Rebirth.
Stranger Things

@theartofmadeline
Jules of Nature
almost home

shark vs the universe
Sade Olutola

PR's Tumblrdome
Monterey Bay Aquarium

★
One Nice Bug Per Day
No title available
Game of Thrones Daily

#extradirty
Three Goblin Art
Sweet Seals For You, Always

izzy's playlists!

Kaledo Art

Andulka
"I'm Dorothy Gale from Kansas"

titsay

seen from Germany

seen from United States

seen from Switzerland

seen from United States

seen from Netherlands
seen from United States
seen from Mexico
seen from Netherlands
seen from United States
seen from Poland

seen from United States
seen from Brazil
seen from Italy
seen from Malaysia

seen from Türkiye
seen from Hong Kong SAR China

seen from United States

seen from Malaysia

seen from Russia
seen from United Kingdom
@andrasjokuti
Rebirth.
Hades and Persephone (collage on paper, 2024).
In Greek mythology, Hades (ruler of the Underworld, an allegory of Death) kidnapped Persephone, daughter of Demeter and Zeus, and took her to his kingdom. She refused to eat anything not to be bound to the place - but before she would have been let home, Hades persuaded her to take some pomegranate seeds (her favorite). As a result, she needed to spend months in the Netherworld every year, only being allowed to return to her mother for the rest of the time.
[hair]
Two women in pantsuits
Checkered on their thin figures
Enter the elevator giggling,
In a good mood, apparently.
It shows that they are having
A good time, and enjoy
Each other's company -
But above all, the situation
Of being here, living life,
Owning their good fortune,
Their comfort, status, and
Just privilege in general.
They speak an accented English
And skip from one topic
To another, like gazelles,
During that short ride
I am sharing with them.
Then something occurs
To one of them, a good story -
No, not a story, rather
Something she wants to pop
To her friend or co-worker,
Or amiable rival, even -
A sign of wit, a spark of cunning,
A little lash of levity,
But the forbidden kind,
That you know you could regret
The moment you say it
Yet you still cannot resist,
And instead, you're proud of,
For the very sake of it being
Incandescently indecent.
"My hairdresser has cancer"
She starts, with a grin
That shows only vestiges of mercy
But no real (or faked) compassion.
"And I don't want to think like -
who's gonna do my hair...? but..."
She lets it hang there,
With a sharp cackle,
Then the doors open,
And both of them exit.
She shoots a quick glance back
To see if I am scandalized
Or entertained, or maybe both,
But does not have time to assess
Before the cabin is closed again.
So she does not want to think
Like that. She does not.
Or does she? And think like what
Exactly? It surely crossed her mind!
Moreover, she jokes about it!
Does she mean that she does not want to
Think like that, but she cannot
Help it? Is this an admittance of remorse?
The accompanying laughter
Is just a nervous side effect of
Guilt and repentance?
Or it is much more of a confession
Of jaded cynicism, with a translucent
Veil of hardly-courtesy,
Effectively saying that she does think
That way, and it comes with
The job, the wealth, the pep of it all?
Essentially, she buried the woman
Already – or is it a man?
A twinkling gay boy with scissors,
Who showed interest in her
Gossip and life events?
The life of whom is waning,
But served the only purpose of
Straightening those auburn locks?
Or a middle-aged matron,
Who is solid and stolid,
Talks little and does her job impeccably well?
It does not matter.
Their fate is sealed.
Death ensues, there’s no escape.
No medical innovation
Or trustworthy treatment
Can revive them now,
And the proliferation of cells,
No matter if they are in the breast
Or the pancreas, will not be stopped.
There is a void, an unfillable.
Because who is going to do
The hair? Her hair.
Even if she genuinely does not
Wish ill to anyone,
Once it’s done, it’s done.
She washes her hands,
But can’t wash her hair!
Through her prism,
It is the utility that counts.
What is it, then?
What is this whole story about?
It might as well be the most
Self-reflective statement ever made,
A realization of how little we mean
To each other, and the more
Remote someone is from you,
The less you care about
What becomes of them,
Keeping only what they give
To you. Or is it a coping mechanism,
To avoid grief and suffering,
A tool to remain sane
And not go mad with all the terror
