El sem hiszem, hogy vége lett..konkrétan két hónapot kaptam arra, hogy élvezzem a társaságod, hogy foghassam a kezed, hogy megcsókoljalak. Két hónap rettenetesen kevés idő mégis ez idő alatt olyannyira hozzám nőttél, hogy próbáltalak elfelejteni, de nem ment. Azt hittem beleszerettem valakibe de valójában csak téged próbáltalak megtalálni benne és szomorúan konstatáltam, hogy hihetetlenül messze áll tőled. És ez nem az ő hibája..nagyon aranyos srác és megérdemli a boldogságot. Ahányszor elveszek a gondolataimba arra leszek figyelmes, hogy így vagy úgy de mindig nálad lyukadok ki. Bevillannak képek miközben lefogod a kezeim és dominálsz felettem vagy ahogy egymás szemébe elveszve énekeljük a Mudfield Hold című számát..Nem tudom mikor lesz az a pillanat amikor már úgy gondolok vissza rád, hogy közben nem kezd el hevesebben verni a szívem és nem folynak a könnyeim. A legszomorúbb az egészben, hogy szerintem te annak ellenére, hogy mennyire bizonygattad az ellentétét, olyan hamar elfelejtettél, hogy csoda ha még emlékszel a szemem színére. Annak ellenére, hogy mennyire próbáltad velem elhitetni, hogy te majd meg fogsz változni és vissza fogsz jönni hozzám, hogy leüljünk beszélgetni még valószínűleg a szülinapom se volt az eszedben. Még mindig megvan a tőled kapott tabló, te pedig hármat is elvettél tőlem de úgy érzem az már régen ki lett dobva. Nem akarom, hogy vissza gyere hiába hiányzol annyira, hogy minden pillanatban mikor rád gondolok meghasad a szívem. Nem akarom, mert nem leszek képes végignézni ahogy megalázol engem a női barátaiddal való barátságoddal miközben te azt se tudod, hogy ez nem normális. Én csak szeretnélek végre elfelejteni..örökre és szeretném, ha jönne valaki akiben megvoltak azok amiket értékeltem benned, de hiányzik az ami bár benned se lett volna.
