Még mielőtt 2014 véget ér, szeretnék megemlékezni néhány olyan albumról, amelyek ebben az évben lettek tízévesek és megjelenésük pillanatától fogva meghatározó hatást gyakorolnak az ízlésemre és a mindennapjaimra. Ahogy az majd kitűnik, akkoriban még többnyire a metal berkein belül mozogtam, a listán gyakorlatilag csak egy olyan album szerepel, mely nem sorolható ebbe a műfajba, viszont ezeken az albumokon már megmutatkoznak itt-ott azok a dolgok, amiket hajszolva később más és más műfajok felségterületére tévedtem. A sorrend nem tekintendő rangsornak.
1. Kezdjük azzal, amelyik miatt egy ilyen lista ötlete egyáltalán felötlött bennem.
Mayhem - Chimera Egyeseknek a De Mysteriis dom Sathanas, másoknak a Storm of the Light’s Bane, kinek Fenriz és Nocturno Culto, kinek pedig Varg Vikernes jelenti a black metalt, én viszont hozzájuk képest talán egy kicsit későn szálltam fel a vonatra. Persze nem a Chimera volt az első black metal anyag, ami eljutott hozzám, de azelőtt a Mayhem csak ikonként, fogalomként élt bennem, tulajdonképpeni zenei társítás nélkül. Rengeteg máshoz hasonlóan aztán egy Metal Hammer cd-mellékleten jött szembe a You Must Fall, pár héttel később pedig már a kezemben landolt a komplett album. Azóta sem enged. Számomra mindig is kulcsfontosságú jelentőséggel bírt egy album értékelésében a koncepció, a teljes kép, amit a csomagolás, a szövegek és a zene együtt nyújt. Nos, bár a borítóképen kívül nem sok konkrét kapaszkodót nyújt a csomagolás, mindenképpen hatásos az atmoszférateremtésben a már-már olvashatatlan, elmosódott írógép-stílusú betűkkel szedett szövegekkel és a kézikamerás horrorokat és zizegő-nyúzott, “talált” VHS-videókat idéző torz, kékes színvilággal. Maguk a szövegek a hagyományos black metal-sémákat maguk mögött hagyva az emberi faj elhibázottságát, feleslegességét, visszataszító és megvetni való mivoltát boncolgatják, néhol az analitikus pszichológia szakszótárát is igénybe véve. Az énekes, Maniac, leszámolva a vallásos dualizmus eszméjével (“Hell was never an option for you”), leváltva a sátánt (“I was there when Satan went”), egy új, a borítóhoz hasonlóan kivehetetlen, teljességében fel nem fogható gonoszt állít az album sorai mögé. Ez a karakter, a mesélő a lemezen végig jelen van, és ugyan szavai gyűlöletről és undorról szült vallomások, mégis egyfajta rideg szenvtelenség cseng bennük, aminek két oka is van. Egyrészt a narrátor önnön mivoltáról alkotott furcsa kép, miszerint bár az emberiség az ő fajtája (“true face of my race”), ő, óriási tudásának köszönhetően (“the sum of all you ever knew equals zero”) egyértelmű hatalommal bír felettük (“I have the power to take life”, “I am the ghoul you fear, I am the psychic truth”). A másik ok pedig az emberiség végső sorsa felőli teljes, kétségtelen bizonyosság. “You are not dead, you never existed”. Ugyan ez alapján úgy tűnhet, hogy a szövegek meglehetősen egyértelműek, Maniac írói stílusa nagyon egyedi és meglehetősen sajátos, zavaros, álomszerűen okkult és szimbólumoktól zsúfolt, keverve a már említett analitikus pszichológia világát a nihilizmussal és egy kétségtelenül gonosz, nehezen meghatározható, álomszerű, a fátyol mögött más világokat sejtető létezővel. Természetesen mindez nem sokat érne, ha a zene középszerű lenne, ám a Mayhem bármit is csinált, középszerű sosem volt. Kifacsart, furcsa, változatos, de mindvégig szélsőséges, amit hallunk, legyen szó az alig három perces nyitó Whore-ról, vagy a záró, hét perces címadóról. Hellhammer dobjátéka extrém, azonnal felismerhető és mindeközben élvezhető, Rune Eriksen szintén minden hagyománnyal szakító, szokatlan riffjei pedig kiváló összhangban állnak vele. Ahhoz, hogy ez a lemez ennyire megragadjon, valószínűleg szükséges volt az is, hogy a megfelelő pillanatban kapjon el, ám ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a Chimera egy olyan szörnyeteg, amelyiknek helye van a black metal “kánonjában”. Úgy tud gonosz, extrém és szenvtelensége révén rémisztő lenni, hogy közben nem válik hiteltelenné vagy nevetségessé és nem pufogtat közhelyeket, fordított kereszteket, lángoló templomokat, kecskéket és háborút, hanem egy sokkal valódibb gonoszba nyújt betekintést, abba, amelyik az emberben lakozik, mindegyikükben.
