[user9992]

Csak szex

Mind ugyanazzal a mesével jöttek.

Volt, aki szőke hercegnek álcázta magát, volt, aki barna hajjal, mély tekintettel ígérte ugyanazt. Más volt az arcuk, más a hangjuk, de a történet mindig ugyanott ért véget. Hasonló emberek, hasonló szavakkal, hasonló céllal.

És én újra meg újra elhittem, hogy most más lesz.

Megdöbbentő, hányszor ültem egy randi után némán a sötétben, a telefont szorongatva, miközben belül már tudtam, hogy nem fog írni. Mégis vártam. Percenként néztem a kijelzőt, mintha egyetlen üzenet visszaadhatná azt, amit aznap este elvesztettem.

De a telefon néma maradt.

Aztán eljött a csend.

Ő megkapta, amire vágyott. Én pedig megint elvesztettem egy darabot magamból. Egy ölelésben, ami nem jelentett semmit. Egy búcsúcsókban, amit nem követett folytatás. Egy ígéretben, amit soha nem is akartak betartani.

És ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: tényleg ennyire keveset ér ma a szerelem?

Annyira, hogy már indulás előtt készen vannak a kifogások. Előre begyakorolt mondatok, amiket csak elő kell venni, ha a test már megkapta, amit akart.

„Nem állok készen.”

„Most magamra kell koncentrálnom.”

„Te túl jó vagy nekem.”

“Nem akarok most senkit megbántani.”

“Félek az elköteleződéstől.”

“Még nem tettem túl magam a volt páromon.”

“Barátok maradhatunk.”

És a legfájdalmasabb az egészben, hogy ezek a mondatok sokszor nem az igazságot rejtik.

Csak udvarias csomagolásai annak az egyetlen mondatnak, amit senki sem mer kimondani:

„Megkaptam, amiért jöttem.”

Gumival érkeztek, de rózsával soha.

A testemet megismerték, de a lelkem nevét sem akarták megtanulni. Elvitték a legszebb mosolyomat, a legtisztább érzéseimet, aztán úgy sétáltak tovább, mintha semmit sem hagytak volna maguk után.

Pedig minden távozás után romok maradtak.

És a romokat mindig nekem kellett eltakarítani.

Talán a legszomorúbb mégsem az, hogy ennyiszer csalódtam.

Hanem az, hogy minden csalódással együtt egy kicsit meghalt bennem az a lány, aki még hitt az örökkében.

És végül már nem hiszek a szerelemben.

Csak abban, hogy vannak emberek, akik nagyon szépen tudnak hazudni.

[user9992]

A zene túl hangos volt ahhoz, hogy gondolkodni kelljen. Pont ezért szerettem. A basszus úgy verte a mellkasomat, mintha ki akarná rázni belőlem azt a mondatot, amit hónapok óta próbáltam lenyelni:

nem kellettem neki.

Vagyis dehogynem.Kellettem.

Csak nem úgy, ahogy én akartam.

Az ital keserű volt, az idegen kezek melegek, az éjszakák pedig egyformák. Füstszagú taxik, neonfényes mosdótükrök, félrészeg nevetések, amik reggelre mindig elvesztették az értelmüket. Minden buliban ugyanazt a szerepet játszottam: a lányt, akinek nincs szüksége senkire. A lányt, aki csak jól akarja érezni magát. A lányt, akit nem lehet megbántani.

És közben minden egyes érintésnél arra gondoltam, bárcsak ő lenne az.

Aztán jöttek az első randik.

Kávék.

Séták.

Hajnali beszélgetések.

Pillanatok, amikor az ember majdnem elhiszi, hogy most talán más lesz.

De én már előre ismertem a folytatást.

Az egyre ritkább üzeneteket.

A furcsán megfogalmazott kifogásokat.

A csendet.

Mert a csend mindig jelent valamit.

És utána megérkezett az a bizonyos üzenet. Mindig más szavakkal, mégis ugyanazzal az undorító jelentéssel:

„Jó vagy, csak…”

„Most nem keresek komolyat,de…”

„Ne haragudj, nem akarok kapcsolatot ,de…”

„De azért találkozhatnánk néha gondolom érted.”

Néha.

Persze.

Olyankor percekig bámultam a képernyőt, mintha attól változna bármi, hogy újraolvasom. Mintha a mondatok között egyszer csak ott lenne valami rejtett rész:

„…és amúgy szerethető vagy.”

De nem volt ott.

Egy idő után megtanultam eltemetni az érzéseket. Olyan mélyre, hogy még én se találjam meg őket. Mosolyogtam, flörtöltem, hazamentem emberekkel, akik igazából sosem érdekeltek. Csak elképzeltem beléjük valamit. Egy lehetséges jövőt. Egy hiányzó érzést. Valamit, ami miatt pár órára elhalványult bennem a saját szégyenem.

Mert a legrosszabb nem az volt, hogy elhagytak.

Hanem az, hogy egy idő után én is elkezdtem elhinni:

talán tényleg csak ennyit érek.

Aznap éjjel a klub mosdójában álltam, barna rúzs elkenődve a számon, és először nem néztem félre a tükörből.

— Kurvára haragszom — mondtam ki hangosan.

A lány a tükörben ugyanúgy nézett vissza rám. Fáradtan. Dühösen. Szomorúan.

— És kurvára megbántottatok.

A mondat ott maradt a levegőben.

Nem oldott meg semmit.

Nem gyógyított meg.

De először nem hazudtam magamnak.

És talán minden gyógyulás ott kezdődik, amikor az ember végre nem menekül tovább a zajba, az idegen karokba, az idegen éjszakákba — hanem leül a saját fájdalmával szemben, és kimondja:

ez kurvára fájt.

[user9992]

Elkésett

Azt mondják, az ember meggyógyul. Nem egyik napról a másikra, hanem lassan, észrevétlenül, mint amikor a sebek alatt új bőr nő. Először még minden húzódik, minden emlék egy kicsit nyitva marad, aztán egyszer csak már nem vérzik.

