Maradtam volna, szívesen még, de apának ma van a 65. születésnapja és azt nem hagyhatom ki. Így gyors búcsút veszek Endrétől:
- Viszlát! Légy jó!- integetek, és alig várom, hogy leülhessek helyemre a vonaton.
Imádok vonaton utazni, egyfajta nyugtató, csak vény nélkül. Sípol a kalauz és indulunk is. Megkezdődik a kétórányi zakatolás hazafelé. Én nem bánom. Most egyedül maradok a gondolataimmal. Vele, magamban. Megpróbálom elraktározni az élményeket, minden apró mozdulatát, pillantásait. Az arcát alvás közben, ahogy rágyújt, ahogy magához von. Az érzéseket, amiket még nem tudok hová pakolni. Azt a rengeteg impulzust, ami a napokban ért. Szóval bepakolom ezeket az agyam emlékes dobozába, ha bármikor is úgy érzem, hiányzik nekem, elővehessem és velem legyen.
Közben zenét kapcsolok, a telefonom most valahogy nekem kedvez, a kedvenc számom szól Muse Madness. Tovább zötykölődik a vonat, közben nem hallom mit magyaráz nekem a jegyellenőr.
- Jó napot! – nyújtom a jegyemet.
Még alig ér a vonat Kőbánya-Kispestre, máris hiányzik. Hogy fogok elszámolni otthon, ha kérdeznek felőle? – kérdezem magamtól, közben unottan bámulok ki az ablakon.
Tudják, hogy van valakim, de sosem pártolták a kapcsolataimat. Mindig, mindegyik pasiban találtak kivetni valót, egyik se volt elég jó a lányuknak. Emiatt is kellett a legelső szerelmemmel szakítanom. Azután pedig jött a zuhanás. Kétségbeesett szárnyaszegett galamb lettem. Akit bezártak egy ketrecbe. Jöttek a kezelések, orvos után orvos. Azt mondták, idegösszeomlás. A tömérdek gyógyszer, amivel teletömtek csak rontottak a helyzeten. Tönkretettek. Befordultam, elzárkóztam minden örömtől, mindenkivel elvágtam a kapcsolatot. Kivéve egy valakit. Titokban. Lopva egy embert hagytam magam mellett. Budapestre költöztem, hozzá. Aztán jött az, amiről sosem beszélek senkinek, most is összeszorul a gyomrom, ha csak visszagondolok, arra a hideg téli napra ott a Szabadság hídon. A pillanatra, amikor a híd jeges padkáján álltam és vártam, vártam arra, hogy majd jön egy széllökés, ami belekap a ruhámba és leperdít onnan, egyenesen bele a jeges Dunába. Ott álltam, néztem a vizet, néztem a sötét eget, aztán megláttam valamit. A csillagomat, nagyon halvány apró csillagot, amit szerintem csak eddig én fedeztem fel. Pislogott. Nézett rám, én meg vissza rá. Kész voltam levetni magam. Fél lábbal a sírban voltam, mikor egy hang szólalt meg mögöttem, majd egy kéz rántott vissza a ruhám sarkánál fogva: „Mit csinálsz mégis! – förmedt rám az egyetlen férfi az életemben. –Uram Atyám jól vagy?!” Rám adta a kabátját. Aztán sötétség.
Ez az utolsó emlékem, a kabát melege. Majd a reggeli kábaság, fehérség mindenütt. Én pedig feküdtem kinyúlva, lekötött kézzel. Kórház. Tisztult a kép, a pszichiátria fehér falai között üdvözöltem a másnapot a jeges habok helyett. Majd a felépülés hosszú útjára léptem. Kínkeservesen visszaszereztem a barátaim, a család bizalmát, szeretetét. Talpra álltam.
Huszonegy évesen magam mögött tudhatok egy öngyilkossági kísérletet, depressziót és szerintem annyi megpróbáltatást, amit kimondani nem lehet. Nos így, visszagondolva a múltra, amit azóta is elfelejteni próbálok, érthető, hogy félek újra szerelmes lenni. Pontosítom. Nem szeretni félek megint, hanem csalódni. Félek, az végzetes következményekkel járna.
Úgyhogy, bármennyire is szeretem az én most már csak kicsiny családom, főleg apámat. Még nem mondok semmit Endréről. Hagyom még ülepedni magát a tényt, hogy a lányuk életében jelen van újból, egy férfi.
- Szolnok állomás, Szolnok állomás köszöntjük utasainkat! – szól a hangosbemondóból.
Még egy jó óra és otthon édes otthon. Már csuknám a szemem, hogy szundítsak egy kicsit, mikor
megcsörren a telefonom, a kijelzőn a név, a név, amitől a gyomrom mindig összerándul.
Ő az. A kísértetem. A múltam. Idegesen nézem a képernyőt. Nem, ez nem lehet igaz! Csak a szemem káprázik. Ordít a belső vészjelzőm, felgyulladt a piros villogó. - Laura fuss! – kiáltja a belső hangom.
Futnék, de nincs hova.
Felveszem a telefont, annyira izzad a kezem, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerül a jó irányba húzni. Idegesen szólók bele:
- Igen?- remeg a hangom- Te vagy az, Dávid? Megmondtam, hogy ne hívj többet! – már a sírás kerülget.
