikai fájdalommá alakult a lelki nyomorom amiről nem hittem, hogy lehetséges...
Egyre jobben elveszek ebben a börtönben ami a saját testem. Mintha belülről szemlélném a világot ebből a testből amit nem én irányítok. Nem azokat a szavakat mondja, nem azokat teszi amiket én akarok.
(-Szia! Hogy vagy? /valaki/
-Szia! Ó remekül köszönöm minden remek (KÉRLEK SEGÍTS! KÉRLEK VEDD ÉSZRE, HOGY HALDOKLOM! kÉRLEK NÉZZ A SZEMEMBE ÉS LÁTHATOD! SEGÍTS)
-Óh ez fantasztikus. Na de megyek is rengeteg dolgom van /valaki/
-Persze menj csak, örülök, hogy láthattalak (KÖNYÖRGÖM! SEGÍTS) )
Egyre jobban magával ragad a sötétség. A homály. A félelem. A reménytelenség.
Egyre kevésbé fáj bármi is...
Egyetlen dolog fáj már csak, ami lassan megöli lelkem maradékát. Hogy szívemnek legkedvesebb személy nem látja, hogy lassan haldoklom. Lelkileg. De talán testileg is. Vagy lehet látja. Csak nem akarja észrevenni...
Ez lehet a halál egyik módja? ... A lelkeddel kezdődik. Aztán ha a lelked lassan elsorvad, a tested elkezd belülröl sorvadni. A bánat, a depresszió, a magány és a rettegés felemészt. Addig amég vége nem lesz ennek az életnek nevezet szarnak.