Én is így voltam vele.

Nem felejtettem el mindent, csak megtanultam együtt élni azzal, hogy nem válaszol többé. Hogy a nevének már nincs üzenethangja. Hogy a hiánya nem esemény, hanem állapot lett.

11 hónap.

Ennyi kellett, hogy újra megtanuljam, milyen csendben lenni önmagammal.

Azt hittem, túl vagyok rajtad.

Aztán április 18-án jött az értesítés.

„Ismerősnek jelölt.”

Egy apró mozdulat a világban. Egy gomb.

És mégis úgy hatott, mintha valaki visszanyitotta volna azt az ajtót, amit már befalaztam magamba.

Nem az történt, hogy visszaestem.

Csak hirtelen emlékeztem arra, hogy valaha mennyire mély volt az, amit eltemettem.

Elfogadtam.

Mert az ember mindig valami kis reményből nyom rá az „igen”-re. Nem a fejével, hanem azzal a régi részével, ami még hisz abban, hogy a történetek nem érnek véget csak úgy.

Az üzenet nem váratott sokat.

„Hiányoztam, cica?”

És én elmosolyodtam, mielőtt észrevettem volna, hogy fáj.

Nem ugyanaz volt.

Valami megváltozott benne. Komolyabb lett. Nyugodtabb. Figyelmesebb. Mintha közben megtanulta volna mindazt, amit régen nem tudott adni.

És ez volt a legzavaróbb.

Mert nem az a kérdés merült fel bennem, hogy szeret-e most.

Hanem az, hogy miért csak most.

Napokig beszéltünk.

Régi mondatok új köntösben. Régi nevetések óvatosabb szünetekkel. És valahol a sorok között ott volt mindkettőnk múltja, amit egyikünk sem mert kimondani teljesen.

Aztán egyszer csak ő azt írta:

– Kérdezz valamit. Őszintén válaszolok.

És én tudtam mi a „nagy kérdés”.

A kérdés, ami lezár vagy újranyit mindent.

Akkor is szerettél, amikor nem beszéltünk?

Ott villogott a kurzor.

És hirtelen rájöttem, hogy a válasz nem is annyira érdekel, mint gondoltam. Mert már nem az számított, mit mond.Hanem az, hogy miért most mondaná el.

Az idő közben valamit elvett.

Nem az érzést.Hanem a jogot, hogy az számítson.

És ekkor értettem meg először tisztán:

Ő nem későn jött vissza , hanem én mentem el időben.

A kérdés végül nem ment el.

Ott maradt bennem, kimondatlanul.De nem azért, mert féltem a választól.Hanem mert rájöttem, hogy már nincs hova visszavinni.

A beszélgetés nem ért véget hirtelen.Nem volt dráma, nem volt nagy mondat.Csak lassan lett ritkább.A válaszok rövidebbek.A figyelem szétcsúszott.

És egyszer csak már nem vártam annyira az üzenetét.

Nem azért, mert nem számított.Hanem mert már nem húzott vissza.És igazából már hozzászoktam.

Egy este mégis írt:

– Olyan, mintha most érteném meg, mit veszítettem el.

Sokáig néztem a kijelzőt.

Aztán csak ennyit írtam

– Igen lehet haha

Nem magyaráztam túl.Nem bontottam ki.

Mert amit ő most értett meg, én már túl régóta hordtam.

És az ilyen késések nem szoktak találkozóvá alakulni.

Csak két külön idővonal, ami egy pillanatra keresztezi egymást, hogy aztán újra szétváljon.

Amikor letettem a telefont, nem volt bennem sem harag, sem megkönnyebbülés.

Csak egy csendes felismerés.

Nem az történt, hogy visszajött.

Hanem az, hogy én már nem voltam ott, ahol ő keresett.

Mert vannak történetek, amik nem úgy érnek véget, hogy valaki elmegy.

Hanem úgy, hogy valaki már nem ugyanott van, amikor a másik végre megérkezik.

[user9992]

Az emberek szeretnek kérdezni. Olyan könnyedén dobják oda, mintha csak az időjárásról beszélnének.

– Na és… mikor volt a leghosszabb kapcsolatod?

Mosolygok. Nem az a széles, őszinte fajta, inkább az a begyakorolt, ami nem kérdez vissza.

– Ő– mondom magamban.

De hangosan csak annyit:

– Egy éve.

Bólintanak. Egy év. Az már valami. Már számít. Már komoly. Már “túl kellene rajta lenni”.

A következő kérdés régen mindig jött.

– Na és… túl vagy rajta?

Mostanában már nem kérdezik. Mintha lenne egy láthatatlan szabály: ennyi idő után már nem illik fájni. Ennyi idő után már ciki visszanézni. Ennyi idő után már új emberekről kell beszélni, nem ugyanarról az egyről.

Én meg hálás vagyok, hogy nem kérdezik.

Mert nem tudnám kimondani.

Nem vagyok túl rajtad.

Kínos ezt bevallani. Nem másoknak – magamnak.

Mert mi van abban, hogy még mindig eszembe jutsz? Hogy néha, teljesen váratlanul, egy hang, egy illat, egy szó visszaránt hozzád? Hogy még mindig elképzelem, hogy egyszer csak…

…összefutunk.

Teljesen véletlenül. Persze.

Az éjszakában. Egy Mekinél.

Vagy egy kihalt utcán.

Vagy egy buszmegállóban, ahol egyikünk sem szokott lenni.

Igazából mindegy hol.

Csak ott legyél.

És ne legyen nagy jelenet. Ne legyen filmbe illő újrakezdés. Csak egy pillanat, amikor egymásra nézünk, és minden, amit nem mondtunk ki, ott van a csendben.

Néha azon kapom magam, hogy nem is a múltat hiányolom.

Hanem azt az egy lehetséges jövőt, ami sosem történt meg.

És közben telik az idő. Szépen, csendben, kegyetlenül.

