Közös árnyék
Hogy bocsássak meg? Te mondtad: nőjek fel végre. A megbocsátás csak egy rossz, szűk nejloning, alatta fülledt a bőr, és viszket a régi sebhely. A parketta alatt, a hideg kátrányba ágyazva még ott rángatózik az a néma, megfojtott állat, akit te szorítottál le, míg el nem kékült a szája. Mint a zsákba kötött kölyökmacska, amelyik tépi a durva vásznat, amíg a víz el nem nehezíti, te meg mosolyogva végignézted, ahogy a buborékok elapadnak a felszínen. Nézd, most ez a dög kel fel a padló alól, nyakán még érzi a kezed nyomát, a húsba belekövesedett szorítást. Úgy hordja az ujjad helyét, mint egy lila, lüktető nyakéket. Nem a fény kelti életre, hanem a felgyülemlett epe: a gerince ropogva nyúlik a fenyők fölé, az ujjai közt megfagy a vér és a csillagközi űr. A nyelve érdes, mint a vágóhídi padló sós vize, és a fogaival nem könyörög, hanem a csontjaidat, a hazug ígéreteid meszes vázát darálja péppé. Emlékszel? Hárommilliárd év előnyöd volt a bűnben. Te tanítottad meg, hogy a fájdalom: fegyelem. De nézd csak, mostanra minden porcikád összement, mint egy 90 fokon mosott gyapjúpulóver. Ideje, hogy ne láss semmit, csak a saját félelmedet. A tó, amibe a könnyeimet öntötted, megáradt végül. Hullaszagú, fekete mocsár. Mire a sárból kigázolok, már nem emlékszem, hogy ejtik a nevedet. Csak az idegrendszer igazsága létezik, ez a dühből épült, iszonyú gépezet, ami becsapódott meteoritként égeti ki a helyed a földből. Mondd csak, most ki a rosszabb ember? Ki marad életben ebben a vaksötétben? Az a kisgyerek, akit eltemettél, most falja fel a napot, hogy örökre rád fagyjon az árnyék.
