A menekültek világnapjára
- Apa, te mit csináltál, mikor elkezdődött a zombiapokalipszis?
- Bezártam ajtót-ablakot, és lövöldöztem mindenre, ami mozgott.
- A zombikra?
- Zombi akkor még nemigen járt erre. De sokan menekültek előlük. Tudod, nagy volt a pánik, a rádió és a tévé is állandóan a zombikról beszélt. Jöttek a szomszédok, az ismerősök, azután mindenféle ismeretlen, idegen. Sikoltoztak, kiabáltak a kapu előtt. Semmi kultúra nem maradt bennük.
- Lelőtted őket?
- Védekeztem. Titeket védtelek. Meg a kultúránkat.
- És a zombik? Ők mikor jöttek?
- Később. Mikor már nemigen jött több menekülő.
- Rájuk is lőttél?
- Nem lett volna szerencsés felhívni magunkra a figyelmet. Amúgy pedig a menekülőkhöz képest eléggé rendesnek tűntek. Semmi hisztéria, nem nyújtogatták felém a kisgyerekeiket, nem könyörögtek, nem átkozódtak. Csendesen hörögtek, kimérten csoszogtak. Mondhatni, kulturáltan. Kis odafigyeléssel együtt lehet velük élni.
- Mire kell odafigyelni?
- Hát... hörögni és csoszogni kell. Nem olyan nehéz.
- Apa... a sok hörgéstől és csoszogástól nem lettünk mi is zombik?
- Hogy gondolod, kisfiam?! Hogy kérdezhetsz ilyet?! A mi szemünkben ott csillog az értelem isteni szikrája! Szívünkben szeretet zakatol!
- És ez különbség?
- Óriási különbség, fiam! Na, egyél még ebből a szép felkarból egy harapást! Ettől leszel nagy és erős!
KOnOK Klub