És én egyre ügyesebben játszom el, hogy már nem számítasz.

Csak néha… amikor senki nem látja…

még mindig várok,

Nem nagy dolgokra.

Csak arra, hogy egyszer

valahol

teljesen véletlenül

ott legyél.

És elég lenne nekem ennyi.

[user9992]

Az utolsó üzeneted ennyi volt:

„Kösz a szüzességed.”

Mintha egy tranzakció végére tettél volna pontot, nem egy ember történetére. Elvetted tőlem ezt is. És még annyi mást.

Elvetted tőlem a tükröt.

Vagy inkább azt, amit benne láttam. Mert most, ha belenézek, idegen néz vissza rám.Néha úgy érzem, ha egy másodperccel tovább nézem magam, elsírom magam. Ezért inkább elfordulok. Gyáván. Végülis jobb mint megint valamiben hibát látni.

Elvetted tőlem az evést.

Furcsán hangzik, tudom. De minden falat után bűntudatom van. Mintha nem érdemelném meg, hogy tápláljam magam. Mintha a testem már nem az enyém lenne, csak egy emlék hordozója. Néha számolok, néha nem eszem, néha meg túl sokat .

Elvetted tőlem a kinti életet.

A világot. A programokat, a bulikat, az utcákat éjjel. Emlékszem, azt mondtad:

„Túl sokat bulizol. Ez nekem nagyon offos.”

És elhittem. Elhittem, hogy velem van a baj. Mintha elfelejtetted volna, hogy amikor együtt voltunk, mindig otthon ültem. Veled. Érted. Miattad.

Amikor vége lett, akkor mentem ki az éjszakába. Nem azért, mert élni akartam. Hanem mert felejteni. Már nem bírtam egyedül maradni azzal a csenddel, amit hagytál magad után. Az alkohollal próbáltam elnémítani a gondolataimat, de már az sem működik. Mostanában már attól sincs jó kedvem. Már bulizni sem járok. Csak ülök, és hallgatom, ahogy bennem visszhangzik mindaz, amit összetörtél bennem.A szívemet, és annál sokkal többet.

Elvetted tőlem azt az érzést, hogy elég vagyok.

Pedig volt egy pillanat – emlékszem rá –, amikor kezdtem meggyógyulni. Amikor pár hónappal ezelőtt boldognak éreztem magam. Nem tökéletesnek. Csak… könnyebbnek. Azt hittem, már jól vagyok.

Szóval tessék.

Szívesen a szüzességem.

Szívesen az önbizalmam.

Szívesen a tükröm,

az étvágyam,

a nevetésem,

az éjszakáim.

Szívesen mindazt, amit valaha magamról gondoltam.

[user9992]

A kizárt szoba

Az emlékek nálam szobák.

Van köztük világos, ahol az ablak mindig résnyire nyitva van, és a levegőben kávé és vasárnap délután szaga keveredik. Van sötét is, de barátságos: régi dobozok, poros polcok, mégis tudom, mi hol van.

És van egy szoba, ahová nem mehetek be.

Nem azért, mert nincs ajtaja.

Hanem mert az agyam minden alkalommal visszaránt, amikor a kilincshez érek. Mintha egy kéz a tarkómra simulna, és halkan azt mondaná: ide nem. Nem fenyegetően. Inkább óvón. Fáradtan.

Ez az a szoba, ahol az első alkalom lakik.

Nem az első csók. Nem az első érintés. Az a másik első. Amikor lefeküdtem valakivel, és még aznap mindenhonnan törölt. Mintha a testem után a létezésem is kényelmetlenné vált volna számára. Egy kattintás, és eltűntem.

Az érzés megmaradt.

A megalázottság tompa, nehéz súlya a mellkasomon. Az a furcsa kettősség, hogy tudom, megtörtént, mégis, amikor fel akarom idézni, az emlékezet szétesik. Nem egy történet. Inkább szilánkok.

A szoba színe rémlik.Hideg, szürkéskék, mint egy rosszul megvilágított fürdőszoba hajnalban.

Képek is vannak. Nem mozgó jelenetek, csak állóképek: egy váll íve, egy lepedő gyűrődése, a plafon repedése, amit akkor bámultam, amikor hirtelen túl sok lett minden. És egy érzés a gyomromban, mintha valami végleg elcsúszott volna bennem.

De az egészet nem tudom felidézni.

Valahol félúton mindig történik valami. Az agyam lezár. Elhúzza a függönyt. Mintha azt mondaná: elég ennyi. Mintha pontosan tudná, hol van az a pont, ahol már nem emlék lenne, hanem újraélés.

Védelmi mechanizmus.

Ezt a szót később tanultam meg. Akkor még csak azt éreztem, hogy van bennem egy belső őr, aki nem enged tovább. Azt hittem, az emléktől véd.

De leginkább magamtól.

Mert ha teljesen emlékeznék, talán elkezdenék kérdezni.

Miért nem voltam neki elég jó?

Talán ha szőke lennék.

Talán ha vékonyabb lennék.

Miért akartam annyira, hogy válasszanak, hogy közben magamat hagytam ott?

És ezek a kérdések veszélyesebbek, mint a képek.

Néha, ritkán, mégis megállok az ajtó előtt. Nem nyitom ki. Csak ott vagyok. Érzem, hogy a szoba létezik, és hogy nem tűnt el attól, hogy kizártak. De azt is érzem, hogy nem kell minden szobát bejárni ahhoz, hogy tovább tudjak menni a házban.

Talán egyszer majd belépek.

Talán akkor, amikor már nem fog újra és újra összetörni a teljes emlék.Amikor nem magamba fogok mindent megkérdőjelezni.

Addig pedig hagyom, hogy az őr tegye a dolgát.

Ez nem gyávaság,

Hanem túlélés.

[user9992]

Megláttam a barátnődet.

Ő volt az.

A lány, akit akkor választottál, amikor végre döntened kellett: én vagy ő.

