Úgy tartják hogy egy bizonyos idő után elmúlik a szerelem érzete a másik fél iránt. De tegnap egy év és három hónap után újra ott állt előttem, amikor a kisüzlet ajtaját kinyitotta. Belenéztem a két kék szemébe és mintha a kezével átnyúlt volna a bőrömön, húsomon, csontomon keresztül a szívemig és addig szorította volna amíg el nem vérzik. A testem mozdulatlanná vált, irányíthatatlanná, mert a szívem uralta a vázat amibe a lelkem raboskodott miközben az eszem pedig ordított...Menekülj! Menned kell! Nem hallottam, a körülöttem lévő zajokat csak a süketítő sípoló hangot a fülemben és gyomor görcsöm lett. Majd ahogyan végig rohantak szemeim előtt a közös emlékek a jótól a rosszig végül levegőhöz jutottam, de addigra már másnap reggel volt és nem emlékszem mi történt az éjjel. Csak a keserű magányra, hiányra, a vonzalomra és a vágyra, ami ennyi idő után is ott lappangott bennem most pedig újra elszabadult bennem. Ekkor értettem meg, azt a mondást, hogy ahol volt "tűz ott mindig lesz parázs" és végül a parázs újra lángra kapott, de egyedül sóvárgásomban kialszik és megszűnik létezni, amit nem akarok. Akarom, hogy a tűz elsöprő legyen és örökké tartson. Hogy végül vén kezeinket együtt fogjuk és táncoljunk, ha már a sors újra egymáshoz sodort, a legváratlanabb pillanatban, amikor végük azt hittem végleg kiszerettem belőled. 2023.03. 12 🐒
