A falu és város feszültsége. Szükséges, hogy így legyen?
Sok- sok cikket és tanulmányt olvastam az évek során ezzel kapcsolatban, amit a globalizációs tendencia nemcsak elméleti szinten tolja elénk, hanem a környezeti fenntarthatóság, mint felelős ember választásaként is. A technikai fejlődés változásával egyetemben rengeteg dolog alakult át a mindennapi életünkben. A háztartási eszközeink robotizálódása óriási életminőségbeli átalakulást hozott a felszabaduló szabadidővel együtt. Nem kell kézzel mosnunk ruháinkat, nem kell fát vágni a sparhelt begyújtásához, porszívózzuk a szőnyegeket porolás helyett, bármikor megmelegíthetjük az ételeinket 1 perc leforgása alatt, nem kell parazsat gyűjtenünk a vasaló melegítéséhez, a csekkjeinket már telefonokon keresztül fizethetjük és még sorolhatnám. A háztartások komfortfokozata manapság ugyanúgy megteremthető mint a nagyvárosokban, ebben a tekintetben nincsenek különbségek. Viszont a falvak mégis világszinten ürülnek ki, öregednek el a nagyvárosok dinamikus növekedésével megegyező ütemben. A magyar társadalmi rendszer alapjaiban egy feudalisztikus világkép reminiszcenciájába igazodik, amelyet földesurak és szolgák alkottak. A magyar ember archetípusa a gazda. Szép, hangzatos elnevezés. Csak kár, hogy ez nem igaz. Már csak azért sem, mert nincsenek gazdaságok. A magyar gazda a 20. század közepéig jobbágyi rendszerben élt, majd jött egy röpke délibáb, ami azzal a hittel kecsegtetett, hogy a kínkeservvel gondozott föld saját tulajdonába kerülhet. Ám ez gyorsan szertefoszlott a megállíthatatlan államosítások révén. A lánc nem szakadt meg csak átalakult. Ma a magyar gazda ugyanúgy él, akár a városi ember azzal a különbséggel, hogy infrastruktúrálisan kiszorul rengeteg dologból, ami egy városinak eleve adott. A falusi fiatalok vajmi kevés hányada akar manapság földet művelni, veteményezni vagy állatot gondozni (már ha lenne földje). A fiatal férfiak zöme a falvakban ugyanúgy videójátékfüggők a városiak nagy meglepetésére, ahogyan a lányok is irodista munkáról álmodoznak, mint városiak. Ezen kívül a városi lét nemcsak a munkalehetőségeivel vonzza mágnesként a fiatalabb generációkat, hanem azzal az életérzéssel, amit az utcáról szívsz magadba. Napszemüvegben, fülhallgatóval lötyöghetünk végig a járdán, miközben rendkívül menőnek érezzük magunkat. Van pörgés, mozgás, rohanás, az utcai neorokokó hangulat szélviharként ragad minket magával a falusi nihilizmussal szemben. Mert “mindenki Timoceusz Takatiki akar lenni” (Fábry Z.: Ötödik pecsét).
Amikor kinn dolgoztam Dél-Anglia egy közepes méretű községében az volt a tapasztalatom, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna. A helyiségek kicsinysége ellenére minden adott volt egy középosztálybeli élet kialakítására. Semminek nem éreztem a hiányát. A kis helyek tele voltak üzletekkel, munkahelyekkel, bárokkal, bankokkal mint bármely más városban. Az emberek java része home office-ból dolgozott, így a káros anyag kibocsátást is minimálisra csökkentették az utazások elkerülésével. Egyúttal teret engedtek a tudás alapú társadalmi versenyszférának is, amelyben olyan embereket tudtak a munkában foglalkoztatni, akik alkalmasak voltak a munkára nem azért mert éppen “ő és ő” van közel a munkahelyhez. Az élelmet pedig lokálisan kis gazdaságok termelték meg.
A diagnózison túl A pandémia megmutatta, hogy a városokba tömörülés milyen hátrányokkal, hiányokkal jár a falusi életformával ellentétben. Ha kiveszünk a térből minden szórakozási lehetőséget, és munkába járási kötelezettséget, akkor nem marad más, mint a boxokba kényszerített emberek sokasága, az állandósuló összezártság. A beton, az aszfalt és a benzingőz. Azzal, hogy az ember hermetikusan elzárja magát a természettől nagyon komoly mentális és fizikális problémáknak teszi ki magát. A helyes, az élhető élet szempontjai valahol mindig félúton vannak. Átmenetet kellene képeznünk a város és falu éles határai között. Lehetővé téve a home office lehetőségét, a kisvállalkozások létrehozását és a lokális kisgazdaságok fejlődését, az oktatási intézmények széleskörű elérése mentén. Ezzel egyszerre szorítanánk vissza a súlyosan leszakadó régiók növekedését és a forgalom által generált károsanyag kibocsátást. Szükségünk van a természetre, de nem kihasználva azt. A járvány jelenségéből okulva rá kell jönnünk, hogy a természetnek mekkora ereje van, amely egyszerre éltet és büntet bennünket, ha nem tisztelettel fordulunk irányába.