Emlékszem arra a napra. A hangodra. A bizonytalan mondataidra. Arra, ahogy kerülgetted a lényeget, mintha a kimondott szó súlyosabb lenne, mint a csend. Azt mondtad, idő kell. Azt mondtad, nehéz. Azt mondtad, nem akarsz megbántani.

Mégis megtetted.

Most ott állt előttem a választásod. Hús-vér valóságban. Nem egy név a telefonodban. Nem egy sejtés. Nem egy árnyék.

Egy lány volt. Teltebb. Lágyabb vonásokkal. Olyan, akire soha nem mondtad volna, hogy „tökéletes alak”. Olyan, akire soha nem tetted volna azt a félmosolyos megjegyzést, amit rám igen.

És akkor valami megmozdult bennem.

Egy emlék.

„Nem áll jól ma a hajad.”

„Miért ilyen puffadt a hasad?”

„Csak nem terhes lettél?” — és nevettél.

Mindig nevettél.Mintha vicc lenne.

Én meg mosolyogtam.Mert azt hittem, ez a szerelem ára.

A megfelelés.

Nem tudod, hányszor keltem hajnalban. Amikor még sötét volt. Amikor a világ aludt. Én a tükör előtt álltam. Sminket tettem fel csak azért, hogy amikor meglátsz, szépnek láss. Hajamat igazítottam. Ruhát cseréltem háromszor.

Csak hogy egyszer úgy nézz rám, mint akit választanál.

És te most őt választottad.Őt, aki láthatóan nem próbál már tökéletes lenni.

Egy pillanatra azt hittem, elégedett leszek.Hogy majd diadalérzet tölt el.

De nem ezt éreztem.

Hanem gyászt.Nem téged gyászoltalak.Hanem azt a lányt, aki melletted lettem.

Aki minden tükröződésben hibát keresett. Aki beszívta a hasát, ha beléptél a szobába. Aki azt hitte, a szeretet kiérdemelhető.

Ahogy néztem őt, rájöttem valamire.Ő nyugodtnak tűnt. Természetesnek. Nem figyelte magát minden mozdulatnál.

Talán őt nem kritizálod.Talán tőle félsz, hogy elveszíted.Talán engem biztosnak hittél. Olyannak, aki marad bármi áron.És én maradtam is.

Túl sokáig.

Hazafelé menet nem rád gondoltam.Se nem rá.Hanem magamra.

Mintha egy láthatatlan kéz levette volna rólam a megfelelés súlyát.Mintha nem kellene többé versenyeznem egy elképzelt ideállal.

Azóta smink nélkül járok a városba.Abba a városba, ami ítél. Ami méreget, ha valami nem úgy áll. Ami észreveszi a karikákat a szem alatt, a kócos tincseket, a nem tökéletes ruhát.

És mégis elmegyek.Melegítőben. Összefogott hajjal. Smink nélkül.

Talán a tavalyi énem ezt sosem értené meg.Talán ő még mindig a tükör előtt állna hajnalban, bizonyítani akarva, hogy elég.

De a mostani énem már tudja:

ez többet ér, mint az, ha valaki végül téged választ.

[user9992]

A fekete szőrmekabát még mindig a szemem előtt van.

Ahogy egyszerűen leejtetted. Nem figyelmetlen mozdulat volt, nem véletlen. Olyan volt, mintha pontosan tudnád, mit csinálsz. A kabát hangtalanul ért földet, te pedig ráléptél. Egyetlen mozdulat, mégis benne volt minden: a dühöd, a közönyöd, a döntésed. Mintha a múltunkat akartad volna sárba tiporni.

Később átoknak hittem.Mintha hordtalak volna magamon téged.Mintha minden lépéssel tovább cipeltelek volna.Egy idegen bűnt, egy soha be nem teljesült ígéretet.

Pár héttel később eltűnt.

Ugyanazon a szórakozóhelyen, ahol annyi minden elkezdődött, és annyi minden véget is ért. Ahol az emlékek túl könnyen maradnak ott mások kabátzsebében.Valaki elvitte. Egy fekete szőrmekabát nem marad sokáig gazdátlanul egy éjszakában. Elveszítettem. Ahogy téged is.

Sokáig azt hittem, csak egy tárgy. De nem volt az. A kabát te voltál.

Az érintésed emléke, az illatod maradéka, az utolsó dolog, amihez közöd volt.Az utolsó nyom rólad.Az utolsó érintésed emléke. Az utolsó bizonyíték arra, hogy egyszer valamikor közöd volt hozzám. Amire ha ránéztem mindig ugyanaz a szánalmas, keserű mosoly húzódott a számra: „igen, ez még megvan… ő még valahogy itt van.”

Most már nincs.

Az utolsó tárgy, az utolsó kapaszkodó is eltűnt.

És furcsa módon nem összetörtem. Hanem fellélegeztem.

Mintha azzal, hogy a kabát eltűnt, feloldódott volna bennem valami régi, makacs csomó.Nem maradt semmi, amihez vissza lehetne kötni téged. Nincs mit megsimítani. Nincs mit sajnálni. Nincs mit védeni.

Valaki más viseli most a kabátot.

Nem tud rólad.

Nem tud rólam.

Nem tudja, hogy ez a szőrme egy történetet hordozott, amit nem lehetett megmenteni.

Ez egy újrakezdés is egyben.

Valaki az én régi kabátomat hordja,

nekem pedig itt az ideje,hogy egy újat szerezzek.

[user9992]

Amikor megláttam rólad azt a képet, először nem is az ütött szíven, hogy mennyire megváltoztál, hanem az, hogy keresnem kellett benned magadat. Mintha egy idegen arcát próbálnám összerakni emlékekből. Azt gondoltam: tényleg ennyire megváltoztál? Vagy csak én ragadtam ott, ahol még ismertük egymást?

Ha szembejönnél az utcán, vajon megismernélek? Megállnék egy pillanatra, hunyorítanék, és a szívem gyorsabban verne, mielőtt az agyam eldöntené: te vagy az, vagy csak egy emlék, ami túl sokszor tér vissza.

