maláj
szóval átugrottam malajziába egy hétre, és villogott a szememben a délkelet-ázsiai utazó arrogáns magabiztossága, hogy annyi ideje itt vagyok, hogy tuti az egész világot ismerem már, és aztán snitt, pár nap múlva ott álltam a Kuala Lumpur Sentral Station közepén, és fogalmam sem volt, hogy melyik skytrainnel kell továbbmennem - amire egyébként, ha jegyet veszel, nem papírcetlit ad, hanem egy kis műanyag érmét, ami le kell csipogtatni, és utána a végén bedobni egy nyílásba (de nyugi, azért a guavadzsúzst műanyag zacskóban lehet venni, és kapsz hozzá egy kis akasztót is, hogy a csuklódon lógjon). mindenesetre ott álltam a skytrain-automata előtt, és nem csodálatosan lebarnult világutazó white personnek,hanem sokkal inkább rosszul öltözött keleteurópainak éreztem magam (amiben, valljuk be, van igazság így három és fél hónap után - különösen jó ötlet fehér pólókat hozni egy ilyen tripre amúgy, de mindegy is, már nem fehérek)
sorban állnak az emberek a metróhoz, science fiction
szóval malajzia itt egy multikulturális nagyhatalommá növi ki magát (és lehet, hogy sokat lehet erről hallani, csak csak én nem figyeltem oda, de engem ez így eléggé meglepetésként ért), ahol ma egy csomó maláj gyerek kínai iskolába jár, mert a kínai nagyon fontos nyelv a biznisz miatt, de a kínai-malájok meg az indiai-malájok is nyilván beszélik a hivatalos nyelvet, a bahasa malaysiát, ami amúgy egy viszonylag mesterséges nyelv, a különböző törzsi nyelvekből, és hindiből meg arabból összegyúrva. és így teljesen kívülállóként úgy tűnik, hogy itt egészen más (jobb?) a multikulti, mint amit én valaha láttam back at home a fejlett nyugaton (amikor ezt mondom, akkor azért nem magyarországra gondolok:).
egyrészt van az a dolog, hogy én eddig csak olyat láttam, hogy nagy a sokszínűség, de azért mégiscsak az izgalmas kisebbségek a fehér többséghez képest vannak ott. és hát malajziában nem ez volt, mert hogy ott vannak a malájok, akik többyire muszlimok, vagy éppen nem, és ott vannak a malajziai kínaiak, és a malajziai indiaiak, utóbbiak hinduk, vagy éppen muszlimok, vagy nem, és kuala lumpurban ott vannak az expatok is from all corners of the world, úgyhogy hónapok óta először éreztem, hogy nem lógok ki, vagy nem egyértelműen turista vagyok, hanem csak egy kócos lány, aki nagyon sok helyet foglal a reggeli skytrainen a hátizsákjával.
georgetownban megismerkedtem aliával aki egyébként kuala lumpurban él, és végül nagyon sokat lógtunk együtt mindkét városban, úgyhogy egyrészt végre valakik bátran kiröhögtek, hogy hogy használom az evőpálcikát, másrészt remekül szórakoztunk, és mindeközben megtudtam még egy csomó mindent, például, hogy azért a malájok se malájok nagyrészt, hanem különböző törzsek leszármazottjai (akiknek többnyire tök más az anyanyelvük), és amikor 1957-ben függetlenedtek a britektől, pont az volt a helyzet, hogy az úgynevezett bennszülött lakosság volt a legnehezebb anyagi és szociális helyzetben, úgyhogy bevezettek több törvényt is, ami nekik kedvez, egy csomó adókedvezményt például, és ezek a törvények máig megmaradtak, pedig már nem biztos hogy szükség lenne rá. ami nagyon izgalmas, és azért nem igazán feketefehér, alia például ezt nem támogatja és nem is veszi igénybe (pedig az apja “bennszülött”, az anyja pedig félig az, félig indonéz, szóval jogosult lenne rá- milyen egyszerű, nem?).
egyébként minden tartománynak van egy szultánja, a fő maláj szultán-király (hello words with arabic origins!) pedig ezek közül a tartomány-szultánok közül rotálódik, és nagy megtiszteltetés, ha éppen a te szultánod a főszultán. az előző király életében kétszer is sorra került, ami nagy dolog, az utána következőnek pedig le kellett mondania, mert egy orosz nőt vett feleségül.
a legtöbbet azt csináltam a héten, hogy bámultam, ahogy az emberek mindenféle nyelven beszélnek egymással, meg a fent említett sokszínűségnek voltak még nagyon izgalmas következményei, például templomok minden verzióban, meg tényleg elképesztő mennyiségű kaja, aminek a nagy részéről nem tudtam meg soha, hogy mi az, de szerintem másfél hónapot el lehet úgy tölteni georgetownban pl, hogy minden nap mást eszel:)
és persze már rég teljesen le vagyok maradva ezzel a bloggal, és ha kuala lumpurra, meg malajziára gondolok, akkor először az eszembe, hogy a világ milyen nagy. mert valahogy nagyon ez volt a benyomásom, ahogy óriási plázákban mászkáltam (az art galleryt kerestem!), aztán fél óra múlva már egy kicsit piszkos kínai kifőzdében ettem a csirkés zabkását, egy kínai-maláj-floridai férfivel egy asztalnál.
másodszor meg az jut eszembe, hogy sétálok haza norhoz a skytraintől, este van, többnyire hallom a müezzint, egy nő a garázsbejárójában roti kenyeret süt, mindenki az utcán eszik, és nagyon koncentrálok, hogy megtaláljam, a 15 emeletes panelházak közül melyik a miénk. aztán meglesz, az udvaron fociznak a srácok, és mikor látják, hogy kóválygok és érthetetlen módon a házukat fotózom, magukról is fényképeket követelnek, aztán felmegyek norhoz, és beszélgetünk még az utazós terveinkről, a válásról, meg a 16 éves fiáról, meg úgy általában hogy a férfiak nem segítenek otthon annyit, meg beszélgetünk vallásról is, meg persze a kajákról, főleg a rizsről, hogy mikor és mennyit kell enni belőle.
és reggel együtt indulunk el, nor beindítja a kocsit, de aztán kiszáll, és a magassarkú cipőjében arrebb tolja azokat az autókat, amik elállták előle az utat. this is also culture here, mondja, you have to push the cars - there is just not enough space. aztán nor elmegy dolgozni, én pedig indiait reggelizek a sarki étteremben, ahol én vagyok az egyetlen nő, és a háttérben megy a teniszközvetítés.