2020..köszi, hogy jöttél, jó utat hazafelé👋🏼
Not today Justin

@theartofmadeline
The Stonewall Inn
YOU ARE THE REASON

pixel skylines
Claire Keane
Lint Roller? I Barely Know Her

izzy's playlists!
Show & Tell

Andulka
sheepfilms

bliss lane
Interview Vampire Daily

blake kathryn

ellievsbear
he wasn't even looking at me and he found me

shark vs the universe
EXPECTATIONS

roma★
"I'm Dorothy Gale from Kansas"

seen from Burkina Faso
seen from Portugal
seen from Venezuela

seen from Pakistan
seen from Türkiye
seen from Tunisia
seen from Malaysia

seen from United States

seen from Congo - Kinshasa

seen from United States

seen from United States
seen from United States
seen from Morocco

seen from Finland

seen from Paraguay
seen from Singapore
seen from Philippines
seen from India
seen from Singapore

seen from Malaysia
@unalmasoraimgondatai
2020..köszi, hogy jöttél, jó utat hazafelé👋🏼
A legnehezebb dolguk a csupaszív embereknek van. Túl sokat törődnek olyanokkal, akik ezt nem érdemlik meg, mégsem tudják ott hagyni őket.
“A kudarccal nem meg kell tanulni együtt élni. Meg kell tanulni felállni, és legyőzni”
Magadban gondolkodni
Olyan, mint mikor szembe ültetnek a saját hibáiddal
Élvezd ki a pillanatot
Mindenki ezt mondja, élvezd ki ezt, használd ki a lehetőséget, élj vele, mert lehet, hogy nem lesz több ilyen. Én mindig is valahogy jobban tudtam átélni azokat a pillanatokat amik még nem következtek be, az iskola vége, a nyári szünet, mikor egy fagyos téli napon az iskolában ültem, mindig is melegséggel töltötték el a lelkem, de valahogy ezt soha nem éreztem ugyan azt a bizsergést június elején, pedig már élvezhettem volna a szünet közelségét. Ahogy ugyan úgy jobban beleéltem magam a “régi szép idők” emlékeibe, minthogy a MOST-ra koncentrájak. Az embereknek valahogy jobban megy a múlton való rágódás, és a jövőn való ábrándozás, mint az, hogy megéljék a pillanatot, mert amikor az ott van, annyira természetesnek tűnik, annyira kézzel fogható, annyira valós, hogy arról nem lehet ábrándozni, vagy nosztalgiázni, az ember csak sodródik az eseményekkel, próbálja a lehető legjobbat kihozni, és igazán megélni általában csak utánna tudjuk a pillanatot, amikor az már rég nincs ott. Ezért is merűlt fel a kérdés bennem, hogy mit is lehetne tenni, hogyan lehetne igazán átélni a jelent?! Szerintem ez a folyamat három lépcsőfokon alapul: először is tudd, hogy ez a pillanat egyszeri és megismételhetetlen, soha többé nem fog ugyanígy megtörténni senkivel.Második lépcsőfokként gondolj bele, hogy rajtad múlik, hogy mit hozol ki belőle, az életben annyi önállóságot kaptunk, bármiből ki tudjuk hozni a legjobbat és a legrosszabbat is, a kérdés, hogy ki melyikre törekszik, az egész csak felfogás kérdése. A harmadik pedig elég egyszerű: kaptunk körübelül 70 évet ezen a Földön, ami valljuk be nem a világ összes ideje is. Bár én a 18 évemmel még nem panaszkodhatok, de amikor látom a sok 14-15 évest akik még az érettségitől, az egyetemtől, a felnőtt élet kihívásaitól távol vannak, mindig bele gondolok, hogy gyorsan repül az idő és megbánom, hogy nem élveztem jobban azokat az éveket, hiszen akkor még úgy tűnt, hogy örökké tartanak. De az az igazság, hogy kegyetlenül elmúltak, és annyi minden megváltozott közben, hogy szinte lehetetlen bármibe is bele kapaszkodni. Néhány barát, szerelem(?), kedves emlék között a legjobb dolog amit tehet az ember, hogy az adott pillanatot éli meg, és nem arra vár, hogy örökké tartson, hanem kihozza belőle a legtöbbet. Remélem neked is és nekem is sikerül.
Pacsi, M.
Üdv!
Hali, remélem jó helyen járok, mert az az igazság, hogy utoljára 14 évesen voltam errefelé a lány osztálytársaim kicsit pszicho, kicsit szexista, kicsit depis Tumblr-ét nézegetve. Azóta el telt pár év, és gondoltam újra visszanézek, mert ihletet kaptam az alkotásra, és az agymenéseim nagyvilággá kűrtölésére, de zenélni, festeni, énekelni nem tudok, úgyhogy marad az írás. Lehet senki nem fogja ezt olvasni, de engem legalább lefoglal. Ha tetszik valakinek, és érdekesnek fogja tartani akkor meg az csak plusz öröm nekem. Azt hiszem elsőre ennyi, majd alakul.
Pacsi, M.