Te, akinek védjegye volt az a kis csík a szemöldökében. Emlékszem, mennyire természetes volt rajtad, mintha mindig is oda tartozott volna. Most eltüntetted. Mintha letöröltél volna magadról egy mondatot, amit én kívülről fújtam.

Te, akinek a kettéfésült hajára mindenki azt mondta, hogy „azta”. Aztán rám néztél, félmosollyal, és azt mondtad:„Legközelebb lesz benne egy Zs betű.”És én akkor azt hittem, ez valami titkos jel. Hogy van köztünk egy nyelv, amit más nem ért. Most hátra van nyalva. Precíz. Idegen. Mintha nem maradt volna benne semmi abból a lazaságból, ami miatt beleszerettem.

Tegnap láttam, hogy meghirdetted a kedvenc melegítődet. Azt, amit le nem lehetett rólad szedni. Azt, ami piszkosul jól állt neked, mert nem a ruha volt rajtad, hanem te voltál benne. Amiben összebújtunk, amiben nevettél, amiben elmentél, majd mindig visszajöttél. Most eladod. Mintha azt mondanád: nem kell már az az életem.

Talán az emberek változnak.

Vagy csak lassan, észrevétlenül elveszítik önmagukat.

És ilyenkor mindig felteszem a kérdést, amitől a torkom összeszorul:

talán mellettem voltál önmagad?

Vagy csak én hittem azt, mert úgy akartam?

És aztán jön a másik gondolat. A veszélyesebb.

Hogy vajon te most így látsz-e engem.

Ha meglátsz rólam egy képet, te is azt gondolod-e, hogy mennyire megváltoztam? A hosszú fekete haj. A „soha többé nem hordok színeket” öltözés. A smink felett. Mintha páncélt növesztettem volna magamra, rétegről rétegre, hogy ne látszódjon, mennyire törékeny lettem nélküled.

Vajon te is azt mondod magadban:

„Baszki… mennyivel önmaga volt mellettem.”

Mert az igazság az, hogy én emlékszem arra a nőre. Arra, aki nevetett. Aki hitt. Aki nem félt. Aki nem öltözött feketébe, hogy eltűnjön, hanem azért, mert jól esett neki élni.

Lehet, hogy mindketten mást veszítettünk el.

Lehet, hogy egymás mellett voltunk a legközelebb ahhoz, akik valójában lehettünk volna.

És most csak képeket nézünk egymásról.

Idegen frizurákat. Eladott melegítőket. Letörölt jeleket.Lassan idegen emberek.

[user9992]

Huszonkettedikén ért véget a „kapcsolatunk”. Így mondtuk: mintha valaha is lett volna eleje. Így neveztük, mert könnyebb volt így. Kimondtuk, hogy te jobbra, én balra folytatom. Mintha az élet valóban ilyen egyszerű iránytű szerint működne.

Kisvárosban élünk. Itt nem lehet eltűnni. Mégis sikerült. Hónapokig nem futottunk össze, pedig ugyanazokat az utcákat koptatjuk, ugyanazokra a helyekre járunk, ugyanabba a diszkóba. Azt hittem, ez a sors kegyelme. Ha te szombaton mentél, én pénteken. Ha én ott voltam, te máshol lélegeztél. Így volt egészen addig, amíg már majdnem elhittem, hogy tényleg el tudlak veszíteni. Mintha a sors egy ideig tényleg kíméletes lett volna.

Egészen december harmincegyedikéig. Szerda. Az év utolsó napjáig, amikor az ember számot vet, és semmit sem lehet tovább elhazudni.

Amikor beléptem, megállt bennem az idő. Ott álltál a ruhatárnál. Nyár óta nem láttalak. Mégis azonnal felismertelek. Ugyanazzal a döbbent, védtelen tekintettel néztél rám, mint én rád. Mintha egyikünk sem számolt volna azzal, hogy a múlt ilyen egyszerűen visszanyúl.

Odanyújtottam a fekete szőrmémet. Nem néztél rám, amikor átvetted. Csak a kezembe nyomtad a számot: huszonkettő.

Nevetséges. Kegyetlen. Pontos. Az a nap, amikor elengedtél.

Amikor a barátaim kimondták a nevem, összerezzentél. Mintha fájt volna hallani, hogy még létezem. Hogy nem tűntem el attól, hogy te elmentél. Hogy még mindig hordozom mindazt, amit te nem mertél. Mintha a nevem emlékeztetett volna arra az emberre, aki mellettem lehettél volna ,és aki már soha nem leszel.

A buli végén visszamentem a kabátomért. Te vetted le. Nem siettél. Mintha időt akarnál nyerni. Aztán egyszerűen úgy adtad oda, hogy leessen. Nem véletlen volt. Túl pontos mozdulat volt. Direkt.

Bosszúból.

Mintha haragudnál rám azért, mert bennem látod az összes hibádat, mindazt amit elhibáztál. A döntéseidet. A veszteségedet. Azt az életet, amit elengedtél. És ezt a haragot nem tudtad máshol letenni ,csak rajtam. Pontosabban a kabátomon.

A döntést, amit akkor hoztál meg, amikor még volt választás. A nőt, akit nem mertél megtartani. És ezt a fájdalmat nem tudtad kimondani ,ezért inkább leejtetted.

Amikor végül felszedted, már koszos volt. Úgy nyomtad a kezembe, mintha bűn lenne hozzáérni. Nem néztél rám. Talán mert féltél attól, amit a szememben látnál: hogy még mindig itt vagyok. Nem gyengébben. Nem kevesebben. Sokkal jobb verzióm állt ott előtted.

A kabát hideg volt. Nehéz. Idegen. Tele mindazzal, amit nem tudtál feldolgozni. A bosszúddal. A bánatoddal. A felismeréssel, hogy rosszul döntöttél. És az elveszített lehetőséggel.