That we know about
But we are not involved in
Directly - so she diminishes the
Anticipated death, to lower
The emotional investment of
Truly considering it?
I don’t know. And I don’t
Even want to pretend that
I was judging her very harsh.
After all, morality is about the acts,
Not the words, and she was
Enjoying being a bitch!
Others enjoyed it too.
She entertained her companion,
And for some reason,
I could not suppress either
My smile, even when they left,
That lingered – not at the joke,
But at all of the above,
That this is so human,
And so inhuman, so bitter
And so intriguing. I hope she
Sends a card to the hospital,
Where the hair person convalesces,
And that the maintenance guy
On minus one will never know
What made me smirk
When the lift doors re-opened.
The Spider's Stratagem.
Collage on paper, 2024
Lili Elbe.
Collage on paper, 2024
The Sense of Warcraft.
Collage on paper, 2024
BE NOT AFRAID
Slightly inaccurate biblically accurate angel (a cherub, to be precise).
Collage on paper, 2022
Fall from Grace.
Collage on paper, 2022
Déesse Lémurienne.
Collage on paper, 2022
The Tears of Medusa.
Collage on paper, 2022
High (Agri)Culture.
Collage on paper, 2022
[tükör]
Egy műegyetemi napközis táborban, ahová kiskorunkban a nővéremmel jártunk nyaranta, (és ahol többek között mozifilmeket néztünk sok ismeretlen gyerekkel egy lépcsőzetes auditóriumban, például egy olyan gyöngyszemet a nyolcvanas évekből, mint a Sólyomasszony, ami valamilyen amerikai őslakos legendát kevert össze fantasy elemekkel, és amiben egy nő ragadozó madárrá tudott alakulni,) találkoztunk azzal a kislánnyal, aki harminc év távlatából is emlékezetes maradt, és valószínűleg a halálom előtt közvetlenül is megjelenik majd a lepergő élet korai képkockái között, pedig egyetlen dolog volt csak, ami miatt nem csatlakozott azokhoz az ezrekhez, akikkel az ember élete során úgy kerül kapcsolatba, hogy nem marad semmilyen lenyomata, egyetlen dolog, ami lefegyverzően hatott, és elhomályosította, hogy tényleg szőke, copfos haja volt-e, vagy viselt-e szemüveget, és tényleg fiatalabb volt-e még nálam is egy évvel (nővéremnél pedig így akár hárommal is): egy mondat, amit vélhetően még csak nem is ő talált ki, hanem ő maga is hallotta valahonnan, a mindenkori gyerektársadalom aktuális (rendszerváltás előtti) divathullámaiból kiszűrve, mint ami jó szolgálatot tesz majd neki a kegyetlen farkaskölyök-törvények uralta közösségi konfliktushelyzetekben; és ezt a mondatot úgy emlékszem, hogy túl sokszor is, szinte reflex-szerűen használta, minden vélt vagy valós támadásra válaszul; ha tehát valaki azt mondta rá, hogy hülye (ez viszonylag standard dolog volt akkor), vagy bármi olyat, amit ő offenzívnak értékelt, akkor a tenyerét feltartva, vagy ha a helyzet engedte, mindkét kezét maga elé emelve, megkérdőjelezhetetlenül és megfellebbezhetetlenül, az agresszorként azonosított személyt mintegy megsemmisítendő vetette be az erős mondatot:
„VISSZA VAGY TÜKRÖZVE!”
A módszer kétségkívül hatott. Nagyon is, mert erre tényleg nem lehetett mit mondani – ha az ember szavait, sőt: őt magát visszatükrözik, akkor nem csak, hogy őt éri a másnak szánt sérelem, de a tükörben látott képet sem bánthatja újra, ha nem akar bajt önmagának, a tükör mögé pedig nem lát be senki sem.
A kislány barátságtalan volt. Biztosan provokáltam is, hogy a nővérem és barátnője előtt menőbbnek tűnhessek, míg mindenki a Sólyomasszonyra várt, és a megszólításra az előttünk (és alattunk) lévő sorból visszafordulva került sor az első tükrözésre, de amilyen jámbor gyerek voltam akkoriban, túlzottan erőszakos nem lehettem. És bár a konkrét vitára nem emlékszem, az biztos, hogy az elsőt sokkal több követte aznap, és másnap is.
Szerencsére a módszer a nővéreméket is felbőszítette, és bár általában nem szívesen vállaltak közösséget velem, amikor megtaláltam a csodafegyvert, amivel a kellemetlen ellenfelet semlegesíteni lehet, ők is jó ötletnek tartották, hogy ne konkrét esetekben próbáljunk meg meddő küzdelembe bonyolódni (azóta megtudtam, hogy ilyenkor a „duplatükör” lett volna a szokásos riposzt, de mire lett volna ez jó?), hanem a csapásokra rendszerszintű válasz szülessen: el kell nevezni a kislányt valahogy! És már meg is volt a megfelelő alias: TÜKRÖS FRANCI. Így kell hívni őt.