- Csak a hangodat akartam hallani, ne nyomj ki!- kérlel, én pedig remegő kézzel tartom tovább a mobilt.
- Miért? Mégis mit akarsz tőlem? – erőt veszek magamon, és ellensúlyozom a hangom remegését, egy-egy köhintéssel.
Másfél éve, hogy elváltak útjaink. Azt hittem végleg. Megbeszéltük, nem keressük egymást. Se személyesen, se telefonon, sem sehol. Megfogadtuk elengedjük egymást. Erre tessék! Derült égből villámcsapás.
- Mert féltelek. Láttalak tegnap.
- Féltesz? Mégis mit képzelsz magadról? Felbukkansz, hipp-hopp, a semmiből, felborítva az egyességünket, csak azért mert féltesz? Most komolyan? – nem tudom megőrizni a hidegvéremet, felemelem, a hangom amennyire tehetem.
- Igen. Nem tetszik az újdonsült pasid. –közli velem lekezelően véleményét.
- Semmi közöd az életemhez. Hozzá a legkevésbé! – ordítani akarok, de nem teszem, már, csak azért sem, mert épp most kéredzkedik be egy idős házaspár a fülkémbe.
- Kérlek Laura, ne lény velem ilyen!
- Nem akarok veled beszélni, nem akarok tudni rólad! Ne kövess, ne figyelj. Tűnj el! – ezt már hangosan és tisztán kiabálom a telefonba, nem érdekel a decens idős pár.
Letettem a telefont, de ott maradt utána a remegés és a hányinger kerülgetett. Végre azt hittem egyenesbe jött az életem. Erre tessék! A legnagyobb tűkanyar csak most jön.
Szerettem volna, egy békés életet, de engem nem tud elkerülni a bonyodalom, a dráma. Ezt kaptam sorsomul, ezzel kell együtt élnem. Most itt családi körben, igaz anya nélkül, minden olyan nyugodtnak látszik, mégis belül olyan ideges vagyok. Ezt nővérem is észreveszi. Lilit, az ő ősanyáskodásával, meg bölcsességével rögtön kiszúrja, hogy valami nyomaszt, de én nem mondok egy szót se Dávidról.
- Mi a baj? –lép a szobába és látja, ahogy az orrom, és a szemem törölgetem.
- Semmi, csak biztos megfáztam.
- Aha, jó.
- Nem sokára érte megyek a tortáért, addig foglald le apát, meg a vendégeket.
- Oké! –és ezzel fogtam a tálcát és italokat vittem az étkezőbe.
Nem volt nagy ünnepség, de azért láttam apánk örül, még ha nem is felhőtlenül. Hiányzik neki anya, de az hogy mi ketten meg vagyunk, és boldogok vagyunk, kárpótolja valamennyire. Nem beszélünk, anyánkról, nem akarunk. Túl hamar hagyott itt minket, és ezért mérhetetlenül haragszunk rá.
Kerestük az okokat, a bűnbakot, de egyszerűen a nagy szíve vitte el, ahogy a doki is megmondta.
- Laura, gyere ki, kérlek! –szólít Lilit.
- Meggyújtsam?
- Igen, hozd még azt is –mutat a csillagszóróra.
- Boldog szülinapot, Boldog szülinapot… –énekeljük az ismerős dallamokat.
Mindig is szerette apa, ha énekeltünk, a magunk kis átlagos módján, szépen tudtunk énekelni. Persze, zeneiskolába nem írattak be, azért annyira tehetségesek nem voltunk.
Elérzékenyül, és csillogó szemekkel fújja el a gyertyákat.
- Kívántál? –kérdezem.
- Persze, kedveském.
- Isten éltessen Apa!
Lilit és aktuális nagy szerelme, egymást átkarolva nézi a torta fújást. Irigy vagyok a szerelmükre, meg, hogy ilyen boldogok együtt. De az összes barátja közül, őt szeretem a legjobban, még ha nem is túl gyakran találkozom vele.
- Liliomom, köszönöm az ajándékot –szól apa nővéremnek.
- Nincs mit, semmiség.
Egy fotóalbumot állított össze, a családról, róla, mindenféle emlékekkel egybegyűjtve. Fotósként ez neki gyerekjáték volt. Én pedig személyesen akartam odaadni az ajándékom, hogy Lilit ne lássa. Egy levelet hagyott nálam anya, mielőtt elment volna. Nem tudom mi állt benne, de csak apánkra tartozott, és mivel tudta jól anya, hogy a titkokkal én bánok a legjobban rám bízta, hogy én adjam át, a születésnapjakor.
Így, hát magára hagytam a levéllel. Elbúcsúztam mindenkitől és lassan indultam is ki, az állomásra, ugyanis holnap már dolgoznom kell.
- Máris mész? –kérdezi apa.
- Igen, holnap dolgozom.
- Mikor látunk? Megint csak egy év múlva kedves húgom? –kérdezi nem túl kedves hangnemben, Lilit.
- Igyekszem hamarabb jönni –fogadkozom.
- Vigyázz magadra!
- Te is apa! Tesó! –ölelem át őket.
É
