#trieszt

[meztelenreklam]

China-bor

Vasárnapi Újság 1900. szeptember 16.

via EPA

[stukko]

•

[anarchistanyugdijasklub]

[sonnenscheinmano]

Tavaly azzal zártam a Best of sommert, hogy a nyarat ismét Triesztben fejeztem be, szerintem jövőre is ott fogom. Így is lett, viszont a következő évben már nem vagyok biztos. Majd meglátjuk, ciao.

[sonnenscheinmano]

A nyarat immár hagyományosan Triesztben fejeztem be, szerintem jövőre is ott fogom, a viszontlátásra.

[viragfold]

Trieszt valódi Bloom-ja: pannon művirágok helyett

A „közép-európai dohos otthonosság” illatával az orromban bolyongok, miközben a pannon táj lassan eltűnik a horizonton. 2004 óta, amikor Székely Ákossal magunk mögött hagytuk Szombathelyt, a művirágok egyre inkább elszaporodtak az „otthoni” tájakon. A művirág ebben az összefüggésben nem pusztán dekoráció: a mesterkéltség, az utánzás, az epigonizmus, az intézményesült kiüresedés és a kisajátított hagyományok méltó metaforája. Az igazi bloomság nem köthető egyetlen helyhez. Ahogy korábbi blogbejegyzéseimben is írtam, a bloomságtudat egyfajta jövés-menés, kóválygós offenzíva, tűnődés útközben. Az avantgárd otthontalanság számomra nem veszteség, hanem a művészi szabadság alapfeltétele. Szombathely – amely egykor „izgalmas szemantikai sufniként” szolgált – számomra újra és újra elveszik a marketing, az érzéketlenség, a kisvárosias politikai bizniszelés és a protokolláris porhintés útvesztőiben. A pannon művirágok hervadatlan, ám élettelen jelenlétével szemben Trieszt valódi Bloom-ja a tenger sós levegőjével és a végtelenség ígéretével vár. Ahol a nagy víz találkozik a szárazfölddel („Quando il mare incontra la terra”), ismét ott nyílik meg az igazi tér a Joyce-i szellemiség számára. Trieszt nem pusztán földrajzi hely, hanem egy szellemi tartomány, Virágföld legfontosabb kikötője, tán aktuálisan maga Ithaka. A trieszti Joyce-szobor kicsinyített bronzmásolata, amelyet pár éve ingaként használtam, időnként talán belassul, de sosem áll meg teljesen. Mozgásban tart, ahogy a hálózat is: bevon valamibe, összeköt dolgokat, és megszabadít a röghöz kötöttségtől. A Faro di Trieste fénye áttöri a provincialitás ködét, utat mutatva az otthontalan bolyongóknak. A Bloomsday mindenkori bejövetel nem csupán egy naptári esemény. A bejövetel – miképp a szombat bejövetele – megidézi az Ulysses szövetének közép-európai és zsidó szálait. Egy rituális pillanat, amelyben az idő és a tér új dimenziót kap. Idén ismét a Bloomsday bejövetelét Trieszt baráti, befogadó közegében töltöm: ez egyszerre fizikai és digitális gesztus, amely a virtuális hálózatok és a Mail Art kontextusában éppoly érvényes, mint Joyce és Svevo városában a tényleges kóválygás, tűnődés. Az idei június 16-dika számomra a szellemi hálózatokban, a trieszti Antico Caffè San Marco asztalánál és a világban szétküldött Mail Art küldeményekben realizálódik. Virágföld mitikus tartománya pillanatnyilag mindig ott van, ahol a bloomságtudat megteremti: lehet Nagymaroson, Buenos Airesben, Triesztben vagy épp a digitális naptárak szinkronizált emlékeztetőiben. Trieszt vár, ott a valódi Bloom sétál tovább, a művirágokat pedig hagyjuk meg azoknak, akik ennyivel beérik.