Mert te pontosan tudtad, mit veszítettél el. És én pontosan tudtam, hogy ezért soha nem fogsz megbocsátani, sem magadnak, sem nekem.

Tudtad, hogy sem én, sem a szőrmém nem voltunk hibásak. Csak emlékeztettünk valamire, amit elhibáztál.

[user9992]

Hétfő van. Két nap múlva szerda.

Kivételesen nem egy átlagos szerda, amitől rettegek, hanem Szilveszter. Egy új év küszöbe. Negyvennyolc óra múlva elkezdődik egy olyan év, amiben mi soha nem léteztünk. Mintha letörölnének minket egy naptárról, mintha sosem lett volna közünk egymáshoz, csak egy elrontott bejegyzés a margón. Tényleg a szerdák rontanak el mindent.

Negyvennyolc óra múlva nincs több te meg én. Nem lesz több közös pillantás, félbehagyott mondat, elharapott vallomás. Már tavalyi történet leszel.

Tavaly történt.

Tavaly történt, amikor Valentin-napkor írtál nekem egy cetlit, rajta azzal a kusza, kicsit sietős kézírással:

„Beléd vagyok bolondulva.”

Egy papírdarab volt csupán, mégis egész évem súlya nehezedett rá. Tavaly minden egyes napom rólad szólt. Minden reggelben ott voltál, minden este bennem ért véget.

Valószínűleg soha nem fogod ezt olvasni, ettől az egész kicsit szánalmasabb, kicsit magányosabb ,de bármit megtettem volna érted.

Mert te voltál az, aki igazán látott. Nem csak nézett, hanem észrevett. Úgy, ahogy előtted soha senki. Ahogy talán utánad sem fog. Úgy néztél rám, mintha fontos lennék, mintha számítana, hogy mit gondolok, mit érzek, hogyan lélegzem. Úgy kerestél a tekinteteddel minden pillanatban, mintha elveszíthetnél, ha nem figyelsz eléggé. Tudod, melletted még a szerdákat is szerettem. A napot, ami mindig elvett tőlem valamit,de te visszaadtad nevetéssel.

Negyvennyolc óra múlva mindez egy „tavalyi történet” lesz.

Egy mondat, amit múlt időben mesélnek. Egy érzés, amit már nem illik felidézni. Egy mi, amit sosem lehetett volna kimondani hangosan.

Az új év eljön.

Mi pedig ott maradunk az előző lap szélén, összefirkálva, kihúzva, de kitörölhetetlenül.

Lehet, hogy nem december harmincegyedikén írom le. Lehet, hogy nem pont éjfélkor, amikor mások pezsgőt bontanak és új fogadalmakat hazudnak maguknak. Lehet, hogy egy teljesen jelentéktelen percben, amikor már senki sem figyel rám.

De szeretlek.

Ahogy te mondtad akkor, félig nevetve, félig komolyan:

„Mikor megláttalak először, azt hittem, egyszer feleségül veszlek.”

Én pedig elhittem.

Nem azért, mert ígérted, hanem mert úgy néztél rám, mintha lehetséges lenne.

Mert amikor megláttalak, én is azt hittem, hogy egyszer majd egy hatalmas IGENT mondok. Hangosan. Biztosan. Félés nélkül.

Lehet, hogy nem az év utolsó percében vallom be.

De szeretlek. Még mindig.

És ez volt az egyetlen igaz dolog, amit 2025-ből magammal vihetek az új évbe.

[user9992]

Az augusztusi mondatok veszélyesek.Nem hangosak, nem drámaiak, csak úgy odadőlnek az ember mellé, mintha megpihenni jöttek volna. Aztán ott maradnak.

„Hát igazából nem vagy elég jó nekem.”

Akkor mondtad ki, amikor már mindent odaadtam. Nem egyszerre, nem hősi gesztussal, hanem apránként: reggeleket, türelmet, bizalmat. A testemet is. Te láttál először meztelenül, természetesen, szégyen nélkül. Hazavittelek, bemutattalak, mintha ezzel pecsétet tennék valamire, amiről azt hittem, közös.

Fél évvel később egy bár előtt álltál, átlagos péntek estén. Másfél méterre tőlem. Ennyi maradt köztünk: másfél méter és egy mondat.

A gyomrom összerándult, ahogy megláttalak. Nem azért ,mert hiányoztál.Inkább olyan volt, mintha visszacsúsztam volna abba a keddi reggelbe, amikor a kávé már ott állt az asztalon, gőzölgött, és te a lehető legcsendesebben mondtad ki, hogy nem vagyok elég jó neked. Mintha attól, hogy suttogva mondod, kevésbé fájna. Mintha utána könnyebb lett volna lenyelni bármit is.

De most néztél.

Nem udvariasan. Nem semlegesen.

Vágy volt benne.

És amikor közelebb léptél, amikor azt mondtad, hogy „mennyivel szebb vagy”, valami bennem megmozdult. Nem öröm volt. Inkább megkönnyebbülés. Az a veszélyes érzés, amikor az ember azt hiszi, talán mégis volt értelme mindennek. Talán megérte a fájdalom ezért az egy mondatért.

A kezed majdnem újra a fenekemre simult, mintha joga lenne hozzá. A testem pedig áruló módon ,emlékezett rád. Úgy fogadta az érintésed lehetőségét, mintha hazatérne. Mintha az a keddi reggel csak félreértés lett volna, nem ítélet.

Nem beszéltünk sokat. Mégis, amikor elmentem, hívtál. Írtál. Újra és újra. Mintha az, hogy már nem úgy nézek ki, mint akkor, feljogosítana arra, hogy megkapjam azt az arcodat, azt a figyelmedet, amit akkor is kértem, amikor még szerettelek .

Most is írsz.

Felhívsz az éjszaka közepén.

Áthívsz karácsony éjjelén, mintha az ünnep fedezék lenne, mintha a sötétben kevésbé látszana, mennyire elkéstél.

