Mikor a gyermeteg énemre gondolok, valahogy mélyről elém tárul és szörnyű szomorúság ejt rabjául.
S nem azért, mert rosszul bánt volna velem a családom, igaz az se volt számomra sose leány álom.
Hanem az a kép terít le a lábamról, az amikor arra gondolok, hogy milyen kegyetlenül magányos voltam.
Persze, a dac korszak mondhatná belőlem, hogy ez azért van mert haragszom azokra az emberekre, akiket egykoron a barátomnak hittem.
De ez nem egészen így van.
Nem a harag mondatja velem azt, hogy sosem szerettek igazán, ez valahogy egy egész testemet átitató, csalódást keltő érzés
Amikor a gyermeki, mosolygós arcomat látom magam előtt, végtelenül sajnálom, sőt szánom magamat. Szánom magamat...
Szánom őt.
Szánom őt, aki mindig mások kedvében járt, aki az érzelmek rabjává vált.
Azt, aki úgy éhezett a szeretetre, mint sivatag közepén a szomjazó az esőcseppre.
Azt, ki gömbőc szemével könyörgött, hogy szavaiért megbocsátást nyerjen.
Hiszen nem volt szabad neki ám bármit szólni, csupán csak tojáshéjon lépdelni.
S ha úgy érezte, hogy a kis apró világa összeomlik, akkor sem volt mellette soha senki.
S tudod, legszívesebben megsimogatnám a kis fejét és azt mondanám, hogy "Itt vagyok én neked!".
ITT VAGYOK! ITT VAGYOK! ITT VAGYOK!
Karomba zárnám jó mélyen, szeretettel teli és úgy ringatnám mind addig, míg fel nem szívódnak a könnyeink.