Ennél jobbat nem is találhattam volna: hát nem fantasztikus, ahogy a félelmetes szuperképességből vígjátéki attribútum válik, kiegészülve egy névvel, ami kifejezi azt, hogy micsoda egy szemtelen perszóna ez? Jaj, végtelenül hálás voltam ezért a Franciskáért, nyolcvanhét táján ennél viccesebb utónevet nem is nagyon ismertem, hiszen ki nevezné a gyerekét önszántából így? De mégis tökéletes, hogy létezik, mert az ilyen kislányokra pont ez (és így) illik a leginkább! Innentől fogva kéjes örömmel emlegettük magunk között, akkor is felidézve az alakját, amikor sem ő, sem tükrei nem voltak közel – a Tükrös Franci így veszítette el a meccset anélkül, hogy akár csak megtudta volna, mi is a gúnyneve.
Ha jobban meggondolom persze, nem is biztos, hogy vesztett. Hiszen megörökítette magát; de a legszebb az egészben, hogy a bennem hagyott szilánk nagyobbik része épp a név, amelyben ő maga csupán tükröződik! És emiatt Franci – saját módszerét alkalmazva – visszavert képként csapódik oda és újra vissza szüntelenül emlék és név között.
[szirén]
a matrózokat elveszejtő,
édes énekű mitikus nőalak
és egy vijjogó mentő- vagy rendőrautó,
esetleg tűzoltó vagy vérszállító jármű
közötti rokonságot magától
senki nem fedezné fel;
pedig az utóbbiak hangját
az előbbiről nevezték el
annak ellenére, hogy ami
ott elbájolás és csábítás eszköze volt,
az itt ellentmondást, sőt habozást
nem tűrő szétrebbenést parancsol,
és sürgősen elhárítandó
veszélyhelyzetre utal.
nehezen is lehetne értelmet látni abban,
ha egy – a világ dolgairól
többet tudni akaró – személy
a légvédelmi riadó idejére
pincébe menekülés helyett egy oszlophoz
kötöztetné magát, hogy hallja a
sokkal inkább fenyegető, mint
csalogató melódiát,
társai fülét pedig előzetesen betömné,
hogy azok még véletlenül se
észlelhessék az üvöltő vészjelet
(és így megmenekülni se tudjanak
a repülős támadástól),
miután felszólította őket, hogy
akkor se oldozzák el őt, a kikötözöttet,
ha könyörögne vagy fenyegetőzne:
vélhetően mindannyian odavesznének,
de nem az óvóhelyre hívó jel, hanem
éppen a fonák instrukciók miatt.
mint ahogy nincs semmi érzéki vagy buja,
dús kebleket és éles csőrt,
esetleg földöntúli gyönyört megidéző jellege
egy elnöki delegációnak sem,
akiknek a repülőtérre sietve bekapcsolják
a megkülönböztető jelzést,
hogy senki se álljon a
tárgyalásokra és sajtótájékoztatóra
rendelkezésre álló időt maximálisan
– sőt talán még azon kicsit
túlmenően is – kihasználó
állami vezetők és kíséretük
fényes fekete konvoja útjába.
a tenger veszélyes némbere amúgy sem
gyorsulna olyan sebességre, hogy
a hangfekvés lekonyulását okozó
Doppler-effektus a dalában
megfigyelhető legyen,
hiszen a sziklán mozdulatlanul ülve
célja éppen az, hogy ne ő,
hanem a közelben járó hajó
(vagy más jármű) legyen mozgásban,
lehetőleg az ő irányában;
az erre buzdító dallam
hatásfokát pedig nem növelné,
sőt egyenesen nevetségessé tenné,
ha ilyesféle fizikai jelenségeknek
köszönhetően nemkívánt torzuláson
menne keresztül.
ha tehát egy páncélteremben
a mozgásérzékelő vagy egy harmadszor is
rosszul beütött biztonsági kód
sugallatára felharsan a behatolót pánikba
kergető hanghatás,
kinek jutna eszébe, hogy ezt
a nótát egy emberevő,
szárnyas asszony fújja,
ráadásul pont a gyanú
elaltatása érdekében,
és nem azért, hogy a csapdahelyzet
napnál is világosabb legyen?
az sem kérdés, hogy az utcán
telefonáló emberek egy
igéző csodalény hangjának hallatán
nem fintorodnának el bosszúsan,
kiabálva kérve elnézést vagy kis türelmet
a vonal másik végén lévő,
a mikrofon környezeti zajt
felerősítő hatása miatt
az éles hangot szintén
intenzív kellemetlenségnek megélő
beszélgetőpartnerüktől,
és közben nem is fognák be másik fülüket –
nem, éppen ellenkezőleg,
minden mást elfeledve, táskát
és esernyőt eldobva, ujjongó szívvel
sietnének a hang forrása felé,
és a készülékbe is csak annyit suttognának,
hogy még soha életükben
ilyen gyönyörűt nem –
de hát szó sincs gyönyörűségről,
különösen nem a véletlenszerűen váltakozó,
minden dobhártyának túl hangos,
bugyborékoló szakaszokat közbeiktató,
villamossíneken száguldó riasztás hallatán;
nem: ennek semmi, de semmi köze nem
lehet egy olyan bűvölethez, amely
még azt is feledteti a bódult áldozattal,
hogy az extatikus műélvezet közepette
madárkarmok vájnak a húsába,
fennakadt szeme a csalfa lény
következő csemegéje lesz,
és hogy a saját halálát kívánja, amikor
ezzel a zenével eggyé akar válni.
◇&♤
Two erotic collages for a "18+" exhibition in Budapest (Collab Gallery).
Deer God.
Collage on paper, 2021
Wicked Witch of the East.
Collage on paper, 2021
A Step Towards Entropy.
Collage on paper, 2021