Tegnap előtt volt három hónapja, hogy szakítottunk. Ő valószínűleg jól el van a kis világában, a nap nagy részében ideje sincs azon gondolkodni, hogy esetleg én mit csinálok vagy hol vagyok. Valószínűleg nem is akar.
Én persze ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből. Reggel felkelek, automatikusan ő az első gondolatom, elképzelem, ahogy puszit nyom a homlokomra. Olyan vagyok kissé, mint egy telefon, amit bekapcsolnak. Rögtön megjelenik a “háttérkép”, mindig ugyan az, automatikusan, még csak véletlenül se más. Egyszerűen nem megy, hogy másra gondoljak. Aztán felülök a buszra, egy óvatlan pillanatban eszembe jut valamiről egy emlék, és az egész buszúton végig gondolom, hogy mit mondott, milyen jó volt, stb.
Hazamegyek, tanulnék, de nem megy, mert ő akkor is ott van a fejemben, majd este azzal alszom el, hogy arra gondolok, ismét megpuszil. Persze.
Mondanám, hogy nem ő hiányzik, hanem a tettei. De próbáltak nekem segíteni. Megölelgettek. Megpusziltak. Nem segít. Én őt szeretném.
Hiába gondolom azt, hogy neki már nem kellek, egyszerűen nem megy, nem tudom kiölni őt a fejemből, a gondolataimból, hiányzik az illata, meg hogy beszélgessünk, hogy elújságolja, milyen napja volt, hogy ott legyen mellettem. Három hónap után, aminek a nagy részét azzal töltöttem, hogy csodáltam messziről, mert hogy néha még csak köszönni se köszönt, még mindig képes vagyok hiányolni.
Zavar, hogy két ember hogy tud ennyire idegen lenni, mikor annyira jól ismerik egymást már. A szokásaikat, az otthonukat, a csókjaik ízét, a kezeik melegét (vagy az én esetemben inkább a csípő hideget). Zavar, hogy neki ennyit jelentett, sikerül neki nem foglalkozni ezzel.És zavar az is, hogy nekem nem sikerül. Nagyon nem...