És én néha majdnem felveszem.Majdnem elhiszem.

De az augusztusi mondatok nem tűnnek el.Csendben várnak és emlékeztetnek ,hogy egyszer egy reggeli kávé mellett azt mondtad;

„Sajnálom, ha megbántottalak,csak na ez van.”

[user9992]

„Nem hiszem, hogy kiérdemelted.És ez, hogy néha felbukkansz, ha dugni akarsz, nekem kevés.Szóval… örültem, hogy megismerhettelek.Életem szerelmének gondollak még mindig ettől függetlenül❤️.”

Így búcsúztam el attól az embertől, akitől soha nem akartam.

Attól, akit nem lehet akarni, csak hagyni, hogy újra és újra visszajöjjön, mint egy rossz szokás.Attól, akit a szívem egy része még mindig visszavár, minden józan érv ellenére.

Amikor elküldtem, remegett a kezem. Nem azért, mert nem voltam biztos a döntésben, hanem mert tudtam: ezzel nem őt veszítem el igazán, hanem azt a reményt, amit hozzá kötöttem. A „hátha most más lesz”-t. A „talán majd egyszer engem választ”-ot. Azt a verziót magamból, aki képes volt elhinni, hogy a kevés is elég lehet.

Magamat választottam.És közben majdnem belerokkantam.

Mert senki nem mondja el, hogy az önmagunk választása nem diadalmenet. Nem felemelt fej, nem megkönnyebbülés azonnal. Hanem gyász. Annak a kapcsolatnak a gyásza, ami soha nem volt igazán, mégis mindent elvett. Annak a férfinak a gyásza, aki nem volt gonosz ,csak soha nem volt eléggé jelen. Csak annyira, hogy ne tudjam elengedni. Csak annyira, hogy mindig visszahúzzon.

Tönkrementem volna mellette.

Lassan, észrevétlenül. Úgy, hogy közben még magyaráztam volna magamnak: ez még belefér.Belefér, hogy nem keres napokig.Belefér, hogy csak akkor vagyok fontos, amikor hiányzik a teste valaki mellől.Belefér, hogy mindig én értek meg, én várok, én engedek.

Ha nem magamat választom, talán még beszélnénk.Talán még most is ott villogna a neve a telefonomon éjjel fél egykor.Talán még mindig azt érezném, hogy „majd most”.És közben lassan elfogyna minden önbecsülésem, darabonként, hangtalanul.

Klisés, tudom.

Hogy az embernek néha fel kell adnia mindent, hogy mellette maradhasson annak, aki fontos.

Én nem adtam fel.És ez az, ami igazán fáj.Mert nem ő veszített el engem.Én veszítettem el őt.

Nem azért, mert nem szerettem eléggé, hanem mert túl sokáig szerettem egyedül.

Azóta néha azon kapom magam, hogy fejben még mindig neki mesélek. Apró dolgokat. Jelentékteleneket. Hogy milyen volt a napom, mit láttam az utcán, min nevettem volna vele. Aztán eszembe jut, hogy már nincs kinek. És ilyenkor nem a hiánya fáj, hanem az, hogy soha nem volt igazán az enyém.

Magamat választottam.

De ezzel együtt azt is választottam, hogy örökre bennem maradjon egy kérdés:

mi lett volna, ha egyszer mégis engem választ?

Nem írt többé.És talán ez volt a válasz.

De van egy pont bennem, ami ott maradt annál az üzenetnél. Annál a búcsúnál. Annál a férfinál, aki soha nem kért maradásra, de végére hozzá tette “Amikor megláttalak elsőnek azt hittem egyszer feleségül veszlek”

És talán ez a legfájdalmasabb:

ha most visszajönne,

ösztönből húzódnék hozzá,

és épp ezért kellene nemet mondanom.

[user9992]

A depresszió csendes. Néha teljesen láthatatlan.

Nem tudom, melyik pontnál törtem meg igazán. Nincs egyetlen nagy robbanás, csak apró repedések, amik egyszer csak összefutnak.

Talán akkor, amikor azt mondtad:

„Hű, nagyon klassz lány vagy. Nem is értem, miért nincs kapcsolatod” a sokadik “összekavarásunk” után, amikor ott ültem melletted, és valamiért az élet könnyebbnek tűnt. Mintha abban a pár percben nem kellett volna cipelni magam. Mintha elég lett volna csak létezni melletted.

Vagy akkor, amikor a szakítás végén hozzátetted:

„Éld az életed, hadd legyek rád büszke.”

Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Mintha egy mondat elég lenne ahhoz, hogy valaki újra összerakja magát.

Megpróbáltam. Megfelelni neked.Megint.

Bár vége volt, mégis meg akartam felelni neked. Mindenben. Mintha még mindig ott lennél valahol a döntéseim mögött, láthatatlan mérceként. Bulikból bulikba jártam, mosolyogtam, nevettem, történeteim lettek. Olyanok, amik elmondva talán jól hangzanak. Amikre mások azt mondják: „na, te aztán élsz.”

Csak közben bennem egyre jobban ürült ki minden.

A végére már semmit nem éreztem.A zene hangos volt, de bennem minden halk.Mintha lehúzták volna a hangerőt az életemen, és senki nem vette volna észre.

Vagy talán akkor kezdődött, amikor elvesztettem a barátaimat. Nem egyik napról a másikra. Csak lassan eltűntek. Nem kerestek, én nem szóltam. A csend kényelmesebb lett, mint a magyarázkodás.

Aztán megérkeztek a pánikrohamok.

És vele együtt egy idegen nő a tükörben. Néztem őt, és nem ismertem fel. A szemem az övé volt, az arcom is, mégis valaki más nézett vissza. Valaki fáradt. Valaki, aki túl sokáig próbált erős lenni.

Minden lecsendesült bennem.

Már sírni sem sírtam. Már nem fájt, nem lüktetett, nem hasított. Egyszerűen üres lett minden. Az a fajta üresség, ami nem ordít segítségért. Ami csak van. Szürke. Halk. Kitartó.Szürke lett az élet.

