A legtöbb ember azonban nemigen viseli el elégedetlenkedés nélkül az életet, és csak akkor hisz a lét értékében, ha a saját akaratát teljesedni látja, ám távolról sem lép ki önmagából, mint az említett kivételek; ami nem hasonlít rá, azt nem is képes észrevenni, vagy futólag, a körvonalait csupán. Az átlagos, hétköznapi ember számára tehát az élet értékének az az alapja, hogy önmagát fontosabbnak tartja a világnál. Nagyfokú fantáziahiánya miatt nem tudja beleélni önmagát a másik lénybe, és így a lehető legcsekélyebb mértékben vesz részt annak sorsában és szenvedésében. Aki azonban tényleg részt tudna ebben venni, annak kételkednie kellene az élet értékében; ha sikerülne önmagában megragadnia és átélnie az emberiség tudati világának egészét, összeroskadna, egy átokkal a lét ellen, mert az emberiségnek egészében véve nincs célja, így hát az ember a dolgok folyásának szemléletében nem talál vigaszt, csak kétségbeesést. Ha minden tettében a végső emberi céltalanságot látja, akkor saját munkája tékozlásnak tűnik tulajdon szemében. De hogy valaki önmagát az emberiség nevében (és nem csupán individuumként) érzi eltékozoltnak, az már igazán élmények fölötti élmény, ami élmények élménye. Ki tud megélni ilyen élményt? Talán csak a költők. S a költők mindig megvigasztalódnak.
Nietzsche: Emberi, túlságosan is emberi