[viragfold]

Stanislaus

70 éve ezen a napon húnyt el James Joyce öccse, Stanislaus Joyce, akinek a síremlékét pár éve fotóztam le Trieszt Cimitero Sant'Anna nevű temetőjében. A két testvér a múlt század elején együtt tanított a helyi Berlitz Nyelviskolában. Az első világháború kezdetekor mindketten elsodródtak Triesztből, James idejében elmenekült, és sohasem tért vissza. Ahogy Ezra Pound-nak írta a nagy háború után, nem igazán vonzotta a ‘felszabadított’ város, mely muktikulturálisból tisztán olaszba váltott. A szarajevói merénylet után felpörgő háborús készülődés ellenére Stanislaus önszántából nem akart távozni, ám - brit alattvalóként - rövidesen az Osztrák-Magyar Monarchia ellenségének számított, így a háború elején internálták, s a következő pár évet egy Linz környéki táborban töltötte. De Trieszttől lélekben sosem szakadt el, sőt később, 1945-öt követően, mikor jópár évig Trieszt ENSZ által felügyelt szabad városként létezett, Stanislaus újra letelepedett itt, s tanította angol nyelvre a helybelieket. Szükség is volt Triesztben erre a tudásra ezidőtájt, mivel sok új-zélandi, brit, ill. amerikai katona állomásozott a városban. Professore Joyce 1955. június 16-án, Bloomsday napján halt meg Triesztben. Néhány éve Triesztben egy rövid kis videómunkát készítettem, melyet a Joyce-testvér emlékének ajánlottam.

[viragfold]

Trieszt új irodalmi múzeuma kapcsán

Sok rétege, szintje van annak a különleges viszonynak, ami James Joyce személyét és Triesztet összefűzi. Az egyik ezek közül talán az a számomra is különösképp fontos képesség, mely egy város, egy közösség kultúráját, s azon belül az irodalmát magától értetődően tudja többnyelvű entitásként kezelni. Trieszt nemrég megnyílt irodalmi múzeumának egyik legfőbb értéke, hogy ezt a gondolatot hozza mozgásba. Ebben a kontextusban a multikulturalitás nem elvont eszme, netán politikusi szólam vagy épp szitokszó, hanem egy többdimenziós szellemi tér, kulturális határzóna, az irodalomi többnyelvűség leíró jelzője. Joyce talán épp ebben a köztességben érezte magát otthon, ahogy más, akár olasz, angol,szlovén vagy német nyelven alkotó társa is az elmúlt évszázadokban. Furcsának, de egyben izgatónak tűnhet mindez a magyar irodalomból kifelé nézve; ahol a különféle kánonok unos-untalalan kijelölik az ún. magyar kultúrának és az ún. magyar irodalomnak a határait. És teszik ezt nemcsak nyelvi ('szép magyar nyelv'), hanem ízlésbeli és világképi tekintetben is. Az igazodás gyakran nem csupán a mindenkori hatalom elvárása, hanem sokszor egyfajta közösségi 'érték', igény is, tehát az alkotói szocializáció üdvözítő útját is jelenti. Valószínűleg éppen ezért van nehéz dolga a mi közegünkben például azoknak a kísérletező szerzőknek is, akik eleve feszegetni szándékoznak az irodalom nyelvi és nem nyelvi határait, vagy épp nyitnak az új médiumok, a vizuális technológiák, az akusztikus költészet s tán a mesterséges intelligencia felé. Visszatérve Triesztbe: bármilyen korszakról is legyen szó, az experimentális alkotó számára nyilván inspiratívabb s egyben otthonosabb az olyan miliő, ahol bizonytalanok nemcsak a politikai, hanem a szellemi határok; mindenféle értelemben a többnyelvűség számít megszokottnak, mint az, ahol a nyelv lassan nem a lét háza (szabad ki- és bejárással), hanem egyre inkább valamiféle szektaszerű vonásokat sem nélkülöző, kulturális börtön. A magam részéről nagyjából így vagyok ezzel. Az ír Joyce-t pedig már rég nem tudjuk megkérdezni.

LET’S - Letteratura Trieste