És én megtanultam benne létezni, anélkül,hogy igazán jelen lennék.

A depresszió csendes.

És talán ezért a legveszélyesebb.

[user9992]

Félelem az átlagos szerda estéktől

Azt hiszem mi nagyon jók voltunk az összejövésben, olyan pillanataink voltak, amiket nem tudom, hogy valaha fog-e valaki felülmúlni. Nagyon jók voltunk az összeveszésekben a hangosakban és a csöndesekben, a nagy pillanatokban, a mély beszélgetésekben, ami megmenthetett volna sok mindent. Jók voltunk a nagy pillanatokban: a hirtelen jött ölelésekben, az éjjelig tartó mély beszélgetésekben, a „most minden rendbe jön” illúzióiban. És talán a legjobbak voltunk az újra egymásra találásokban. Abban a különös, törékeny délutáni fényben, amikor újra és újra visszaléptünk egymáshoz, mintha a történetünk mindig ugyanott várna ránk, ahol legutóbb abbahagytuk.

S végül abban is jók voltunk, amiben senki nem szeretne: a szakításban. Gyönyörű és mégis méltó vége volt.

Ami nekünk nem ment, az az átlag szerda este. Mikor az élet egyszerű, unalmas, egyhangú. Amikor csak élni kellett volna egymás mellett. Amikor nem volt dráma, se tűzijáték, amikor a hétköznap szürkéje kérte számon rajtunk a szeretet valódi munka-részét. Ott, ahol a csend is felelősséggé válik, és ahol már nem lehet elbújni sem a szenvedély, sem a veszekedés mögé.

Egyszer majd meg kell barátkoznom a legnagyobb félelmemmel az átlag szerda estékkel. Egyszer majd nem tűnik olyan ijesztőnek a gondolat, hogy a szerelem néha nem több, mint két ember, akik ugyanarra az oldalra fordulnak az ágyban, és nem kérnek többet a világtól, csak egy nyugodt estét.

Mert a nagy pillanatok meghatározóak, szépek, kellenek

de végső soron mégiscsak átlag szerda estéből áll az élet.

[user9992]

A zene lüktetett a mellkasomban, mintha minden egyes dobütés egy darabot szakítana ki belőlem. A fények villogtak, az emberek nevettek, táncoltak, ölelkeztek… és én csak álltam ott, mintha valaki kikapcsolt volna belül. Kezdem azt hinni, hogy ezek a bulik tényleg kivesznek belőlem valami fontosat. Mintha körbevenne valami hangtalan semmi, ami lassan belülről üresre mar.

Aztán ott volt Ő.

Ahogy megjelent, mintha hirtelen minden még nehezebb lett volna. Nem tudom miért. Talán mert látnom kellett a saját hibámat testet ölteni valakiben. Talán mert ott állt előttem mindaz, amit egyszer esélynek hittem, és most már csak egy súly volt a mellkasomon

Ő, aki soha nem jár bulizni.

Ő, aki mégis eljött.

Az én szülinapomra. Értem.

És én mégsem tudtam örülni neki. Amikor mellém lépett, amikor éreztem a jelenlétét, valami összezavarodott bennem. Haza akartam menni… de nem akartam igazán. Sírtam volna… de képtelen voltam. Csak álltam mellette, és úgy éreztem, mintha az összes hang, az összes fény, az összes ember egyszerre húzna el tőle. Tőle, és valahogy tőlem is.

Kellemetlen volt. Feszélyező. Olyan érzés, mintha hibát vallanék be pusztán azzal, hogy ott vagyok mellette. Szégyelltem magam, hogy egykor azt gondoltam, lehet elég. Hogy adtam neki esélyt. Hogy hittem benne valamit, amit most már nevetségesen könnyű szerrel látok át: nem kompatibilitás volt, hanem hiány. Az én hiányom, amit akkor még nem mertem kimondani.

És ott állt mellettem a fiú, aki nem szeret bulizni, mégis eljött értem… és én mégis üresnek éreztem magam mellette. Üresebbnek, mint valaha.

Ahogy ránéztem, rájöttem:

nem mindig az a gesztus számít, amit valaki értünk tesz. Hanem az, amit bennünk vált ki.

Ő jött…

de én közben valahol már régen elmentem.

[user9992]

Keresztény iskolába jártam.

Reggelente a templom hideg padjai közé ülve, összefont kézzel, lehajtott fejjel mondtuk együtt a Miatyánkot. A kórus monoton zúgása visszhangzott a boltívek alatt, és minden szó olyan volt, mint egy kötelesség. De amikor elértünk ahhoz a sorhoz

— „szabadíts meg a gonosztól” — én mindig elhallgattam.

A többiek tovább mormolták, én csak néztem az ujjaim közé, és halkan suttogtam: mi van, ha te vagy az?

Mert valahol mélyen hittem, hogy Isten nem mindig a fényt küldi, néha csak egy próbát ,egy embert, aki összekuszál mindent, amiben addig biztos voltál.

Te voltál az én próbám.

A hittanórákon tanultam, hogy a szeretet türelmes, jóságos, de te sosem voltál türelmes.

És sosem volt jóságos.

Csak az a pillanat, amikor rám néztél, és úgy éreztem, mintha Isten is elfordítaná a tekintetét, hogy ne kelljen látnia, mit kezd velem az, amit beléd helyezett.

Sokszor gondoltam arra, hogy ha Isten tényleg hallja az imákat, akkor talán mosolyog, mikor kihagyom azt a sort. Talán tudja, hogy én nem a gonoszt akarom, csak téged.

És lehet, hogy a kettő ugyanaz.

Mert ha te vagy a kísértés,

akkor te vagy a bizonyíték is arra,

hogy még mindig tudok hinni valamiben,

ami nálam nagyobb.

Csak most már nem Istent kérem, hogy maradjon,

hanem téged