Nehéz kifejezni azt, hogy milyen érzéseim vannak irántad. Tudod, te nem csak egy szerelem voltál az életemben. Te A szerelem voltál nekem. Az a bizonyos szerelem, ami halhatatlan. Ami akkor sem múlik el, amikor már elmúlt. S akárhányszor akartam bizonyítani a Világnak, hogy én márpedig túlléptem rajtad, az élet mindig megmutatta, hogy nem így van. Akárhányszor adtál okot arra, hogy utáljalak, sosem tartott sokáig ez az érzés. Egy idő után mindig elillant a gyűlölet és mindig arra lyukadtam ki, hogy még valahol titkon szeretlek. Az érzéseim csendben megbújnak, de léteznek. Gáz vagy sem, ez az igazság. Egyszerűen valamit találtam benned. S tudom, megmondtam neked pár szánalmas tetted után, mikor elegem lett, hogy "őszintén bánom, hogy volt hozzád közöm", de e szavak csak hirtelen felindulás művei voltak, mint ahogy a többi csúnya kifejezés is, melyek elhagyták a számat akkor. Haragudtam rád, nem is kicsit, de tudod, egy idő után a haragomat felváltotta a hiányod. Mindig ez történik, S tudom, ezek után is érdeklődtél még felőlem, te sem engedtél el igazán, de mégsem tudom, hogy érezhetsz irántam pontosan. Nem tudom, hogy mennyi negatív érzelmed lehet irányomba, vagy mennyi pozitív, hogy hiányolsz engem, vagy sem; kíváncsi lennék, mit gondolsz rólam. Azt viszont megsúgom, hogy lehet most rosszban vagyunk, lehet nem beszélünk régóta, de a szívemben mindig lesz számodra hely, még ha nem is lehetünk együtt. Mindig számíthatsz rám. Egymás mellett nőttünk fel és nem számít az a sok történés, a szívem mindig meg fog neked bocsátani, akkor is, ha én nem akarok. Hiszen mégiscsak te vagy az a szerelem, kihez még csak hasonlót sem találtam se előtte se utána, még. Hiába nem vagy már az életem része, egy láthatatlan kapocs még mindig van köztünk, nem értem miért, de e kapocs összeköt minket, mely pont annyira idegtépő, mint amennyire gyönyörű és különleges.🤍